FEHÉR JÓZSEF
Sorsátültetés
/Versek/
MAGÁNKIADÁS
Békéscsaba, 1991
Kérdés
I I vagy/ /?
Minden ebben van:
ez az egyetlen kérdés.
Elszikesedett csönd rág
a tájon, láthatatlan féreg.
Ha leírnám, megrajzolnám:
újabb kísérlet megértésre.
Aztán körvonalazódik,
majd megriad, felröppen.
Miért, hogy néma marad,
ha kimondatlan kín bántja?
Átkozottak
Tekintetükben a / / gőg
mint tonnás //a vízen.
Valami-eddig-nem-volt kéretőzik
a porcikájukba, a bajuszuk alá.
Érzem, hogy ellehetetlenülnek:
vaspor hull az irhájukra, szomorú
vágy fészkeli magát zsigereikbe.
Beszédük korbács, a nyelv tapsa,
fehér csöndjük kifejezi kínom...
Istenem, miért hagytad el őket?
A költészet vágóhídja
Üvegcsont ropog a szellem bárdja alatt,
a nyers, lebegő pallókon: belsőség.
Nézz körül, édes, a tagló kivirágzott.
Bambák állnak az álom-bakónál:
Kedves kis guillotine alapjában.
Tanúk vagyunk: a megégett hús átlényegül.
A felület leborotválása
Nyugtalanság, kielégítetlenség
a gondolat alkimista szentélyében.
A háttér kozmikus freskóin
nyomatlan, nyomtalan eredet.
A nincs előtt még egybetart
a racionális test fölötti
istenharag-dörgedelem.
Hosszabbítás
ím, a világ fája alatt gyülekeznek
a világfájdalmas túlérzékenyek.
Talán a bolond patikus cédrusa ez,
nem tudni pontosan, de körbejárják.
A világ fáj a fantáziadús szerencsétleneknek,
de még makacsul hisznek valami feltámadásban:
hogy az Idő, a megközelíthetetlen bálanya,
szemével int a láthatatlan zenekarnak,
s bármit eldönthetnek még
a hosszabbításban.
Buddha-variáció
Keresve a ház gazdáját
végigfutottam futásomat
a születések örvényében,
a szabadságot ízlelgetve.
De sorsom csak sorsod mása lehet!
Emlékszem rád fájdalmas fiatalon!
Nem vethetsz nekem soha vályogot,
az épület lovaira dőlt,
tetőd gerendázata szétforgácsolódott,
falatlan horizonton, lobogó délben
magam megértem megértésedre.
/Nem maga az ember.../
"Nem maga az ember könyörtelen"
- mondja a kertek alatt kúszó vadász.
Orrában fácánillat, a csizmaszárban
kétélű kés szarvasagancsnyéllel.
A / / lépcsőlejáratokat
borosgazdák ellenőrzik, penész és
füst lepi a nedves, éji csapdákat.
Ott vannak egy tiltott ölelésben.
Mint závár ha fénytelen kattan,
habozni még átgondolt tett.
Lövés, madárrikoltás, vagy csak egy seb
üszkösödése kéne, hogy fölriadjanak.
Elfelejtett utazás
Éjszakai szerelvények
húznak el a lakótelep tövében, mint
vörös galambok az égen.
Valaki áll az erkélyajtó fényében, hamu a könyöklőn.
Egyedül a sötét tornácán.
Ha mozdulnának a mélyszürke falak,
visszatartható, lenne-e
az örökre lefojtott lendület?
Akkor mit kezdene majd magával?
A sínpálya zeng, nem ragyog.
Valaki
valahonnan elment,
és valahová nem érkezett meg.
A gyepün túli járóföldek
elsüllyedt, köztes mezője üzen.
Most hol van?
Lélekzet-lelke tűnik fel
a csapásokon, mint kísértet,
a nincs előtt kilovagolni.
Sorsátültetés
Borbélykések után
tisztára beretvált felület,
alatta / / hús-:
karcosan élni!
