Fehér József
A kaporszakállú udvara
Versek
Megjelent a Kisváros kiadásában 1990-ben. Felelős kiadó: Tomka Mihály
KELETI ÉNEK
Távolság és mélység, feltétlen
feltételszabadság.
Idöhaladék, fénykút a semmiben,
füérdes, végtelen tájtér.
Tértáj. Lehetetlen
lehetőség.
NAGYAPÁM A FIUME KÁVÉHÁZBAN
1914. július 27-én délelőtt 9-kor nagyapám fogta magát és bement a Fiuméba.
Nem csinált ott semmi különöset az öreg. Sohasem járt ott azelőtt.
Kissé ijedten leült a sarki asztalhoz, a pincér rögtön kiszúrta. Lerítt róla, hogy otthon társadalmi állásának megfelelően a vágásszéli csutkakaszinóba jár biliárdozni, s még véletlenül sem téved a gazdakör felé.
- Egy habos kávét kérek - suttogta a kifogástalan öltözékben feszítő pincérnek.
- Igenis, egy habos kávé uraságodnak! - kürtölte szanaszét a pincér, érces hangjában némi komikum bujkált. Pár színész, újságíró ücsörgött a hátsó asztaloknál ezen a délelőttön. Politizálhattak, mert nagyapám minden kétséget kizáróan Tisza István nevét hallotta.
Kissé föllélegzett. Körbepillantott. Meglepően tapasztalta, hogy sokfelől saját kalapos feje néz vissza rá: a Fiume falait, oszlopait ugyanis minden négyzetcentiméteren tükör borította. Ijedten a kalapjához kapott, igyekezett azt a lábához dugni. Érthetetlen fényűzésnek minősítette a foncsorozott lapokat, sőt hanyagságnak, hisz a vágásszéli olvasókör fő ékességei a Kossuth-kép, a kápolnai csata halottainak temetését ábrázoló festmény, s az aradi vértanúk arckép-gyűjteménye voltak. "Ez a sok tükör itten. Ezek talán nem is a 48-as függetlenségi gondolat hívei!" - morfondírozott magában nagyapám, s izzadt tenyerét óvatosan a térítőhöz dörzsölte.
- Parancsoljon a kávéja uraságodnak! - szlalomozott az asztalok között a pincér.
Nagyapám gyorsan kiürítette a csésze tartalmát, hüvelykujjával a mutatót kitámasztva megtörölte bajuszát, fizetett, s fejét csóválva kisomfordált a Fiuméból. Másnap, 1914. július 28-án, az osztrák-magyar csapatok gyalogosaként elindult Szerbia felé.
1964
Menetelés lobogó klottgatyában.
A filmhíradó szerint ellenben
pattanásig feszült. A helyzet.
Visszautasítom a cukros zsírosat,
de a szllvalekvárosra sem enyhülök.
Engem ti nem kentek szét!
— bufogom —,
és riadtan határaim mögé vonulok.
Arcomon gyors dac, hideg fintor:
később csak jáspissal kivert szégyen.
GYERMEKNAP, 1966
Akkoriban még a Gyermeknap
és a Munka Ünnepe is
Május Elsejére esett.
A focipálya hangszórói alatt
csapott össze a két kibékíthetetlen csapat.
Az ingyenes uzsonna szünetében
egyik kezükben csatosbambi,
a másikban Sportszelet –
a pajtások ámulva fogadták
a hírt:
ÁFÉSZ-GÉPÁLLOMÁS 1:1
VAKÁCIÓ, 1968
Matula bá' kezét a légycsapón nyugtatgatva
ücsörög a tornácon.
Befelé hallgat.
Leginkább a bagolyfélékre pikkel.
Cukros, moccanatlan dél van.
Én a barackot lopkodom rendületlenül.
Háttal a kertkapunak kisomfordálok,
szájamban összefut a nyál.
Ó, te hús bűne, megromlásom nyara!
Matula bá' mit sem sejtve
le-lecsap: szaporodó vérpöttyek
a fehéren szikrázó falon.
AZ ÖREG MONDJA
Isten kapuját bereteszelték, s én
magam is már csak úgy-ahogy:
gondolat-rögeimbe még magot szórok,
de elfagynak metszegetésre, zajtalanok.
Fejembe inkább harangzúgás, kongással
elegy. Egyremegy. Belehasítanék fába,
fejszém visszapattan. Nótázhattam
régente padláson hanyattfekve,
a hónapos galambok körém gyűltek.
Bólogass még egy ideig. Azok a kőrisfák
kidőltek, lombjukat feltüzeltem.
Eltemettük a bábát, mikor elrobogtál.
Most hoztál konyhameleget, parázson
fácánt látok pirulni. Azt a betyáros
kalaprázogatósat, azt kéne eldanolni.
A SÍNEN TÚL
- előző generációknak -
A sínen túl rosszkedvünk minden évszakán
haloványan átsüt a tündöklő nyár.
A mondhatatlanról jelekkel szóltunk,
ezért jussunk a halható némaság.
Isten, ez a tönkrement úriszabó
mértéket venne - rólunk.
TÁJ, DURVA ECSETTEL
Itt a házak templomcsöndje,
meg a bokrok megalomániája,
ahogy Naphoz bújva fákra kúsznak.
Most a szamártövis kirekesztettsége
sem kirívó a sziklakertekből.
Halványzöld kaktuszok körül
kardvirágok strázsálnak.
Följebb embernyi gombák, törzsük ölelhetetlen.
Esni kezd.
PASZTELL
Fényküllők a szigetsötét alján.
Üvegházi narancs: lassan a Nap.
A pajtába képzelt oroszlánok
kitörni készülnek most,
hogy a vérszínű folyóban megmártózzanak.
A hajnalt már az orrában érzi,
mint vad a vas hideg szagát.
KÉTHALOM
Ül az ablaknál, belülről néz kifelé,
mint szél a havat, gondolatait söpri.
Mire vár?
Azt hitte, megérkezhetik valahová,
hogy a volt elmúlhat egyszer,
s az lehet minden, ami van.
Kint fölverhet csöndet fuharosok
ordítozása,
széncinke csőre hattyúnyakon,
ő már csak megmarad így: belülről
kifelé.
Ki tudhatja útját a maradásnak?
AZ ÚT SZÉLÉN
Az út szélén
sóderhalom. Egy halom sóder,
tövében öröknyári birsalmafák.
Az a vágásszéli piros kút.
Négy bádogkanna a kormányon,
túlhajszolt pedál, ellustult idő.
Egy nyugdíjas húzza lajtját.
A zörgés, ahogy a kiszórt köveken
átkínlódja köteles terhét.
Szaggatott idő. Kósza harangszó.
Pihen. A csönd aztán beágyazódik,
tapintható lesz és félelmetes.
TÉGLAGYÁR-SÓDERBÁNYA
Téglagyár-Sóderbánya:
feltételes, de nem megengedett megállóhely.
Végigjártam a kételkedés szakaszait:
álltam a pokol-metró lépcsőinél,
bámultam a gigantikus semmi rezdüléseit.
Még le sem szálltam, már megérkeztem.
Ízlelőbimbóimon téglapor.
NAGYMEDENCE
Ha ráengedik a meleg vizet,
megtelnek a zegzugok is,
élvezhetővé válnak a sarkok.
Már a lépcsőn állni is gyönyör.
Elöntetnek az összes vájatok,
mélységgel zsibbad a gyomor, a szív.
Az egész olyan lebegő elégedettség. . .
hát még, ha átmegyünk a gőőőzbe!
AKKOR KISÉTÁLT
Akkor kisétált a házból az üres térségre
a görnyedt eperfák és létra alá,
csak úgy belesuhintott néhányszor a levegőbe,
jól van, gondolta, a kiszabott út eltűnőben,
a kétszázas égő fakó körívű fénye
a cementre és a sóderhalomra hullott
és az utcasarokra, amely valamikor
járdában és házsorban folytatódott,
ahol a lerongyolódott telep kisemberei éltek,
jól van, ismételte, szerettek, meghaltak,
és a végén mindig a semmibe vesztek.
PARANCS
Meg kell kötözni a szőlőtőkéket,
az ismeretlen rovarok útját
feltérképezni, megsemmisíteni.
A Természet nevű nagyhatalom
oszt majd bő áldást a győzteseknek.
Az élhetetlen élősködők már tobzódnak is
boldog, barbár zavarukban,
akkora gigászi ott a nyüzsgés!
L. UTOLSÓ ELŐTTI VACSORÁJA
Míg az öregisten a birkapörkölthöz
odakucorodik,
igyék egy savanyú kisfröccsöt
hátul a konyhában, Mihály.
Addig a dianák kicsiny szíve,
mint tubarózsa, kinyílik,
Prométheusz szabadon begyújthat,
s az üstön megfől a háj.
A KAPORSZAKÁLLÚ UDVARA
Kint tarajos tyúkok szedegetik a grádicson legördült búza-
szemeket. Potenciális húslevesbe valók ők, de még gyanút-
lanul koppantanak a hideg betonra. Trágyadomb
bábkirálya, sarlótollas kakas sarkantyúzik peckesen ka-
kasülőtól kerítésig. Lebenyein ősei viadalainak emlékét őr-
zi, lanyhuló önérzettel. Fejkendős öregasszony töri
féltéglával a novemberi hártyát az itatóban, csontos ujjai
összerándulnak a jégzenére. A konyhában az ember me-
reng gyermeki hajjal, pipafüstje vulkánkitörés utáni ködöt
idéz.
Ki lehelne párát a bagolyvár ablakára? Ki öntene kövér
gyertyákat Halottak Napjára, ki öltöztetné a sírhantokat
virágruhába? Indulnak-e Innen távolsági járatok a kapor-
szakállúhoz csomagolt ostyát és palackozott bort beszerez-
ni? Melegíti-e sóval töltött kispárna a mozdulatlan
testeket, ha földre szállnak a varjak?
Álomkóros barmok terpeszkednek a sárral kevert almon,
csak a szárnyasok kotkodálnak és kukorékolnak töretlen
torokkal. A pirkadat most dob szikrát a sötétség üstházá-
ba, az olajos forgács belobban.
NYITNIKÉK
A kis zöld szakácsok sürögve
klorofilllt etetnek a levelekkel.
Az ébredő hús kilép
a lepelsötét mészárszékből,
hogy csontig rágja magát a Feltámadásban.
A Fiú is felszáll a vágy villamosára,
kirügyezett matrózblúzokhoz préselődik.
az Atya szemöldökráncoló kukkolása kíséretében.
A Minden veszteseit irigység tölti el,
mint teremtőt a végső felismerés.
HOSSZABBÍTÁS
lm, a világ fája alatt gyülekeznek
a világfájdalmas túlérzékenyek.
Talán a bolond patikus cédrusa ez,
nem tudni pontosan, de körbejárják.
A világ fáj a fantáziadús szerencsétleneknek,
de még makacsul hisznek valami feltámadásban:
hogy az Idő, a megközelíthetetlen bálanya,
szemével Int a láthatatlan zenekarnak,
és bármit eldönthetnek még
a hosszabbításban.
A KÖLTÉSZET VÁGÓHÍDJA
Üvegcsont ropog a szellem bárdja alatt,
a nyers, lebegő pallókon: belsőség.
Nézz körül, édes, a tagló kivirágzott.
Bambák állnak az álom-bakónál:
kedves kis guillotine alapjában.
Tanúk vagyunk:
a megégett hús átlényegül.
IDŐK
Átmeneti formák, a megfoghatatlan test
végérvényesen egyensúlyát veszti.
Még semmi sem történt,
de már minden lehet.
Egyre idegenebb gyűlölet árad
a Tökéletesen Hibátlan Médiákból.
Tudod, hogy leples múlt követ,
és nem veszel részt az álmaidban?
MÁR EZ A NAP IS
Már ez a nap is
megváltatlan marad.
A tévében lepörög majd
a legújabb lebilincselő sorozat
ötvenkilencedik folytatása.
amelyik ötvenkilencedik hete
hazudja az életünket.
A boldogság rekamién heverészik:
nagydarab konzumnő,
aki ha szikrázó hajtincseit
melengeti a kékesszürke fényben,
csak úgy nyöszörögnek
a felajzott rugók
százkilós hústömbje alatt.
A FELÜLET LEBOROTVÁLÁSA
Nyugtanság, kielégítetlenség
a gondolat alkimista szentélyében.
A háttér kozmikus freskóin
nyomatlan, nyomtalan eredet.
A nincs előtt még egybetart
a racionális testfölötti
Istenharag-dörgedelem.
SZOLNOK UTÁN
Szolnok után elkezd remegni a vonat, s én nem tudom,
hogy bennem-e vagy a sínekben: a nyílt pályák síksággá
bomlanak. Végtelen elrendező ez: a falvak es a pályaudva-
rok helyét éppúgy kijelöli, mint ültömet e lezárt vagonban,
melyet „ÉLŐÁLLATOK SZÁLLÍTÁSÁRA HASZNÁLNI
TILOS!”
Újra ez lesz az otthonom: galambdúcok, kupolás akácok
közt jártatom szemem, mint te hajdan. Örök honfoglalá-
som ez: megszorít egy terepszínű marok, de évszázadok
múltán ez még simogatássá lényegülhet. Megérkeztem?
Megváltoztam?
Olyan az egész, mint mikor a templomban bujdosó üldö-
zött - hasoncsúszva a főhajón át - kiles az elkocsizó kar-
szalagosok után.
A TÁVOLSÁGI JÁRATON
Minden reggel egy nagy szenzáció
a távolsági járaton.
Míg szemem az egyenruhákon jártatom
a busz tompán a tájba lökődik.
Az ember csak ül, kibámul, ásít.
Mehetnénk akár a végállomásig.
Sötét derengés. Ellopott álom.
A dugattyúk hajnali fémzenéje.
Mehetnénk akár a végállomásig.
TÁVOLI METROPOLISZ
Tükörsima csatlakozásra vártam,
halogének hajbókoló ostornyelére.
De a húsbolt lehúzott vasredőnye mögött
friss malacvért mér a segéd,
ételhordóba zárt, cseppfolyós sikolyt!
Csak szorongok sztrádáid idegcsomóinál, város,
távol hamburgeres babáid drága mosolyától.
FEDEZZ FEL!
Arra gondolok, hogy nálad ülök
lakótelepi lakásodban, kimész,
főzöl valami kínai teát,
vagy beindítod ismeretlen márkájú
kávédarálódat, majd meg is "kávézunk”,
Illetve teázunk, vagyis azt, amit,
aztán életünkben először. . .
Ezzel szemben végtelen kiáltásnyira
élünk egymástól, évente /sem/ találkozunk.
Általában laksz valakivel, ki körbeszimatolhat,
s ezért napi luxusaid fedezi.
Pedig kegyetlenül szép sejtés, hogy
egyszer mi együtt valamiképpen. . .
Pillanatunkat borzas gyönyör árasztaná,
létünket kényelmes kín szabdalhatná.
KI KÉRTE
ki kérte ezt a mosogatóléízű kávét
ki kérte a döglött madarat zsebébe
ki kérte
ki kérte
ki kérte e hajnal hülye újrakezdéseit
ki kérte fel táncra a trafikosnőt
ki kérte
ki kérte hogy
ki kérte hogy április harmincadika legyen
ki kérte hogy essen és szívja magába a föld
ki kérte
ki kérte hisz
ki kérte hisz visszavitték a kölcsönkönyveket
ki kérte hisz a házimacska szájából dől a vér
ki kérte
ki kérte mert
ki kérte mert különben
ki kérte
VILLAGE
A gyógyszerész Philadelphiában
akarna inkább élni
a boltoslány meg Pasaréten
de nem lát ide az isten
és késik a távolsági Járat
is.
HIT, KORA REGGEL
Még körbejárok, mielőtt
a szemétszállítók lehordják a szennyest.
Esélyes vagyok erre a napra.
Majd megírják ezt is a történelemkönyvek.
Egy megcsillagozott apróbetűs leszek
a nyolcvanas évekről szóló fejezetben.
A pirítós megégett szélét levágom,
és beszürcsölök egy csupor citrompótlós teát.
Még el sem indultam,
de már győztem.
ÜNNEP
Ma az Ünnep
ritka, szokott csodái
bújtak a tárgyak testébe,
lapulnak a bőrön.
Egy csipet teremtés.
A férfi megáll az udvaron,
háttal a mélységesen mély kútnak,
arcát a Napnak odatartja.
Végérvényesen megbizonyosodik bármiről
ebben a kikezdhetetlen pillanatban.
ALFÖLDI VIHAR
A nyűttarany tarlót már
megülik márványszürke ködök.
Amilyen bolydult az ég, úgy dörög.
A bágergödrök felől forgószél görög.
A táj bezár, nem mozdulhatok:
az utakon megkel a sár.
A pihenő buszroncsához futok:
néhány perc, és halott a nyár.
***
A tömegkommunikáció által szenzációkkal szinte agyonbombázott kortársak számára manapság alig hallható, ha Észak-Békésben, Dévauányán megszólal egy fiatalember a líra ősi, nehéz nyelvén, szerény, halk, de sajátos hangon, s írni kezd szülőföldje mindennapjairól, s azokról az emlékekről, amelyek oda kötik.
Fehér József, aki útépítő mérnöknek tanult, majd elvégezte a népművelés-szakot Is, jelenleg a közművelődés napszámosa Endrődön. Verseivel több irodalmi és napilapban jelentkezett már, s most e szerény kötet bővebb válogatást nyújt az olvasóknak a fiatal költő írásaiból.