Kiiktatódik a megmérhetetlen
homály. Rögzülhetsz itt,
mint görcs a fiában?
Megváltást csak / /
/ / hozhat,
drágám.
Enyészpont
Az enyészponton vár a nedves kolostor?
Mióta látszatokat teremtek, uram,
bálványköd nehezül vállaimra,
s a párkány által elmetszett figurák
alvó véremre együtt hajolnak.
S mert RÁD készülök szakadatlan,
a távoli erkély egyszer csak üzen
- valahol létrejöhet az a képtelenség,
hogy a sötéttel telt medencébe
együtt, egyszerre zuhanjunk.
Kihalt, átmenő közút
Kihalt, átmenő közút, újholdfényben:
elgázolt sün vérét kutyák nyalják.
De ember, te ráérsz még haláloddal!
Létedhez keress örök szabályt!
Múlt
Az elsüllyedt idő gyorsfotóit
körömmel ki sérti fel?
Lépcsőházhomály,
kémlelő nyugtalanság.
Arcok megbocsátó madonnamosolya,
arany szemfogakon vacsoramaradék.
Többletjelentés
Kihegyezett szándék, lappangó lehetőségek.
Jégbefagyott, elrejtett információ.
A többletjelentés pontosan annyi,
amennyit áttetszőségébe magyarázol.
Az találja telibe
gyémántcsákánnyal
a láthatatlan sűrítmény
kijegesedett pontját,
akiben elevenen dühöng még
a hit szép metaforája.
Snitt
Látod, ahogy a mély termekbe
betűz a fény.
Megzavart poloskák futnak szét
a gerincvezetéken.
Homlokodra képzelt szálkereszttel
a legbensőbb szeglet felé indulsz,
végzetes árnyjáték arcodon,
nyelveden ragacsos sziromlevél.
Vissza a lehetetlenhez!
Képességek
Ki tolja ki a határok határait?
Mettől-meddig ez a tökéletlenség?
Nincs egyeden igazságunk
a bennünk elsüllyedt templomokból,
csak ráfogásaink vannak.
Csak röhejesen elszánt küzdelmünk
az erők szabad játékával,
a volt-idő szégyenteljes ragyogása.
Titkok kapujában
Próbababák, hintalovak, maszkok,
szertehagyott cédulák. A puszta
anyaggal akarok érintkezni,
érzékemmel megragadni a testeket.
A fekete gyémánt kegyeden és
nemes szikrákat vet, melyek
csak a törpe lelkeket sértik,
a többieket elkápráztatják.
Félelem és embertelenség nélkül
jelen lenni, meglapulni bennünk.
A görcsöt csak a koncentráció
oldhatná, de ez már nem látszik.
Egy lyuk támad a világ szövetén,
bántó, ostoba lyuk a gyönyörű mintán.
Túlélés titka
Férfi lennék, meghalni gyáva,
súlyos lepelként borít be korom.
Miért is ficánkolnék? Ami vár:
eper és festett vér. Nem torkoskodom.
Mit nekem életes, örök örökélet!
Sárkányfog-amulett nyakamban,
benne egyetlen, lüktető hússejt:
A Megfejtheteden Túlélés Titka.
Hamlet bolyong
Földöntúli vihar kavarja a fákat.
Hamlet bolyong az ősi parkban,
magát egyeden mondatnak feszíti:
"Furcsa átalakulás foly itt;
ha beleláthatnánk..." /Meghal./
A környék tizenhét eszelőse jő –
a tetem fölött csutkaszárral vínak.
Ragadd ki, mennyei sár, lábuk
holnapi nyomát az iszapmederből,
s vezesd őket a vizeken túlra!
Lyukas poszter
I I tűnődés, / / a tájon.
Az elvadult kert be nem vallott kínt őriz
akácain, rég elporzott csigák nyálát.
Véresen álcázza őket a mindig-szabály.
Ez azonban sem nem véleden, sem nem önkény.
Az Örök Metszegető lemondón legyint.
Miért botorkálnak hát mégis vak lovak
a zúzalékkal felszórt csapások rejtekén?
Kastélyrom, megíratlan vers
Arra a pusztafási kastélyromra gondolok,
minek paréját képzeletemben harsogva
rágja egy új, ismeretlen falka.
Bedeszkázott ajtót szaggat a szél, a
rézkilincsen az utolsó ember kéznyoma.
A történet megíratlan vers vadászkutyákról,
szélütött grófról, meggyfaszipkáról...
Már időtlen közhely minden csupán,
a színhelyről isten is rég kivonult,
hogy sorsom, mint bürökpuskát, kihegyezze.
Kék kút
Kék kútnál állok.
A múlt egy alvó vérdarab:
súlyos igézettel hozzánőttem.
A Napnak még nincs heve.
Látásom barmok szeme,
hát ne tarts tőlem.
Biztos csak az áramlás marad,
mit sárral dobálok.
Tíz év múlva
Egy alak a mosókonyhából
- zsírfoltos ajtófüggönyön át
kipattan a süppeteg sötétbe:
zászlót /bot vászon nélkül/
lobogtat, és ordítva énekel.
Az elhantolt történelem fölött
Az elhantolt történelem fölött sétálva,
ott gondoltam végig történetünk esetleges
kibontását, de - mint izmos kőangyalok
sírbolton, minket gondok terheltek.
Mint álomban úszó kastélykripták,
túl lassan értek hozzád igéim?
Vagy csak én láttam magunkat
esélytelennek, turistának minden házban?
"Vakká-süketté nem rombolt a sors",
de látóvá és hallóvá dicsért fényed:
halvány célozgatásokból, egy pillantásból
kisejdítettél engemet.
Valóság születik
Most mélyáramban születik a valóság,
mi meg egy lebegő teraszon ücsörgünk;
még egy kávé a koranyári üvegfényben,
hamis áhítat, lassú harangszó.
"A háború messze, a szorongások közel"
- ilyen közhelyek kínálják magukat...
Üzletsoron, platánok alatt járkál
az ember, kocsmában múlatja magát.
"Felismeréseit, megbizonyosodásait"
elhessenti, mint zöld legyet a pohárszélről.
Nyugalmas átkelés kéne, a túloldal
mellvédje se távol, se közel nincs már.
Gótikus reneszánsz
Nem épp ezt a testnélküliséget
akartátok? Zúg a semmi bokra.
A nyájból egy rühös birka béget,
húsa megérett áldozatra.
Égő mellkasokon ül a varangy,
szél forgatja az autókereket.
Istenhez hasonlítnak, ha hajukat langy
eső mossa, de "felszáll a gyerek".
Bennetek dúlt az erősek vágya,
ami mindig újratámad Egyben.
Máma három leples, részeg,
kába marakszik az egyetlen kereszten.
Fehér József személyében új költőt küldtek közénk ismét a tiszántúli rónák. Szikár, nemesveretű sorai a létezés fölötti lét zenitjén telitalálatosan, a statikai csomópontok közötti eligazodás halálos biztonságával pántolják a széthullani készülő világot. A megnyugvás és a megvilágosodás jótékony szédülete után tisztább látással tekinthetünk szét: már bizonyosak lehetünk afelől, hogy a költő romolhatatlan sejtelmeit nem sikerült kacattá alázni a politikai bazársoron.
Ebben a világban, ahol hosszú évtizedeken át hánytató vérhabokat fújtak legszentebb szavainkból, ma is szivárványlanak a ködösítés hamiskártyásai. Fehér József nem kér sem a diadalkapu üdvözítő glóriájából, sem az aurorafelhők vágóhídi spongyáiból. Isten magányos megjelöltje ő, a végtelen kupolája alatt tapos magának járható ösvényt, körülötte a sivatagosodó humánum, de váltig hinni képes az irgalmatlan nyomás alatt gyémántosodó rögök tisztaságában.
Jogos a remény: verssorain nem fog a rozsda, de jogos azért is, hogy tisztultabb egeket leljen önmagának és mindannyiunknak.
Hatvani Dániel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése