A szépség huligánja: vázlat Ladányi Mihály költészetéről

A SZÉPSÉG HULIGÁNJA: Vázlat Ladányi Mihály költészetéről

Tartalomjegyzék

„Jöttem a Körözs mentiből"

„Ének, vezess hozzájuk!"

Testvéri tömegek

Belső ellenzékben

Marx és Schopenhauer

A polgárpukkasztó vagány

Csillagok kutyaláncon

Kritikusok (A Kabdebó-affér)

Torkában sóhajokkal

Vérző ujjakkal érdes kövekből

Legendák, csínytevések

Szerelem és kiszeretés, avagy a lélek combhajlata

Jegyzetek

„Jöttem a Körözs mentiből"

Az 1958-as „Tűz-tánc" Ladányija így vall egyik nyilatkozatában:

„1934-ben születtem Dévaványán, itt töltöttem el gyerekkoromat is. Amikor 14 éves lettem, a kisújszállási gimnáziumba iratkoztam. A művészetet korán megszerettem, s úgy kapaszkodtam bele, mint fanatikus szerzetes a szép kőszent lábaiba. És csodálatosképpen a kőszent néha lehajolt hozzám, álmokat adott és álmodozást".1

Hogy a kőszent adott álmot és álmodozást bőven Ladányi Mihály számára, azt az elkövetkező évek, évtizedek termékenysége bizonyította. A hatvanas-hetvenes évek legnépszerűbb költője volt. Két-három évente jelentek meg kötetei, s mivel akkoriban még jobb idők jártak a lírára, ezek a könyvek rendre el is fogytak a könyvesboltok
polcairól.

A pályakezdés éveinek kiadatlan írásairól így szól Simor András, aki a „Bejegyzések a családi bibliába" című posztumusz kötetet rendezte sajtó alá: „Ladányi 1954-57-ből való zsengéi, amelyek első és második kötetében, illetve a későbbi válogatott és gyűjteményes kötetekben nem szerepelnek, azt mutatják, hogy igen tudatosan készült a költői mesterségre. A korai versek azt tükrözik, hogy Ladányira ekkor
egyszerre hatottak a múlt század második felének lírikusai, elsősorban Reviczky Gyula és Kiss József, illetve a Nyugat költői vívmányai, Kosztolányi, Tóth Árpád rímtechnikája". Simor szerint a másoktól megtanult, kölcsönzött formát, amelyet már ekkor fölényes biztonsággal használ, néhol feszegeti a saját, új formákba kívánkozó mondanivaló.

Egyik versét Ladányi így fejezi be:

Hogy elhagytuk a rozmaring-mezőket,

a köznapok fanyar bűnébe estünk,

s azt hisszük már, az eső mossa vállunk,

pedig hattyú sír hangtalan felettünk.

(Hattyú sír)

Mi is hát az a mondandó, ami az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején már új költői formát, új hangot követel Ladányitól? Nem más, mint hogy verssé érett benne személyes létének és a hozzá hasonló százezrek létének poétaként átélt élménye, az 1956 után konszolidálódni vágyó és akaró Magyarország történelmi vesszőfutásának
lírába kívánkozó megfogalmazása.

Ennyi eddigi életem:

jöttem a Körözs mentiből,

élek a Duna mentiben.

Apám kabátját hordtam a

faluban, míghogy szétszakadt,

s nyomomra szállt az út pora.

Zsebemet öklöm húzza itt,

neonok közt holdat lesek,

szívek testvéri jeleit.

(Jöttem a Körözs mentiből)

Van e versben gondolat, de szinte biztos, hogy nem ez a fontos benne. Kép is szerepel itt, sőt a tartalom és forma is elemezhető, a költői szerkesztés mégis egyetlen futam. Nem beszélhetünk indításról és haladásról: egy érzelemmel, hangulattal találjuk magunkat szemben. Ez a költemény a dal szerkezeti elvét követi. Ladányi korai költészetéből való, „Az út kezdete" című kötetet indítja. Egyéni, mégis tipikus lelkiállapot jellemző rá, adott tehát a lírai alkotás/alakítás minden feltétele. Az indulást egyébként szép számmal jelzi az ilyen, vagy ehhez hasonló hangütés: az alapélmény homogén, legfeljebb variációk formájában gazdagodik (Otthon most a tengeriszárak - Pásztorgyerek - Öreg anyókák).

Mégis, túl minden esztétikán, mi az, ami élményszerűvé, sőt hitelessé teszi ezeket a sorokat? Nem más, mint az a történelmi, társadalmi beágyazottság, amiből az élmény fakad. A korabeli parasztból munkássá, értelmiségivé „avanzsált" ember sorsa tükröződik ebben a három strófában. A Városba költözött/kényszerített egyén beilleszkedési nehézségei fogják a költő tollát - a régi kötelékek megszakadása mindig problémát jelent. Az elhagyott falu és a felkeresett város taszítása/vonzása - ami később lesz jellemző lírájára - itt még visszavágyakozás valamiféle akolmelegbe, bár már szívek testvéri jeleit keresi.

Ladányi e korai versben nem fogja fel sorshelyzetét sem tragikusnak, sem komikusnak: a dal műfaji követelményei különben is kötik a kezét. Csak később, a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején oldódnak élményei humorban, iróniában, szarkazmusban. Fejlődésének e korszakában inkább állapotot rögzít, lélektani szempontból hangulata állandó, sorsának kettőssége nem jut határozott kifejezésre.
Mintha nem sejtené - vagy nem akarná sejteni - azt a rajta kívüli erőt, ami szétszakította apja kabátját, s mitől nyomára szállt az út pora. Az ekkor még kiátkozott tudomány, a szociológia feltárási módszereit, következtetéseit pótolja ez a vers. (Persze, a líra nem léphetett túl önnön hatáskörén. Bár ekkor még írni, s pláne publikálni: politikai tett). A költemény olvasásakor ennyi idő távlatából is felrémlik a társadalomban akkor végbemenő belső, állandó vándorlás, amidőn családok változtattak lakóhelyet. A Sárrét és Budapest között őrlődhetett a fiatal Ladányi is, későbbi csavargásai innen nézvést talán érthetőbbek. Ám ezt az átmeneti sorshelyzetet nem tükrözi „bizonytalanul" maga a költemény. A választott forma tiszta, a fogalmazás eredeti. Mégis gyakran érte, éri őt az a vád, hogy nem írt jóindulatúan visszaintő verseket vagy magasztos ódákat a szülőföldről. Valóban nem izengetett, nem csatlakozott a „mezőgazdasági" költőkhöz - tehetsége többre hivatta. Életművét más irányban folytatta, hangütése indulatos, olykor-olykor gúnyos lett. De itt, itt még motívumai haza szólnak, akarva-akaratlanul is megérinti kedvesen a kezdet:

Öreg anyókák ülnek este lenn

a kapunál, ka már elballagott a csorda

s a por mögötte lassanként leszáll.

(Öreg anyókák)

Vagy:

Emlékszem, Bakucz János bátyám,

mire fiad vendégeddé nőtt,

kapád fogyó vasán de sokszor

pergeti porrá a szikkatag föld.

(Húszas)

Egy másik így indul:

Bármerre járok én

zsibongó tereken,

acél tornyok között,

beton mezők homályán,

itt bandukol velem

egy kis pásztorgyerek,

tereli álmaim,

szótlan, akár a bálvány.

(Pásztorgyerek)

Ezeket a sorokat olvasva megélhet-e az a nézet, miszerint Ladányi költészete nem kapcsolódott „eléggé" az őt útjára bocsátó közeghez. Békéshez, közelebbről a Sárréthez? Véleményem szerint: nem.

Mikor azt írta:

Otthon most a tengeriszárak

surrognak, ha a szél feltámad,

s a Malom-tóban, sűrű nád közt

éhes szúnyogok sírdogálnak,

otthon most csorda után baktat,

nagyokat pattintgat a hajcsár,

s pataverte széles utaknak

mélyiből hajlós füstként por száll.

Látod, annak az útnak őrzi

töviseit ma is a talpam,

azé a nagy, fényes mezőé

a forróság a szavaimban,

hol Tóth Márton holt nagyapámnak

mutatóujja minden kútgém.

(Otthon most a tengeriszárak)

Ím ennyi, s nem több Ladányi írásában a szűkebb környezet, a kiindulási/elindulási helyzet, az események ábrázolása. Megjelenik előttünk a mindenkori Malom-tó, a sűrű nád, a pataverte, széles út, a csorda. Ha úgy tetszik, Sárrét-toposzok, de a megörökítés izzásában eredetiek: a Lényeg mélyéről hajlós füstként por száll.

Sinka István művészetével egy eszmefuttatás erejéig összehasonlítva, Ladányinál mégsem olyan fontos a külső és a belső táj. Ugyan a két felnevelő vidék nagyban hasonlít egymáshoz, bár nem teljesen ugyanaz. Ladányi dévaványai származású, amely nagyközség, hajdan mezőváros, újabban megint város a Sárrét, a Nagykunság, a Körös-völgy találkozási pontjánál fekszik. Sinka Nagyszalontája Bihar, Vésztő pedig Békés, valójában viszont a két világ „ütközési zónájában" található. Dévaványa a középkorig nyúló régmúltban a Kompolti család birtokaként Heves vármegyéhez tartozott, a felszabadulás-megszállásig pedig Jász-Nagykun-Szolnokhoz, míg a bihariak Trianon előtt inkább Váradra, mint a feltörekvő szlovák parasztfalura, Békéscsabára vetették vigyázó szemüket. Sinka úgy érezte: van valami a hegyek alján, csak azt nem tudta pontosan, hogy mi lehet:

„Egy patak tán? - a Körözs maga? / egy csipkebokor, mely valaha, / régen megbűvölt engemet? / Vagy hogy szeptemberben a fák / úgy álltak, mint őszi csodák".2

A Fekete Bojtár, ha a béli hegyek rőt bíbora fölragyogott kék időben, úgy vélte: egy sereg angyal jött át Erdélyből.. A szalontai poéta Bihar ragyogó rétjeire látott, s bár anyagi értelemben nem sok boldogsága lehetett benne, a rejtelmes szépség elbűvölte.

Biharban a termékeny lapály gyakran mutatta a délibáb tündéri látványát, a lassú vizek mocsarakká szélesedve náddal gazdagították a népet. Ladányi, ha elmerengett, szikes pusztákra látott, ahol kutyatej és, kikerics hervadt dala szólt, s a pataverte széles utaknak mélyiből hajlós füstként por szállt. Ők ketten ráadásul időben sem kortársai egymásnak, hiszen Sinka a századelőn gyerekeskedett, a harmincas- negyvenes évekre esett költői pályája csúcsa, életműve lázadás a cselédvilág, az úri Magyarország ellen. Ladányi ifjúvá érése idején zajlott a tsz-szervezés, amely során az alacsony aranykoronájú földeket is fölszántották a nagyüzemi mezőgazdálkodás szovjet
mintájú parancsa szerint. Más tájélményt jelentett a Herzog-uradalomban birkapásztornak lenni Horthy kormányzósága idején, s megint mást, ha a kisdiák az ecsegi pusztán át, immáron a Nagykunsági Állami Gazdaság területén fapados vonattal jár a kisújszállási gimnáziumba. Ezzel együtt Ladányi pásztorgyereke Sinka versében is bandukolhatna, s kócos kis puliként kísérhetné öregapját a hold. Földrajzi értelemben egymástól nem messze, a Berettyó mentéről eredeztethető e két jelentős költészet, amely mégis csak egy pillanatra, az indulás és a búcsú igézetében találkozott, hogy a gyökerek azonossága örökre a tudatunkba vésődjön.

Sinka István költészetéből egyforma erővel hallatszik ki a nehéz, balladás emberi sors, más részről az elszakíthatatlan természetközösség. Nem túlzás nála a megörökítés ősmozzanatáról beszélni: amikor ő verset ír, a barlanglakó vési jeleit sziklába, az örök emberi emlékezetbe. „A por temploma" című versében olvashatjuk:

Aranyos kupolájú új templomot

rakok a porszemekből

és oltárterítőnek elterítem benne

a rengő mezőket,

mikre varázsló ujjam

rászövi a búzakeresztek arany testét

Ilyen tájverset Ladányi a hatvanas években már nem írhatott, mert Sinka misztikus/sámánikus hangvétele idegenül csengett volna egyrészt a szocialista realizmusra, másrészt az avantgárdra esküvő hivatalos/félhivatalos irodalomkritikusok fülének. Sinka így látta legelső verseiben szülőföldjét, a Körösök vidékét. Az igaz ugyan, hogy már ő sem festhetett idilli zsánerképet a pusztákról, majorokról, úri Őzedről és a Fekete-Ér országútjárói, ám Ladányinak ez a lehetőség végképp nem adatott meg. Sinka életműve fekete énekek láncából fonódott, s ha pusztai örömtüzeket is gyújtott néhanap (írta róla Kormos István), keserű kórófüst szállt a magosba. Ladányi ehelyett szociográfiai pontossággal jelezte, hogy miféle jeleket vésett a társadalmi változás a természet díszleteibe:

Én nem szeretem a magas házakat,

a csupa-kő utcát,

a részeg hangulatokat,

sem a felöltöztetett ölebeket.

Bennem még sok maradt nagyapámból,

aki cammogó tehénkék mögött dudorászott.

Túlságosan gyakran nézem az eget,

amely nekem nem űr,

hanem kék menyasszonyi sátor.

(Monológ)

Ladányi faluja mozdulatlan, csak néhány tücsök cirrog, s a nyártól részegült békák dalolnak harsány nótát a tóban. Ez a vidék messze esik a nyugtalan lázadások színterétől, a nagyvárostól, ahová a költő vágyik. Kritikáját egyetlen mondatba sűrítve mondja ki: „A földön minden jól van".3 Költőnk pontos leíró, a magyar vidék elmaradottságát festi hitelesen, lírája fontos kordokumentum. Csak feltételezhetjük, hogy a szerző végső soron a hibás településpolitikát tette felelőssé a félfeudális állapotokért, amely annak idején „fontos és kevésbé fontos" kategóriára osztotta a honi falvakat. Fájhatott ez a hátrányos megkülönböztetés az érzékeny lelkű fiatalembernek, aki az út kezdetén, merengőkamasz-korában csárdást táncolt és borivás közben eldudorászott, jambusban írta verseit a lányról, aki elment, és a falevélről, amely árván szállott az őszi szélben. Tóth Márton ridegpásztor unokája némiképp a  materialista ideológia hatása alá kerülve tudati okokkal magyarázta a paraszti világ zártságát, ám egész pályája a tanúság rá, hogy legbelül sohasem hitte el. És hát feldolgozni sem tudta az ellentmondást, amely a valóság és a propaganda között fe-
szült - Ladányiból a későbbiek során nem lett tájleíró költő, művészete másfelé vette az irányt. Ha természeti képpel indít, úgy vázolja föl, mintha tusrajzot készítene: eső veri a földet vagy a folyóparton feljön a Hold, az égi zsíroskenyér. A Körözs menti vidék ábrázolásakor sáros utcákat emleget és alkonyati konyhák füstjét érzékeli, fűszeres vacsorák szagáról ábrándozik. Egy láthatatlan kéz Holdat gurít a főtér fölé az ő gyönyörűségére, s némi szürreális hatás arany tócsákat varázsol a szekerektől fölvert utakra. Hogy majd a város dzsungelében eltévedt ebként kóboroljon és keserű szájjal rágja emlékeit.

„Ének, vezess hozzájuk!"

Mióta nekivágtál itt az emeleteknek,

e fényes izgalom rakott fészket beléd.

Utak fogsora közt őrlődve és lobogva

figyeld a szívedet s röpítsd, röpítsd magasba,

tán eldalolja még e város énekét.

(A szívedet röpítsd magasra)

Ladányi parasztjaiból, akik elhagyták a tej szagú falut és nekivágtak a malterosládákkal az emeleteknek, munkások lettek. Megteltek velük a pesti szállók, a bánya- és kohóvárosok felszippantották a másodszori nekifutással sikerrel téeszesített magyar vidék felesleges munkaerejét. Ladányi önként jelentkezett sorsuk krónikásának, bár nem lehet kétségünk afelől sem, hogy az irodalompolitika is ösztönözte e szerepre. Az utókor könnyű helyzetben van, mert ennyi idő távolából tisztán látszik: e költészet egyik alapvető ellentmondását, a későbbi csalódás, kiábrándulás alapját az adja, hogy a tömeg a várakozásokkal ellentétben nem lelt otthonra a nagyvárosokban. És Ladányi sem lehetett abban az értelemben a (kül)város költője, ahogy mondjuk József Attilát a szocialista irodalomkritika számon tartotta.

A kritika észrevette az átmenet kettősségét. Koczkás Sándor például azt emlegeti, hogy a falusi múlt élő és tárgyi világa friss mozzanatokkal színeződik, gazdagodik: a versekbe egyre gyakrabban áramlik be a palotás, zengő pesti táj, autók suhannak, mulatóhelyek fényei vibrálnak, vagyis a poéta képzeletében lassanként költőivé sűrűsödik a nagyvárosi élet prózája.4 De Koczkás figyelmét nem kerüli el az sem, hogy ez az átmenet nem következik be egyik napról a másikra, az új lírai mondandót is elkíséri - mint furcsa, nyomjelző emlékezés – az otthoni világ atmoszférája, s a képekben valami ismétlődő állandóság uralkodik el.

Ó, szülőföld, nem fogadsz zászlókkal

ünneplőbeszédekkel,

csak bólintasz köszönésemre és

elém tartod sáros utcáidat,

csak elém tereled bámész gyermekeidet,

öregasszonyaidat,

alkonyati konyhák füstjét,

fűszeres vacsorák szagát,

és így fogadsz.

(Ó, szülőföld)

Ladányi elemi erejű költői tehetségét nem vitatva, tartozunk az igazságnak annyival, hogy kimondjuk: a falu-város, munkás-paraszt, materializmus-idealizmus ellentétek ábrázolásakor itt-ott túlzásokra ragadtatja magát, túl sok engedményt téve a marxizmus-leninizmus korifeusainak. Költészetfilozófiai szempontból korszerűnek számíthatott a hegeli dialektikához visszanyúlni, ám az már-már a bolsevik mentalitás határát súrolta, ahogy az egyházat mint intézményt bántotta, illetve a keresztény gondolat avíttságát hangsúlyozta: „nézzétek a szentelt vízben ím a békanyálat".5 Plebejus önérzettel lázad a vallásos érzület alázatossága ellen: „hittem az istent, ám ő alázatra intett keményen - s beláttam, mindez képtelen, nem hajlik gerincem, se térdem".6 Persze, Ladányi annál sokkal humanistább volt, mint hogy eljusson mondjuk a Pócspetri-jelenség helyesléséhez, vagy némely falusi párttitkárok agyában imitt-amott megfogant templombezárásötlet kivitelezésének sürgetéséhez. Sőt, nála a templomos hangulat pozitív tartalmat is kaphat, amikor például az öregség előtt így tiszteleg:

De lásd, szemem máig sem feledett el.

Hajlott háttal indulsz ma is az este

harangszavában, hogy a csillagok közt

megvesd az Isten ágyát.

(Az este harangszavában)

Így állít emléket a szelíd, drága öregasszonynak, nagymamájának, aki hosszú szoknyáját összefogva ballag a csatakos mennybolt szürke sarában. De nem idegen e költészettől a biblikus atmoszféra és a szerelmi érzés, sőt az erotika  vegyítése/összemosása sem: „Melled fehér ostyáját vágyom egyre..."; „Fehér oltár  hamvas kis arcod..."; „Kis mellek bronz csengői..."; „Angyalszárnyad én még lebegni láttam / zsoltárszagú, cirádás templomokban".7 A „Vörös miatyánk"-ban odáig megy, hogy a kommunizmusban véli felfedezni a mennyek országát.

„A városban magánosan kószáló, falusi nosztalgiáktól hajszolt fiatalember egyre inkább kinyitja a szívét a rohamos építés, a modern fények, de mindenekelőtt a munkásosztály városának. És mert ennek nyílik meg a szíve, meg tudja őrizni és bele tudja oldani a faluról hozott örökségeket is" - hangzik a kissé sematikus recenzió nagyon demagóg mondata.8 A közhelyes mondandó a propaganda szintjére süllyeszti az esztétikumot, amelynek pedig kiváló minősége a mindenkori Ladányi-költészet sajátja. Nem véletlen, hogy az ifjú Ladányi szárnybontogatását a fiatal Pomogáts Béla is figyelemmel kísérte, aki jelenleg a Magyar írószövetség elnöke. Pomogáts azt veszi észre, hogy amilyen mértékben költőnk gyökeret ver a nagyváros életében, úgy telnek meg sorai is izgatottsággal, bonyolultabb érzelmekkel, modernebb indulatokkal.9 Ilia  Mihály, az egyik legtekintélyesebb magyar irodalomtörténész szerint költőnk lassan beleplántálja a falu iránti nosztalgiát a városi olvasóba is. „Ám ez a nosztalgia hamarosan föloldódik Ladányi Mihályban s városi élményekkel bővülő lírájában".10
Ilia a legjellemzőbb versekben harmóniát fedez fel:

Mi elhagytuk a tejszagú falut,

ahol az esti fényben csorda baktat,

minket valami vas-isten igazgat,

vigyázza álmunk és apró batyunk.

Az életünk itt tégla és beton,

szívünk, szemünk a jövendőt motozza,

mint bozótot az izgatott szelek-

mit rejteget?

(E városban)

Ilia Mihály arra hívja fel a figyelmet, hogy az egyszerű és dolgozó falusi ember fia a városban is a munkások között keresi meg társait, természetes szövetségeseit:

Ének, vezess hozzájuk s mondd nekik:

Mert éli életét, ki nem talált reátok,

de aki elcsavargott tőletek,

sóízű harmatban gázol és

örülvén is zokog, mint a harmonika.

(Ének, vezess hozzájuk)

Ilia sommázata Ladányiról: ez az emberi és költői út az új városi emberek (a faluról jött parasztfiatalok) útját példázza.

De kik lakják Ladányi városát, milyennek festi a hatvanas évek Budapestjét, felröppen-e a várva várt ének, valamiféle közösségi himnusz? Kezdetben közhelyek váltogatnak eredeti képeket, kávéházak, szállodák, bérházak neveztetnek néven felsorolásszerűen, neonok közt jön fel a Hold, az utca véginél egy fáradt verkli döngicsél. Bőgnek az autók, villódzó fényekkel telik az aszfalt - valljuk meg, e képeslaplíra nem az örökbecsűek közül való. Ám a hangját próbálgató irodalmár képes feszültséggel, meghökkentő képzettársításokkal, iróniával megtölteni a szöveget, ami jelzi a hiteles alkotói személyiség kibontakozását. „Erkélyen ugatnak a kutyák"11 - dobja be, s máris kesernyés mosolyra fakasztja az olvasót, amire csak kevesen képesek. Az utca szövegéből lesz itt vers, vagyis egyfajta modernista alkotói módszerrel találkozhatunk, amelynek gyakori alkalmazása Ladányit eltávolította a sültrealistáktól.

Ladányi városában verítékcsík a járda, illatos nők lebegnek rajta, ott más a szó és bonyolultabb az öröm. Már megváltotta a jegyét, amely elviszi a faluból, ahol a kamasz garázdálkodott. A Város (így, nagy kezdőbetűvel) kinyújtotta egy ujját érte, a sín zeng és ragyog. Optimista hangütés ez, amely azt sugallja, hogy a kaszás-kapás seregnyi (a költővel együtt) otthonra találhat a metropolisban. József Attila „Külvárosi éj"- ére emlékeztető sorok hömpölyögnek:

Ormótlan, égre bődülő külvárosok

jönnek elém, mint kormos bivalyok,

kátrányszagukat már orromban érzem.

(Megváltom a jegyem)

Irónia és erotika keveredik az egyre jellegzetesebb Ladányi-recept szerint:

Egy ragyás udvaron verkli tűnődött éppen,

kilenc tejhúsú szűz álmos harangvirággal

harangozott a lágy, selyemszoknyájú szélben,

s a tornyok feltartott ujjakkal esküdöztek,

amikor megérkeztem.

(L. M. eddigi élete)

A szocialista nagyüzemekkel, tervhivatalokkal, államosított palotákkal,  golyólyuggatta lakóházakkal ékesített nagyváros lefestésében Ladányinak nincsenek egyedülálló, csak rá jellemző stíluseszközei. József Attilához fordul, amikor megvallja, hogy szeret éjszaka sikátorokban járni, keskeny utcák során, sötét grundokon át, ahol
bodzák között könnyű zajok követik, szél hordja a boldog testek meleg szagát. Brechttől kölcsönöz, amikor egyébként egyik legjobb korai versében kávéházi hangulatokat rögtönöz: éjfélkor a drága tyúk féldeci piát nyel, pislog a villany, a két kivörösödött hús a végső részletet ecseteli; harmadikként befut az utcai zsibárus, együtt van a buli,
elindulnak keményen. Villonra emlékezünk, amikor a lumpenproletárból kocsmavirág lesz, s amely közegben a költő előbb-utóbb maga is azt veszi észre, hogy posványban él.

Az egész életműre vonatkoztatva kimondhatjuk, hogy Ladányi Mihály a szó József Attila-i mélységű értelmében nem lett, nem lehetett a város költője. A nagy példakép a zsigereiben hordta Pest munkáskerületeinek élményvilágát, ami nem mondható el az alföldi parasztfiúról, akinek ugyan az édesapja a kisiparosok keserű kenyerét ette. Ladányi lírájának ezen vonulata a korhangulat áldozatává vált, amely azt sugallta, hogy a fejlett szocializmus alapjainak lerakásához a parasztnak munkássá kell válnia, csak így lehet az uralkodó osztály tagja. Ahogy a vidéki emberek nem vonultak talicskával a Parlamentbe, az egyetemre, a Rózsadombra, úgy nem költözött a költő a
Parnasszusra, úgy nem vált belőle stabil egzisztenciával bíró, babérkoszorús poéta doctus. Talán nem járunk messze az igazságtól: a későbbi dekadencia akkor uralkodott el e poézisen, amikor lelepleződött ez az élethazugság.

De hősünk itt még külvárosokban kószál éjjelente, ahol a csattogó, forró termek vidékén a kávéház mérges leheletét olajszagú szél súrolja le róla. És majdnem sír, úgy ölbe kapja a vágy, hogy itt legyen otthon, és sose bánkódjon, ha zsebből eszi meg a vacsoráját, s naponként máshol vetik meg az ágyát. Ladányi eddig jut, s nem tovább a nagyváros szociológiájának elemzésében, inkább hangulati színeket kever és érzelmeket korbácsol, mint a mélybe ás. Abban az értelemben megmaradt népi költőnek, hogy legjobb formáját akkor futja, amikor kisvárosi vagy falusi viszonyokat tükröztet sajátos fénytörésben:

Kilenckor már mind fekszenek.

Konflisló ver egy dallamot,

a kórház felé elkocog,

ezüst-ló, szőrén fény-nyereg.

(Vidék)

A munkáskörnyezet élőbb, hitelesebb nála, ha földközeli:

Az este

ráborul a

gőzölgő telepre, átkarolja

a nyirkos,

összezsúfolt házakat,

hol disznóólak,

konyhák közt ődöng az ember,

s a csatornaszag.

Apám volt az első

aki ivott.

Itt iszik az egész

bányásztelep.

(Esti séta)

E korban, amit közmegegyezéses alapon szocializmusnak hívunk, nagy volt az igény rá, hogy a városi munkásságnak irodalma, írói legyenek, az irodalompolitika is támogatta az elképzelés megvalósítását. A magyar kultúrában van a munkáslét ábrázolásának nemes hagyománya, elegendő talán csak Kassák Lajosra vagy Fejes Endrére hivatkozni. Ladányi ilyen irányú kísérletei nem sikerültek tökéletesre, ám a miértre hibátlan feleletet ad:

Mint eszelős aranymosó,

úgy merültem a városokba,

átszitáltam az éjszakák

iszapját és szerelmeit.

E furcsa kor, mint úrilány,

megmutatta magát szememnek

- csodáljam őt és énekeljem -,

de ágyába nem engedett.

(Tűnődő)

Testvéri tömegek

Ladányi nem írta meg az elhagyott falu szociográfiáját, s a felkeresett városnak is csak díszletei bukkannak fel verseiben. Kibontakozott viszont úgynevezett  munkáslírája, és kezdetben szocialista elkötelezettségét sem vitatta senki. Félreértés ne essék, Ladányi nem „munkásköltő" volt, amely típusból valaha Dunát lehetett volna rekeszteni, hanem - fogalmazzunk így - sokat írt a munkásosztályról. Nem cinikus értelemben, hanem szó szerint értendő, hogy igyekezett hűséges lenni a néphez, és indulásakor némi megszorítással a párthoz is.

Egyszerű logika, a következtetés igazsága fél évszázad múltán sem vitatható: a városokba tóduló paraszti tömeg - ha nem is karikacsapásra és problémáktól mentesen - munkásosztállyá „változott", és hát (mint a későbbiekből kiderülhet) nem örökre. Ladányi a munkásosztály énekese kíván lenni, s mert akaratos ember, az is lesz. Kezdetben dalszerű versekben keresi közöttük otthonát, a teória még messze a mondandótól:

Borzas kis lányotok bújjék hozzám

Liliom-utcai szűzecske,

a csókja ismerős volna énnekem,

otthonosan lépkedne szívemben és

anyáskodón szólhatna hozzám.

(Ének, vezess hozzájuk)

Ladányit a dalon túl ódai szárnyalásra ihleti a kétkezi munkások világformáló ereje, a szocialista jövendő távlatait kémleli, s azt gondolja magáról, hogy a fejlődés fő sodrába került. Már a kezdet kezdetén a kispolgárral perel, amivel lényegében a hivatalos ideológiát erősíti. Meggyőződése, hogy a szocialista líra egyedül az életre és a fejlődés nagy eszméire köteles figyelni. Ugyanakkor már a hatvanas évek elején képes mintegy kívülről látni önmagát, észrevenni a dolgok fonákját. Frivol és groteszk ötleteknek ad teret, villonkodik és ingerkedik. Ő a háború utáni magyar irodalom első nagy ironikusa, bizonyos értelemben Örkényt is megelőzve. Gondoljunk csak bele: az esztétikai stíluseszközök kavalkádján, a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején fedezik fel (újra) a honi irodalomcsinálók a humort, miközben Ladányi már 1962-ben(!), huszonévesen azon mereng, hogy végül öreg verébbé szárad, s elévődget Maecenas-sal.

De a főcsapás iránya ekkor még a proletár internacionalizmus mint eszme, s a kritikai realizmus mint irodalmi irányzat. Ez a hang tudatosan politikus, a költő bármikor kész szocialista eszményeinek szolgálatába állítani tollát. ítészei úgy látják, hogy legfeljebb azért vagabundus kissé, mert szereti a nyílt, konvenció nélküli, természetes életet, ahogy azt annyiszor látta munkásemberek között.

Várost emelsz a poros pusztaságon,

folyót terelsz és embert új irányba,

s az utak fényes fogsorai közül

kiáltásként gépek robaja rebben.

(Óda)

Illés László, aki a poéta pályáját figyelemmel kísérte, úgy véli, hogy a szocialista meggyőződésnek elkötelezett, kalandos kedvű, kóborló és mindenüvé bekukkantó Ladányi azért veszi nyakába az országot, mert az életünk érverését akarja kitapintani. Megint megerősíttetik, hogy Ladányi szívvel-lélekkel szocialista költő, aki a megtisztult néphatalom lírikusaként indult el nagyobb léptékkel a pályán. Illés a Kortársban közölt kritikájában úgy látja: Ladányi valahogy mégsem találja a helyét a megváltozott körülmények, a lényegesen bonyolultabbá váló harci frontok közepette: bolyongása-kóborlása, egész művészi beállítottsága azt sugározza, hogy továbbfejlődésének égetően fontos kelléke egy archimedesi pont, ahol újra megvetheti a lábát. A javallat: a kommunista meggyőződés elmélyítése.12 Illés megfeddi Ladányit, mert a legfontosabb József Attila-i örökséget még nem változtatta maradéktalanul önnön testévé és vérévé: ez pedig az intellektualitásnak az a tisztasága, amelyet megközelíteni nem könnyű, de méltó feladat. Illés szerint a József Attila-i intellektualitás igen konkrét, a munkásosztály, a dolgozó tömegek életének érzékletesen kivetített filozófiai. tartalma. Ehhez képest Ladányinál a munkáskörnyezet, a munkásélet elvontan jelenik meg, legtöbbször megelégszik szimbolikus kifejezésekkel: „Égre bődülő külvárosok jönnek elém, mint kormos bivalyok"; „gyárak bivalybikái állnak feketeszalagokkal szarvukon... overallos gáztartályok guggolnak"; „Az égbolt öntőcsarnokában nyersvas sugarakkal mossa a nap a jövő kormos kirakatait". Illés László írja kritikájában: „Önmagukban eredeti, ötletes képek ezek.' Ladányi a világ valamennyi jelenségét, még a tárgyakat is élő elevenségben láttatja, megszemélyesíti, de ezek nem helyettesíthetik a munkásélet megélésének, érzelmi és gondolati kifejezésének teljességét".

Ami ezek után következik, az a magyar irodalomkritika egyik mélypontja, bár nem a címzett tehet róla. Szabad-e évtizedek múltán valakit elítélni azért, mert erősen aktuálpolitizált esztétizálás helyett? A kérdés ezúttal eldöntetlen marad, legalábbis én nem vállalkozom rá - mindez azonban nem jelenti azt, hogy a dokumentálás hitelessége csorbát szenvedhet.

Illés László Ladányi ürügyén, a munkásosztály nevében üt egyet a magyar falun és paraszton, egybehangzóan a révaista-lukácsista szellemiséggel. A recenzens vasökle lesújt: „Ladányi számára ma már nem menedék a falu, idill pedig sohasem is volt... Utána nem terelgetnek emlékei melegbundájú áhítat-nyájakat, belenézett ő a falusi fuvaros pengerésnyi kemény kegyetlenséggel villogó szemébe, s beszélgetett telepesekkel, akik ennének Dózsa Györgyből". A bíráló igazolva látja magát, amikor azt olvassa a szerzőtől: „A domboldalról letéptük a mezsgye szögesdrótját, s most majd a lelkekről is lekerül". Igaztalan ez, a megközelítés az alkotóval szemben, aki ugyan elkeseredésében/tehetetlenségében írt gunyoros műveket a kádárizmus fénykorában mozdulatlanságba burkolózott, szélárnyékba került szülőföldről, ám a munkásosztály nevében sohasem köpte szembe az övéit. Pályája elején inkább a szocialista kultúrát és közéletet „állandóan szennyező" kispolgári szemlélet, a konzervativizmus, a megcsontosodottság, a langyos középszerűség ellen irányította nyilait, a munkás-paraszt, egyébként mesterségesen kreált ellentétet sohasem élezte ki, szemben másokkal.

Garai Gábor, a kor agyondédelgetett, mára azonban elfelejtett irodalmára nem süllyed az előző színvonalra, pontosabban színvonaltalanságra, bár itt-ott azért mucsaizik kicsit. A párt nevében vállon veregeti a tékozló fiút, aki feltétlen híve és harcosa a társadalomnak, amelyben él, ugyanakkor - pillanatnyilag - nem érzi jól magát benne, és olykor csak a szocializmus távolabbi jövőjének látomása tudja igazán jó kedvre hangolni.13

Ne vond el tekinteted a mi csapatunkról!

Úgy vetettük magunkat a jövendő csapásaira,

mint fűtő a szenet a kazánba.

Mi hajtjuk a szívek turbináit,

az erő mozdonyait,

mi vagyunk a hajtóanyag és a gép is,

vonszoljuk a végeláthatatlan szerelvényeket

a szemaforok meredt, zöld pupillái felé,

szemünk álmatlanságtól vörös lámpásait előreszegezve

láztól sistergő idegekkel robogunk

az éjszaka alagútjaiban.

(Hallgasd az énekünket!)

Ugyanakkor Garai meg is védi fegyvertársát a felülről jövő kritikai és „légköri" (értsd alatta: pártbizottsági) megnyilvánulásoktól, amelyek hajlamosak vitatható formában vitathatatlanul szocialista tartalmakat hordozó műveket szigorúan megítélni. Garai egyszer dicsér, máskor korhol. Nem tetszik neki például, hogy Ladányi „Külváros" című költeménye14 így fejeződik be: „morzsolgasson jassz hadovát a szád, s légy torkig a penész ízeivel". Kimondatik, hogy a tévelygő telimázolja a perifériákat harsány vagányokkal és prostituáltakkal, s maga sem veszi észre: lassan már a talponállók dolgozó népe az, amellyel szemléletében naivul azonosul.

A későbbiekben ez a vád gyakran megfogalmazódik könyvünk hősével szemben - de vajon miért? Mert a marxizmus-leninizmus egyik alaptétele, hogy a proletariátus világtörténelmi feladata a forradalom végig vitele. Ha társadalmi tulajdonba veszik a termelőeszközöket, akkor már nem egy új osztálytársadalom lép a régi helyébe. A szocialista társadalom mentes az osztályharctól és a kizsákmányolástól, mivel a tulajdon közös. A proletariátusnak (később kiegészülve az őt vezető élcsapattal) az a feladata, hogy elvezessen minket a kívánt állapotig. S mi dolga lehet e felállásban a kommunista értelmiséginek, művésznek? Megszervezni, előmozdítani a forradalmat, összefogni és nevelni a proletariátust, hogy az teljesíthesse feladatát. A képlet világos: a Garai Gábor, Györe Imre-típusú értelmiségiek inkább nevelni akarták a munkást, s csak hellyel-közzel bemutatni a valóságot. Ladányi mást gondolt a művészet e keretek közötti szerepéről, s ezzel összhangban alkotott. Ráadásul a dialektikus materializmus talajáról elrugaszkodva megvédhette magát, illetve beszéltek helyette a művek. Mert mi mást tett ő, amikor a társadalom bugyraiban elmerült, ha nem a marxi „megismerés" kategóriáját merítette ki? Vagy: nem a „kritika" jogával élt, amikor a valóságot összemérte a közösség eszményével és az ember igazi rendeltetésével? Azt már sohasem érhette meg, hogy az eszme kibéküljön a valósággal, vagyis „cselekvés"-re nem kerülhetett sor. Zsenialitása éppen abban van, hogy marxi felfogással védekezett az ortodox marxisták ellen, így aztán évtizedekig jelen lehetett az irodalmi életben.

Garai Gábor, aki mai eszünkkel felfogva inkább irodalompolitikus volt, mint alkotó, tipikus kutyaszorító-módszerrel fogja be a fickándozó Ladányit, azt állítva, hogy verseiben előfordulnak „jó" részletek, de egyik sem tudja valóra váltani a költő szándékát. A szocialista elkötelezettség okán mintának tartott Garai magasra teszi a lécet: József Attilát emlegeti Ladányival kapcsolatban, ám míg a munkásosztályt illetően feltétlen tekintélynek örvendő proletárköltőnél a képek és a gondolatok dialektikusan izzanak, addig emez (sorai bármilyen színpompásak is) életképnél nem tud többet nyújtani. Sőt, a tiszta szigorúság megfellebbezhetetlen ítésze kvázi plágiummal vádolja meg Ladányit, akinek szerinte némely munkásokról szóló verse modellszerűen hasonlít a példakép műveihez. Nézzük szó szerint: „Az Ázott Földek néhány kitűnő részlete szinte nagy verset ígér, de a befejező sorok vérszegénysége, modorossága lehangolja az olvasót. Persze, elmélyültebb, tudatosabb munka, gazdaságosabb kompozíció is sokat segíthetett volna".15 Garai a szatirikus hajlam és a pártos szenvedély ötvözését javasolja a szerzőnek, ám a vagányromantika zsongító hatását szakmai eltévelyedésnek ítéli. Hiszi, hogy Ladányi megváltozott életkörülményei harmóniát teremtenek a „testvéri tömegek" testközelében. A bíra az ilyen hangütést tartaná elfogadhatónak:

Csak belétek fogódzom,

csak tirátok esküszöm,

huszadik század piramisai,

testvéri tömegek.

(Óda)

Garaival ellentétben mondjuk ki kerek-perec, evvel Ladányi költészetének hatása semmivel sem kisebbedik, hogy itt bizony a megtestesült sematizmust érhetjük tetten: a munkás egyik kezében életet szorongat, felszabadít és megtölti a lelkünk, a másik keze a messzeségnek lódul, miközben a hős nem tűri, hogy kifújjuk magunkat. Letagadhatatlan dokumentum ez az óda arra nézvést, hogy 1956 után sem a politikai, sem az irodalmi személyi kultusz nem szűnt meg létezni egy csapásra: a munkásosztály képviselője 6 tükörben olajos és izzadságszagú, az asszonyok mégis neki bontják az ágyat, teherbe esnek és jajgatva szülnek... A mondással ellentétben utólag sem könnyű okosnak lenni, ráadásul az erkölcsi fölény hangsúlyozása etikátlan is. Más kor, más normák - elhibázott lenne, ha az utókor gyermeke hűvösen lenézné az ósdi morált. Annyi azonban megkockáztatható, hogy Garai Gábor fennsőbbrendűnek tetsző leckéztetése inkább a riválisnak szólt, mint a tanítványnak, hiszen Ladányi a líra magasságaiban összehasonlíthatatlanul messzebbre jutott nála. Az „Öklök és tenyerekéből, a „Mint a madarakéból, az „Utánad kószálok"-ból, a „Dobszóló"-ból ma is szociografikus hitelességgel rekonstruálható a korabeli magyar társadalom, míg Garai produktumaiból legfeljebb a pártkongresszusok hangulata. Garai bekerült a középiskolás tankönyvekbe, de nem a hiteles alkotók közé. S a kocka mára sem fordult, ugyanis a hiteles Ladányit alig-alig említik az irodalom tanításakor.

Persze, messze járnánk az igazságtól, ha Ladányit az elkötelezett irodalomkritika üldözöttjeként mutatnánk be. Ő ügyesen szervezte saját menedzselését, bár ezt akkoriban még nem így hívták. Országjárása, csavargása során Kazincbarcikán időz éppen, amikor közel kerül a miskolci székhelyű Napjaink-hoz, amely orgánum anno elég vonalasnak számított. Bihari Sándor mindenesetre mellette teszi le a garast, ám érezhetően kerüli az összeütközést a szent tehenekkel, a Párt legfőbb ideológusaival. Milyennek mutatja a „Mint a madarak" című kötet Ladányit és a mai valóságot? - teszi fel a kérdést a pályatárs, a kritikus-költő, s válaszol is rá: „Ladányi Mihálynak esze és szíve a szocializmus. Nem azonosul - egy vele. Ezt szólja a magatartása, szükségtelennek tartja a szokásos kinyilatkoztatásokat. A szocializmust a szocializmussal méri, életünket a társadalmi fejlődés megszabta irány követelményeivel, a költőben megteremtődött remény kívánalmaival. Hiszi, hogy nemcsak az emberiségnek, személy szerint neki is létformája csak a szocializmus lehet. Éppen ezért nem hízeleg neki, nincsen elbűvölve tőle mindaddig, míg a lehető legtisztábban meg nem valósítja önmagát általa. Szigorú hozzá - érdekünkben, önmaga érdekében. Hiányzik ebből a magatartásból minden kiszámítottság, nagyképűség".16

A kommunista meggyőződésű Bihari Sándor olvasatában Ladányi a szocialista forradalom teljes győzelmét akarja, sürgeti, életünk, társadalmunk leglényegesebb kérdéseire hívja fel a figyelmet, mégpedig konokan, makacsul ismételgetve. Kettejüknél (gondolja Bihari) a szocializmus nem lehet csupán az anyagi szükségletek kielégítése, hanem a lélek nagyszerűsége és szárnyalása is szükségeltetik hozzá. Kell, hogy szellemi igény és kielégülés is legyen. E nélkül a jóllakott, de szellemtelen kispolgárokhoz leszünk hasonlók. A harmadik évezred elején a magyarság éppenséggel a polgárosodásban látja a fejlődés útját, de itt még a polgár örökölt szokásai üres, hazug formulák csak, nem lehetnek a munkásosztály érdekeinek kifejezői.

A mostani Élet és Irodalmon sem számon kérhető az, hogy 1963-ban Szabó György felfedezte benne: Ladányi Mihály esztétikai elképzelése nyílt harcban áll a valóságot elfedő, hamis díszekkel elfogadhatóvá cicpmázó burzsoá szemlélettel.17 A ma embere értelmezni alig tudja, hogy mit keres a politikai kategória (burzsoá) esztétikai elemzésben, még akkor sem, ha tudomásul veszi: e versek a magyar szocialista irodalom hagyományait követik. A kor hőséért történik minden, mégpedig abból a meggyőződésből, hogy a nagy megoldást a kommunizmus jelenti majd:

Micsoda hosszú körmenet!

Dögszagú szélben dzsessz-zenére

viszik cirádás ereklyéiket.

Ez ájtatos csordát jól ismered.

Már olyan sokszor vállonveregettek

a nagyzoló, züllött kis istenek,

édesnek mondták verejtékedet,

de rühelltek mészfoltos tenyered.

(Polgár és proletár)

Szabó György ítélete szerint Ladányi költeményei a döntő pontokon és kérdésekben egyértelmű és világos választ adnak: jólesően veszik tudomásul, hogy a gyanakvás korának vége, a jólét fogalma nem ellentétes, de egyenesen párhuzamos a szocializmuséval. A forradalmiság nem csupán a kiélezett osztályharc fogalmaira van lefoglalva, hanem ott van az a mégoly szürke termelő hétköznapok munkájában is. A költő szándéka éppen a békeidő forradalmi lehetőségeinek megmutatása akkor is, ha ő maga még nem találta meg a kifinomult eszközöket az új helyzetben való eligazodásra.

A pártzsargonban úgy hívták ezt, hogy „a mindennapok forradalmisága". Ladányi, ez a romantikusan közéleti, elkötelezett irodalmár különösen a polgárokkal szemben hangsúlyozta a munkásosztály elhivatottságát. Róla úgy tartották, hogy morálisan igényes és érzékeny, s aki eleinte hiszi is: a szocialista társadalom magas színvonalra törekvő, ipari bázison virágzó közösség. Súgói azzal nyugtatgatják: azért forradalom folyik itt, akkor is, ha békésen halad az élet. Még imitt-amott rosszmájú kritikusai is a korszerű szocialista költészet egyik lehetséges válfajának tartják e lírát. Védői azt mondják: egészséges türelmetlenség munkál benne, nem anarchia vagy felelőtlenség. Mindnyájan elhiszik, hogy a kommunizmus harmóniát teremt, ember és világ legtökéletesebbikét, bár ennek semmi köze sem lesz az idillhez. A szocialista Villont, mármint Ladányit, nyugtalanság hajtja, így keresi helyét a világban, pontosabban szólva már a „kommunista jövőben".

Mezei András, irodalmi ügyekben költőnk legbuzgóbb ügyvédje úgy tartja, hogy Ladányi nyugtalanságának tartalma pozitív és szocialista: nem hiszi, hogy az egyenlőség társadalma spontán alakul ki. „Szeretné megmutatni mindazt, ami még kerékkötője a haladásnak, szeretné, ha nem lenne Szentandrás olyan, amilyen, s ha nem lennének az országban Szentandrások. Immáron harmadik kötetének ez a központi gondolata. Nem konformista, nem simulékony, nem szeret mindenkit egyformán, elfogult ember, de forradalmár alkat. A szocialista tudat fejlődésének gyorsabb ütemét hiányolja. Ezért teszi fel a kérdést: Most miért van úgy, hogy lázas szívként lüktető tüzes indulók nem születnek?"18

Az elnök részeges, azért olyan

Szentandrás, mint egy óriási kocsma.

A tisztviselők keze ragadós,

ám vétkeiket a csapos feloldja.

A koccintások hangja messze száll,

de az okos szót lárma nyomja el.

Mert prófétáit a pusztába zavarja

Szentandrás, ezért nincs emberfia

errefelé, aki olyan vigyázva

őrizné szívét, mint állatait.

(Próféta Szentandráson)

Ladányi Mihály pályája első felében szívesen figurázza ki a vidéki élet, a paraszti sors fonákságait, ám a munkásosztályt idealizálja. Naiv szemlélet ez, és hát az uralkodó ideológia is ezt a képet sugallja, hovatovább kötelezővé teszi. A munkás sematikus ábrázolását csak a későbbiekben hagyja el, különösen a „kispolgárosodás" jelenségét bírálja hevesen. Mégis, őt azok közé sorolják, akik az ötágú csillag jegyében látják a világot. Távol áll tőle a polgári eszmeiség, az egyetemes horizontú problémák iránt kezdetben közömbös, inkább a korszerű szocialista, közéleti líra művelői között tartják számon.

Fülöp László az „Utánad kószálok" kötet kapcsán megállapítja róla, hogy fenntartás nélkül e csoportba sem lehet besorolni, különállása, rendhagyó egyénisége olyannyira szembeszökő.19 Egyébként éppen ez a könyv az, amelyben költőnk szakít a dialektikus materializmussal, a marxizmus-leninizmussal való feltétlen azonosulással: azt veszi észre, hogy a „tiszta" elvek a gyakorlatban eltorzulnak, a „forradalmi jelleg" a kisszerű megvalósítás, a gyarló emberi cselekvés következtében jórészt elsikkad. Kritikusai szóvá teszik, hogy lendülete megtört,a szenvedélyes közéletiség fáradt-kiábrándult „avantgárddá" alakult át. Párthoz és néphez hű bírálói attól féltik, hogy az „egészségtelen állapot" a költői világkép, a gondolatrendszer szétforgácsolódásával fenyeget, és az bizony rendkívül veszedelmes. „A líra legnagyobb fogyatékossága a korszerű világkép, a modern gondolatiság és a forradalmár magatartás csonkaságában jelölhető meg" – hangoztatja Fülöp László, ami érzékelteti, hogy baloldali alkotót is lehet balról kritizálni.

De Ladányi nem hallgat a felvigyázókra, ösztönei vezérlik, igyekszik személyes élményként megélni „a munkásosztály világtörténelmi elhivatottságának egyetemes lendítőerejét". Ha az elmélet nem is hamis, de zöldebb az élet aranyfája - vallja a dolgozó tömegekre esküvő, és új programot hirdet: a világ nyers valóságát akarja versbe venni, bár a hűség marad. Finom és szalonképes líra helyett lüktetőbb, disszonánsabb, utcai költészetet keres, amivel felfogása szerint közelebb kerül a kétkeziekhez.

kiáltok: új zenét, frisset, valami mást

fújjatok, mielőtt mindenki elaludna!

Dörrenő vaslemezt a lágy zenekarokba,

zizegő újságot és ajtócsapkodást!

Kazánkovács-brigádokat a Parnasszusra,

hol ásítoznak a rumszagú istenek!...

(Az elégedetlen szonettjei)

Forradalmi elkötelezettség és kiábrándultság, hit a munkásosztályban és mindennek az idézőjelbe tétele - e kettősség jellemzi e líra kezdeti és középső szakaszát, ami önmagában dialektikus. Koczkás Sándor a teória felől közelít a problémához, amikor kinyilvánítja: a szocializmus kialakulásának korszakát, e hosszú és bonyolult átmeneti periódust igen gyakran csak a benne lezajló nagy társadalmi változások összefüggéséből szokás figyelni és megítélni. „Előrehaladásunk menetében azonban egyre inkább észrevesszük e folyamat részleteit, általános és speciális összetevőit, sőt kísérőjelenségeit is".20 Koczkás felfogásában Ladányi költészetének létjogosultságát az adja, hogy a tulajdonviszonyok gyökeres megváltozásával együtt társadalmunkban egy mélyreható ipari forradalom is végbemegy, amely emberek, rétegek életébe elementáris erővel szól bele, s a költőnek kutyakötelessége e kavargás, nyugtalanság, átmenetiség megszólaltatása. A marxista kritikus adja legpontosabb leírását annak, hogy miért érkezett el a poéta a szocialista korszak lényeges ellentmondásának partszegélyére. Egyfelől adott volt a forradalom előkészületi szakaszának s a proletárhatalom megteremtésének és kiépítésének hősi periódusa. Másfelől itt vannak a győztes forradalom mindennapjai, amelyekben nem elegendők a gyors és lelkes rohamozások, a harci összpontosítások, hanem bonyolult társadalmi-gazdasági-politikai folyamatokat kell hozzáértéssel irányítani és megoldani. Egyik korszak sem könnyű, s Ladányi a szembesítés során inkább a furcsa tünetek megjelenítésével foglalatoskodik. Koczkás következtetése: dalnokunk a direkt forradalmi harc tovatűnte után az új követelményeknek nem óhajt megfelelni, ezért hatalmasodik el benne a történelmi hiábavalóság élménye és érzülete:

Mint egy buddhista pap,

ki felgyújtja magát,

olyan hiába lobogok

a század terein.

(Blues)

A szkepszis eluralkodásáig a költészet meghatározó motívuma a teljes azonosulás a munkásosztállyal, a forradalmi eltökéltség, elkötelezettség hangoztatása. Az egyszerre tisztelt és rettegett Pándi Pál tartja Ladányit minden vagabundosság ellenére családon belülinek, ami azért jelez valamit. Vagánytónus, anarchizmus, belső ellenzékiség ide vagy oda, szerzőnk a kommunista művész mintapéldánya. Pándi csavar egyet a dolgok menetén, amikor jóindulatúan figyelmezteti kedvenc szocialista lírikusát: a kispolgárt lehet ironikusan, keményen, kíméletlenül bírálni marxista alapról, a munkásosztály oldaláról. „De lehet a szabados, féktelen, minden fegyelmet elvető kispolgár oldaláról is". Akinek füle van a hallásra, szeme a látásra, érthetett Pándi figyelmeztetéséből, gondolom, Ladányi figyelmét sem kerülte el.

Végtére is, a hóhér nevetése vagy a bohóc sírása sem oly ritka jelenség a művészetben...

Az alku megköttetett: a vagabund kellett Pándiéknak, rájöttek, hogy „ellenőrző érzékenysége" értékes erő, s mindig szembeszögezhető azokkal, akik a „szent" forradalmat frázisokkal, a szocialista demokráciát liberalizmussal, a szocialista emberszeretetet polgári humanizmussal akarnák felcserélni. És: Ladányinak szüksége volt Pándiékra, mert jóváhagyásukkal nem kellett a magyar munkásosztály mindennapi életkörülményeit átköltenie a galyatetői nagyszálló kereteibe.

Ladányi Mihály alighanem a magyar irodalom legjobb versét írta Leninről, amelyet szívesen szavaltak amatőr és profi művészek egyaránt. Megpróbálta emberközelbe hozni (sikerült) a figurát, akinek szavait saját bevallása szerint gyűrt sapkaként forgatta a kezében. (Mint öreg zsellér az esőtől cserzett kalapot.) Esztétikai szempontból kiváló kísérlet ez a sematikus Lenin-ábrázolások meghaladására – a politikummal ezúttal ne foglalkozzunk sokat. (Antikommunista felfogás szerint Lenin olyan diktatúrát vezetett be, amely nagyon gyorsan véres terror-rendszernek bizonyult.) Ladányi humanizálja Lenint, aki bujdosva (is) élt és rozskenyéren, szemben a kövér papokkal és a bonvivánokkal, akik minden operettben énekelni akarnak. Ma már legfeljebb tragikumba hajló iróniával olvashatók és értelmezhetőek a sorok: („Tudom, / Te voltál, / akit nem ismétel meg már a század") - bár a szerző ezt kivételesen komolyan gondolta.

Ladányi munkáslírájának jellegzetes terméke a „Munkások" című vers. Összetéveszthetetlen indítás: este van, az uralkodó osztály tagjai kocsmában ülnek, ahol megéljenezik a fáradt napot és a földet, amely verejtékük vasporával lett teli. Holnap megint kalapálnak és fényesítik a jövőt, amely egyszer majd tényleg ragyogni kezd. Bármi történik is, úgy érzik, hogy minden hazugságtól az ő igazságuk lesz fényesebb. A világ ugyan tele van cifra mutatványosokkal, akik szomorúságot prédikálnak, ám az olajos rongyok és az asszonyölelések realizmusa és igazsága megkerülhetetlen. A „Dobszóló" hangszerese e motívumot variálja elkötelezett alkotásaiban, amíg a kádárizmus langyos vize végzetesen ki nem hűl, az ideológia marxi-lenini tartalma végletesen ki nem lúgozódik. Mert utána keserű, kiábrándult, cinikus lesz a munkásélet megörökítője, vagy legfeljebb (legjobb formájában) nosz-
talgikus:

Éveken át dicsőség vett körül,

divatba jött simléredes sapkád,

színésznők viselték csibészes pózban,

akárcsak kedvenc szavaidat az irodalom.

Ezrek éltek belőled,

kineveztek képviselőnek, fekete autón fuvaroztak.

A történelem - legalábbis úgy látszott -

kárpótolja kiebrudáltjait.

Hát nem tudom, mit is gondoljak rólad?

Nekem hiányzol. Gyere vissza!

Talán van pár komád még itt-ott,

a söntéspult ugyanúgy sörlucsokban.

Ne üldögélj otthon magadnak,

ne nyírj gyepet,

ne sétáltass kutyát este.

Gyere az emberek közé. Hiányzol. Gyere vissza!

(Gyere vissza)

Nos, a munkásosztály azóta sem jött vissza, sőt, a paradicsomba sem ment. A nagy októberi forradalomtól a mostanáig vezető út jól áttekinthető, de - mint az előbb már céloztam rá - tudásunk nem adhat okot arra, hogy az ismeretek birtokában törjünk pálcát a most más szempontból tékozló fiú fölött. Ezért csak rövid vázlatra nyílik mód: a sztálini diktatúra elsöpörte az erkölcsöt és a hagyományt, a kommunizmus fekete könyve 90 millió likvidáltról, gulagról, nemzetek elpusztításáról beszél. Egyes értelmezések szerint a szocialista kiváltságokból mára kényúri függőségek lettek, a világ másfél évtizeddel Ladányi Mihály halála után gyökeres fordulatot vett. Marx osztályharcról papolt, amely megdönti a rendet - ehhez kellett tömegbázisnak a nincstelen, manipulálható proletár és a függőségben tartott munkásság, amelyet mozgósítani lehetett. E korvázlat hőse nem volt abban a helyzetben, hogy fiatalon  hiteles forrásból tanulmányozhassa a történelem sötét lapjait, ezért nem ítélhetünk róla túl szigorúan, bár felmentése sem sima ügy. A költő elindult valaha a külvárosba, hogy megkeresse a munkásosztályt, mert határozott elhivatottságot böngészett le a falvédőről, s a Parnasszusi Szakosztály is erre inspirálta tizenhárom lózunggal, ami  sikeresen fedezte albérleti költségeit. Közben Marx Károly lejött a falvédőről, s a kommunizmus lényege is más lett: a Pénzügyminisztérium Deviza Főosztálya sárga
inggombokat akart adni ibolyaszínű nadrággombokért.

Belső ellenzékben

Ladányi Mihály költészetének lényegét mégsem fejezi ki a „kommunista költő" titulus, ugyanis mind személyisége, mind művészete összetettebb volt ennél. Sőt, politikai értelemben amolyan belső ellenzékinek számított, aki kívülről nézve bent van, és megfordítva. Az „aki nincs ellenünk, velünk tart" kádári felfogásba a hezitáló, olykor
keményen kritikus közéleti lírikus is belefért, miközben az irodalompolitika közismert három T-je szabályozta a lehetőségeket. Ladányiból azért sem vált pártbizottsági költő, mert már a kezdet kezdetén hajlik a frivol és groteszk ötletekre, villoni hangvételre, ingerkedő fordulatokra, ami ellensúlyozta a mozgalmi jelleget. Szereti a nyílt, konvenció nélküli, természetes életet, ami a munkásromantika felől nézvést pozitívum, ám az erkölcs csőszök sűrűn megfeddik bohémságáért, italozásaiért.

Ítészei dicsérik, ha kirohan a szocialista kultúrát és közéletet „állandóan szennyező" kispolgári szemlélet, a konzervativizmus, a megcsontosodottság, a langyos középszerűség ellen, de attól félnek, hogy ezek a nézetek hatalmukba kerítik egész lényét, és ez végeredményben az alapok rovására mehet. A vészmadarak eszmei elbizonytalanodásról kárognak szüntelen, akik impresszív oldottság és széttöredezettség helyett fegyelmezett összefogottságot követelnek. Az eszmei elbizonytalanodás, a kóborló attitűd, az elvonuló dohogás nem illik egy kommunistához, aki a közérdekkel kel és fekszik. A füstízű ének és a dörrenő vaslemez muzsikája mennyei a fülnek a lágy zenekarok összhangzattanához képest, de mindez akkor lenne még hitelesebb, ha nem a lebujok, füstös kávéházak zümmögésével vegyülne. A naturalisztikus képek, a nyelvi elemek nyersebb kezelése, a szókincs durvább rétegeinek használata taszítja a parnasszusi fennköltségre áhítozókat, különösképpen az argó szavai (niksz, dohány, majré, pali) gerjesztenek szellemi fintorgásokat a szalonokban. Avantgardizmus! - kiáltják a fanyalgók, nem sejtve, hogy évtized múltán micsoda aranykora lesz Brechtnek. Másutt modorosságnak vélik az újmódi csavargó  garabonciás stílusát. „Életében, költészetében valami dekomponáltság, tépettség van" - írják róla egy helyütt. „Tartalmi megjelenése ennek a gyakori rezignáció, formai szempontból pedig a felkapott és elejtett, végig nem vitt ötletforgácsok, a hosszabb versek gyakori szétesettsége, ziláltsága mutatja a bajt".21 A kifogásokat kereső szerint a külváros ábrázolása hiába fontos, ha a róla kialakított kép romantikus naturalista vonásokkal, az új valóságélményeket pótló irodalmiassággal terhelt. A tanácstalan tébláboló (mármint L. M.) hiába döfködi érzékeny pontjaikon a modernkedő dekadenseket, még maga sem tudott minden vonatkozásban az igazi, az áhított élet
tükrévé lenni, itt-ott pótszerekkel él.

E kantinban

valami furcsa módon

elönt a sors iránt a hála:

hogy nem lehettem finom, elegáns

és egzaltált bajnoka a szavaknak,

hogy a világ izzadt ölébe esve

vérző ujjakkal kell ma is kiásnom

énekeimet az érdes kövekből.

(E kantinban)

Némelyek városellenes szemlélettel vádolják azt, aki a Város költője szeretne lenni, mások proletkultosságán élcelődnek, mert erőszakoltan állítja szembe a munkások és az értelmiségiek gondjait. Megannyian veregetik a vállát, ha versei éle „kifejezetten és határozottan" a kispolgáriság ellen irányul, agyondicsérik, ha hadat üzen a fantomnak, a burzsoáziának, ellenben a hívek is felszisszennek, ha utcakő után nyúlkál. A „mindennapok forradalmisága" idején szabad volt a polgárokat utálni, akik újra elfoglalták az előkelő munkahelyeket és művészeteket. Szektás allűrnek neveztetik, ha kimondatik, hogy a lángoló kardok (akár döglött halak csontvázai) folyó iszapjában hevernek, ez a középutas balosok szemében nem más, mint anarchizmus. E szabálytalan életformát sokan nem értik, még akkor sem, amikor a fegyver után kutató szenvedély nyugtalan, zaklatott életmóddá szelídül, bár igaz, ami igaz, a lázadás egy formája az utóbbi is. Ladányi verseit nagy elégedetlenség feszíti, s akik odafönt a tömeg nyugodtságáért felelőseknek érzik magukat, nyugtalanok. Ha több a kétely, a kérdés és a tétovaság, mint korábban, a központi bizottság kultúrfelelőse összeráncolja homlokát.

A fordulat a hatvanas évek közepén következik be e költészetben, az „Utánad kószálok" című kötetben felerősödik az elégedetlen hang. A fények kialszanak, a derű eltűnik, a depresszió aránytalanul és egészségtelenül eluralkodik - hangoztatják az eszmét féltő mormogók. „Mintha teljesen elvesztette volna a korábban magáénak vallott hitet, lendületet és előretekintést, szemhatára összeszűkült, világa kietlenné zordult" - teszi szóvá az „Alföld"-ben Fülöp László.22 Szerinte költő és külvilág, szűkebb és tágabb környezet összhangjának, kiegyensúlyozott viszonyának nyomát sem lelni az újabb versekben, a meghatározó elem a folytonos konfliktus. Felülről és kívülről úgy fest, hogy a kószáló meghasonlott a korral s a világgal általában, csömöre van a politikától, a nagy szavaktól, kiábrándult mindabból, amit közéletnek
szokás nevezni. Fülöp László vélelmezi, hogy a megcsalatottság érzése miatt a visszahúzódás, az elfordulás, a keserűen gunyoros kívül helyezkedés: Ladányi „Európát s az egész korvalóságot torzító tükör elé idézi, groteszk túlzásokkal festi karikatúraszerűen torzra, majd fintort vág az egészre. Az ernyedt belenyugvás
fintora ez, kedvetlen legyintés, nincs benne semmi vitalitás. Erejéből mintha csak bágyadt reflexiókra futná, tudomásul veszi az eleve egyoldalúan látott tényeket, s azzal próbálja magát túltenni rajtuk, hogy öreges rezignációval, kajánul megmosolyogja az
egészet, gondolván, semmi értelme a perlekedésnek, a vállalásnak, a megfontolt indulatnak, az ember ki van szolgáltatva a rajta kívül álló tényezők alattomos játékának".

Amerre jártam,

eső kószált előttem

és fölverte a földeket.

Sárhullámokon lebegtem eddig,

látod,

nem holmi fényességes élet ez!

Ahogy most visszanézek:

mindig lesett rám valami,

mindegy, mihez hasonlítom.

A lényeg az:

(fordulj most el)

megöregedtem fiatalon.

(Amerre jártam)

Dekadens életérzés ez, kétségtelen, a feladás, a visszavonulás, a lemondás jelzései sorakoznak a költeményekben, a nagyvilágba lökött sárréti fiatalemberen  elhatalmasodik az otthontalanság. A kritika némi anarchizmussal fűszerezett avantgardizmust kiált, ami a realizmus dicsőítése idején szitokszónak hatott. Tagadás, indulatos irónia, a hagyományos morális elvek következetes megkérdőjelezése – van elég baj a sorból kilógóval. A túloldalról nézvést az általánosan érvényes erkölcsi normákat és emberi magatartásformákat nem lehet, nem szabad azonosítani a kispolgárisággal, ellenkező esetben az éles, szatirikus, dühös kritika „torzítóan szubjektív" lesz. Költői hitvallás egyetlen tartópillére nem lehet a tagadás - fanyalognak a fanyalgók. És tovább: a társadalmon kívüliség vezérelve az improvizálás, a kalandozó kötetlenség. Hangsúlyosan elítéltetnek a garabonciás, villoni
tartás művészi tartozékai: a disszonáns akkordok, a valóságelemek merész keverése, a bizarr hatású pointírozás, a meghökkentő képzettársítások, a köznyelv alsóbb rétegeiből vett, vulgáris kifejezések. A frivol játékosság nála nem neveztetik felszabadultnak, önfeledtnek, a szatirikusán író élő groteszk, az erotikus mozzanatok
hagyományellenes kiélezése maga a megtestesült avantgardizmus. A lendület megtört, az alkotó fáradt és kiábrándult, ami megengedhetetlen az optimista szocialista világnézet erkölcsi magaslatairól letekintve.

Koczkás Sándor a Kritikában nem vitatja el Ladányi forradalmi elkötelezettségét, hogy életeleme a szocializmus, a társadalmi harc. De miről vallanak ezen kívül e versek? „Nyomasztó kiábrándultságról, szemrehányásokról a forradalom befejezetlensége miatt s tehetetlenségről a társadalmi érvényű cselekvésben... Az ember könnyen hajlik arra, hogy anarchiát emlegessen vagy eklektikus zavarosságban
marasztalja el a versek poétáját. Végletes lobogásai, nyárspolgárpukkasztó gesztusai és mondatfordulatai, lázadásai a társadalmi élet mindenfajta nyugalma, szabálya, illeme ellen mintha az ilyenféle következtetéseket igazolnák".23 A fenegyerekes, öncélú lázadó magatartását, aki a tömegek soraiban is csak a magával hasonszőrűekkel, a
bohémek módjára nyugtalan lumpenproletárokkal képes együtt rezdülni, egyre inkább negatív példaként hozzák fel. A látszat azonban könnyen megtévesztheti, csalóka általánosításokra ösztönözheti az embert - csitítanak a bölcsebbek.

Ladányi témát ad zord műítészeknek, irodalompolitikusoknak is, akik közül Pándi Pál úgy támadja, hogy megvédi. Pándi egy Petőfibe ojtott Villont fedez fel a fehér négerben, aki nincs híján anarchikus hajlandóságoknak. Rezeg a léc, ha Pándi felfedezi, hogy e versekből árad a kötetlenség dicsérete, a rend megvetése, a szabályosság,
állandóság elutasítása. Ladányinál több a testi szerelem, mint az áhítat, s nem kevés a diszharmónia, az elégedetlenség, a gunyoros támadókedv. Pándi szerint nem társadalmon kívüliség ez, hanem a társadalmon belüli szélre-szorítottság, magányos igazságkeresés. De mi is juthatna az olvasó eszébe, ha ilyeneket olvas? „Vagánykodom
kínomban, mit tehetnék, / s a világ ellen szólok hevesen".24 Vagy: „Szegény költő vagyok, / mint egy sovány madár / tollászkodom az utcán, / rekedt énekemet / nem értik a mezők".25 Pándi Pál úgy jellemez, mint egy osztályfőnök: „Ladányi Mihály kószáló természetű ember, alkati tulajdonsága a nyugtalanság. Jobban érzi magát a kocsmaasztalok tájékán, mint a hivatali íróasztalok között. Szívesebben vállalja a szocializmuson belüli szabadlegénységet, mint a munkahelyhez kötő státuszt. Személyes életének fiaskói, emberi-asszonyi kapcsolatainak zaklatottsága, fészekrakó hajlamainak fejletlensége, prolongálódott kamasz-nyugtalansága, támadása-iróniája, a magány dacos várainak építéséré kész érzékenysége: megannyi olyan alakítója és színezője ennek a költészetnek, ami elsősorban emberi természetével kapcsolatos, s nem politikai világnézetével".26 Pándi sorainak olvasásakor egy pillanatra betekintést nyerhetünk a letűnt világba, midőn az ítész erkölcsi alapon leckéztethette az alkotó-magánembert. Igen, az atyáskodó Nagy Testvér akár a legintimebb pillanatokban
megleshette áldozatát, s utána még kegyesen meg is védhette a ..támadásoktól", ha úgy tartotta a kedve.

Élhettem volna gyönyörűen,

megvolt a képességem rá,

hogy derűs legyen az estém és

egyetlen órám teltén se zokogjak.

Most hurkot dobnak rám az éjszakák,

vérereim torkomra csavarodnak.

Valaminek az eszköze vagyok,

mindig magamon érzek egy égő, nagy szemet,

s hányódom erre-arra, pedig

élhettem volna gyönyörűen.

(Élhettem volna gyönyörűen)

A csavargás, a szegénylegénysors mint költői életforma végigkíséri Ladányit a pályán. A csemői magányban valóban belekóstolhatott, de a „művész"-magatartás, amely átéli az izgalmakat, legalább ennyire jellemezte. A piszkos kocsmák, kóborlások romantikáját nyilván megízlelte, ám a csavargó-kultusz inkább csak jelképi erejű nála. A hippivilág egyik oldalhajtásaként harminc-negyven évvel ezelőtt amerikai mintára Magyarországon is feléledt és elterjedt a hobóság mint életérzés. A fiatalok a fennálló társadalom elleni tiltakozásukat úgy fejezték ki, hogy a rockban kerestek önkifejezést és vigasztalást, brancsokba verődve, autóstoppal jártak koncertekre, miként a Nyugat
okkal, ok nélkül lázadói. Ladányi keserű forradalomsiratói, új kuruc bujdosóénekei, ökölrázó fenyegetései aggodalmakat keltettek hivatalos helyeken, viszont hallatlanul népszerűvé tették az elégedetlenkedők körében. Játékos, ironikus, öncsúfolódó dalaival, indulatos fricskáival, maró szatíráival tehetséggel kerülte el, hogy bármelyik szerep rámerevedjen.

A szépség huligánja jó érzékkel használja műveiben a korabeli divatáramlatokat: mindig képes a megújulásra, de nem tűnik fel köpönyegforgatónak. Ráadásul mindegyik pózban hitelesnek hat, ez lehet máig tartó ismertségének egyik magyarázata. A hippi ügyesen alakítja a csalódott forradalmárt is, aki nem veszi tudomásul, hogy a forradalom konszolidációja a forradalmi indulat árapályával jár együtt. A hobó mégsem lesz „annyira mozgalmár", mint Györe Imre vagy Nyerges András, s ha kell, ügyes érzékkel stílust vált. Előzőek határozott eszmei arculatú, jól elkülöníthető, gyanakvással szemlélt, ezért jókora daccal egybeforrt költői társulást alkotnak (Faragó Vilmos megállapítása), de Ladányi nem tartozik szorosan közéjük. Ugyan ő is verset ír a tűzhalált vállaló amerikai kvékerről és Vietnámért, Kubáért szólít harci szolidaritásra, mégsem idézik őt pártkongresszusokon, legföljebb negatív értelemben. A kádárista propaganda és „igazságszolgáltatás" éppen úgy elítélte a baloldali elhajlókat, mint a keresztény-konzervatív, vagy a liberális értékeket. Aki nem a marxizmus-leninizmus középutas, legföljebb reformokkal megújított változatát vallotta, könnyen megnézhette magát, ha színt vallott. A balt balról bírálók maoista alapról rugaszkodtak el, főleg főiskolások, egyetemisták között hódított e fölfogás, amelynek igehirdetői gyakran a törvény színe előtt találták magukat. A propaganda részben sikerrel cserélte ki Jimi Hendrixet Che Guevarára, John Lennont Fidel Castróra, meglehetős zűrzavart előidézve így a magyar ifjak ideológiáktól hemzsegő agyában. Ladányi is azt kéri, hogy mielőtt a Jómód nevű gebines mulatóban hűvös intellektuelként lenézné a világot, valaki adja fegyverét a vállára, hadd érezze a heveder szorítását. Arra biztatja a puskáját, hogy a vért szeresse, ne a madarak füttyét vagy a szelet, mint a költők és egyéb humanisták - elképzelhetjük, mit gondoltak
erről a Központi Bizottságban.

Ó, hercege e kakofón világnak,

ha hencegve fekszünk bele a nyálba,

az Istennél ne beszélj rólunk, inkább

csak könyörögj érettünk, Che Guevara!

(Zene gitáron)

Héra Zoltán jellemzésében Ladányi szabad madár, amit sokan irigyelnek tőle, de kevesen élik ezt az életformát. Nem kockázatmentes a különutasság, nemegyszer az önpusztítás veszélyével jár együtt s a perifériára kerüléssel, mégpedig nem csupán földrajzi értelemben. Az egyetlen kötöttség, amely előtt a „madár" tiszteletkört tesz: a költészet maga. Anarchizmus? - kérdezi Héra Zoltán. Válaszában a kritikus-költőtárs úgy ítéli meg, hogy nem minden alapot nélkülöz a minősítés, ugyanis az ilyesféle magatartást szokás annak nevezni. „A tásadalomnak szüksége van formákra, s ő elítéli ezeket. Az anarchista azonban mégis túlzás. Ladányi ugyanis költő, ami annyit jelent, hogy mindig, mindenütt az egyetemesen emberit kereső művész, a szépség áhítója, önnön gyengeségeinek is látója, megvallója. Mindenütt költő, tehát a söntésben is, az árokparton is. Nem mindig kerülheti el ama bizonyos szellemi perifériákat, s verseiben ilyenkor szaporodnak el az utánérzés-jellegű Villon-motívumok, de többnyire föléjük emelkedik, túllép a csavargó-romantikán. Mondja a maga dobszólóját, s ha elfogulatlanul hallgatjuk, egyszer csak kitetszik, hogy tiszta érzéseket szorít az indulatai alá... Iróniája nem a kényelmesség grimasza, s nem is a tehetetlenség megvallása. S ilyenkor a Villon-motívumok sem modorosak nála. Érezni, hogy belülről jönnek, egy-egy lírai helyzet rokonsága folytán, s ki tudja, talán magának az alkatnak a hasonlósága révén".27

Anarchista és csavargó? A szocializmusban minden devianciának számított, ami eltért a hivatalos „átlagközépszertől", illetve a kötelező ideológiától. „Hadd írja csak Ladányi az anarchista kis verseit" – az ilyen vélemény nem hatott jól rá, bár egyre otthonosabban mozgott az ellenzéki szerepben, kezdett profivá válni. Hogy a fenegyerekeskedő-garabonciás attitűd hogyan jön össze a robbantgató új balossággal,
szélsőségességgel? Erre kielégítő feleletet nem kapunk, legfeljebb utólag kockáztathatjuk meg, hogy maximum a valóságon túl találkozhat Iljics-Carlos és Jack London. Vagy a marxista-leninista kritikusok írásaiban, akik nem a gyárat keresik kocsma helyett, és nem a munkást a melós helyett, de saját bevallásuk szerint nem érik be a kocsmával gyár nélkül és a melóssal munkás nélkül. De mit mond erre maga a sokszor emlegetett? Csupán csak annyit, hogy mielőtt kiöregszik lázadásaiból (mivelhogy a fogatlan és szőrevesztett oroszlán nem kerül továbbtenyésztésre) szeretne elüvölteni egy hősi dalt az elégiák és az ősz előtt, mikor lucskos cipőben morzsolgatva
lábujjait hálás szívvel ácsorog a meleg előszobákban.

Itt élek az utcán,

hol bolyhos otthonok

és íróasztal-mögötti eszmék

nem védenek.

Az ősz csatakos képernyőjén

ugyanabban a rosszul-rendezett

filmben statisztálok

közöttetek.

(Szabadban)

Túl csavargáson és anarchizmuson, Ladányit elmagányosodása is eltávolítja a tömegektől és a közösségi mítosztól, amit aggódva figyeltek a nép pszichoszomatikus állapotáért magukat felelősöknek érzők. Miért keres szakadatlanul otthont az, akinek azt ígérték, hogy összefogással megforgatható az egész világ? Miért álmodja vissza magát a gyermekkorba az, aki a kommunizmus mielőbbi eljövetelét követeli, ahol az ember emberséges? Holdfény süt át az ifjúságon, felrémlik a tapasztott konyha, ahol viaszosvászon-asztal fürdött a lámpaverítékben - a beérkezés örömódája helyett. A fényes jövő pótlására kiöregedett gépírólányok bepúderezett álmaikat osztják meg az elégedetlennel, aki pedig oroszlán szeretne lenni, nem házinyúl. Aki látta a történelmi osztályt tyúkot és gyárat lopni, és Vitéz Horthy Istvánt átrepülni a lámpafényen, az könnyen okádik a történelemtől, s ez már nem tartozik feltétlenül a közre. Egyre erősebb hatást gyakorolnak a poéta felfogására modern nyugati áramlatok, a beatek és a hippik filozófiái, akik kivonulást hirdetnek a társadalomból, miközben Keleten a közös akolba terelésen fáradoztak a materialista pásztorok. A szépség huligánja mind magányosabb, kóborol, akár egy szabad állat. Alig lépett túl harmincadik életévén, máris úgy érzi, hogy nem olyan friss a kedve és a dala sem, fáradtan üldögél, porlepetten, sajátmaga torzójaként az estben. Vagyis nem éppen úgy fest ifjú lázadónk,
mint aki buzog a tettvágytól, átszellemülten a mindennapok forradalmiságától. Költő és kor az előzetes várakozásokkal ellentétben nem talál egymásra, a fehér néger hol a pogány lázadó tépett ruháját ölti fel, hol a száműzetés szigetére menekül az erőszakolt összefogás elől, ami magyar viszonyok közepette legfeljebb valamely vidéki vasútállomás restijében vagy elhagyott tanya, borospince képében realizálódhat.

Abban az időben éltem én,

mikor a Parnasszusról lejöttek már a költők

és Parnasszusra utaztak

az üzletemberek.

Vivátot üvöltöztem a pisszegés korában,

meglehetősen faragatlanul éltem hát,

a szépség huligánjaként.

Ilyenkor vénet írtam,

s dacban és révületben

álmodtam át az éhes éjt

az ügyes érdekek szendergő városában

a szépség huligánjaként.

(Azt hiszem, semmi kétség)

A jézusi korban lévő vívódó, tegnap még utcakövet tépdeső „értelmiségi proletár" nem tud szabadulni a gondolattól, hogy elmegy az ő ideje, s akár a huszita háborúk kardköszörűse, megvénül konyhakések között, lázas, öreg dalokat fütyörészve. No, szép kis perspektíva a fejlett szocializmus felépítésének kezdetén!...

Egy idő után elkopnak a Ladányi ellenzékiségét, lázadó hajlamát leírni hivatott minősítések és kiürül a szavak tartalma (vagányos, anarchista, pesti Villon, fehér néger). Az irodalmi köztudatban közhelyszerűvé válnak e rá vonatkozó megjegyzések, bár az állandó jelzők alanya nem az a típus, aki beletörődik a megváltoztathatatlanba. „Idegrendszere továbbra is felhorgad, ha béklyóiba szeretné szorítani a nyárspolgáriság", de új húrokon is játszik: a szolid, mederben tartott nacionalizmus érzését villantja fel. E motívumot indokolt e fejezetben tárgyalni, hiszen emlékezzünk: a magyarságtudat megélése a kommunizmusban devianciának számított. Igaz, voltak ennek bizonyos intézményesített formái, amelyek leginkább az olimpiai eszme felvirágoztatásakor nyertek határozott alakot, de azért kutyából nem lett szalonna. Ladányi is csak úgy írhatott haza-verset, ha elöljáróban rögzítette: neki azt mondták az iskolában, hogy Duna, Tisza, Dráva, Száva. Majd a háború után hozzátették: Donkanyar. Mégis szokatlan vallomás ez az 1968-as csehszlovák bevonulás után nem sokkal, hogy „Én országútjaid eperfáiról vacsorázva / mondtam ki először a neved, Hazám". A Himnusz eléneklésekor Kádár János országában könnyezhetett a magyar, párthatározat rögzítette a nemzeti büszkeség kívánatos, lehetőleg minél mérsékeltebb fokát, de a kádárkolbász is előkerült, ha a Petőfi-szobornál március 15-én felelőtlen, kokárdás ellenforradalmárok gyertyát gyújtottak. A Forradalmi Ifjúsági Napok (FIN) keretében páncélvonat járta az országot, amelynek 19-es masinisztái (Szamuely Tibor, Kun Béla, Kunfi Zsigmond) számítottak példaképnek Kossuth és Nagy Imre helyett. A költő, midőn a Tanácsköztársaság kirobbantásának napja elhomályosította 1848-at, azt kéri spirituáléjában, hogy „engedd a népemet előre menni!" - csupán azt nem tudjuk meg, kihez fohászkodik, s homályos a célzás is a vérrel és izzadtsággal telecsorgatott úton elfáradt seregekre. így aztán a nemzeti önazonosság amolyan ladányis lesz:

Izzadt arcomba beleásít a haza.

Utcalányok napoznak tenyerében

és új kocsikból kikáromkodó új urak,

A haza szivarzsebe számomra lakhatatlan.

(A haza)

Németh Lászlónak igaza volt: a művészeket gyakran fantomizálja a közvélemény és a kritika. Ladányira az örök elégedetlenkedő, hetyke lázadó bélyeget sütötték rá, aki szakadatlanul polgárpukkasztó csínyeken töri a fejét, s legszívesebben trágár sanzonokkal bosszantaná a közönség finom fülét. Pomogáts Béla írja róla, hogy azért ennél súlyosabb költő és igazabb ember. Személyisége és alkotói világa annál sokkal bonyolultabb, mint hógy szimplán irodalmunk modern szegénylegénye, kócos igrice legyen, amolyan különös átmenet Villon és Ernesto Che Guevara között. „Ladányi ugyanis abban különbözik hazai guevaraistáink átlagától, hogy nem egy pesti presszóban ábrándozik a trópusi partizánháború esélyein, hanem itt és most töpreng a
.magyar társadalom fonákságain" - állítja Pomogáts.29 Az író felfogásában Che Guevara alakjának ebben az összefüggésben csak etikai szerepe van: egy forradalmi magatartás világi szentje ő, aki személyes példájával és áldozatával buzdít helytállásra, int igazságkeresésre. A Magyar írószövetség elnöke idestova három évtizede így védte meg Che rajongóját a szektásoktól, akik sohasem tudtak mit kezdeni a humanizált radikalizmussal. Azóta ez a kor átértékelődött, miként a legtöbb, s a kommunizmus fekete könyvének szerzői is mást gondolnak a latin szabadságharcosokról, mint annak idején hittük. A bolíviai partizánháború vértanúhalált halt vezére Ladányinál etikai példát, kánont jelent, míg az utódok inkább terroristát kiáltanak. A kritikai realizmus lukácsista propagandistái jobban elviselték, ha a hábetlerizmus a téma a „szakállas bandita" hős- vagy rémtettei (kinek-kinek ízlése szerint) helyett, mert előbbiből sohasem lehet ellenforradalom. Ha a dolgozó osztályok képviselői nem a felszabadult ember öntudatos és kulturált életrendjét élték, hanem a kispolgári életformát részesítették előnyben, azt kritika tárgyává lehetett tenni, szemben az alappal és a felépítménnyel. Olcsó örömök, tánczene, kártya, sportrajongás, konzum-civilizáció - a „teljes ember" marxi igényének megvalósulása késett, s a költők a KB és a PB potentátjainak engedélyével, sőt ösztönzésére csattogtatták a kispolgár hátán az ostort.

A humanizmus a könyvtáraké,

a polcok humanizmustól roskadoznak.

Szemünk éhségtől fekete kút,

megaláztak minket százféleképp,

most szeretjük a puskát,

Jó puskánk - mondjuk neki - szeresd a vért!

(Zene gitáron)

Hm - mondanánk ma erre, bár pacifista felbuzdulásainknak az ezredforduló háborúinak realitása szab határt.

Beat-költő volt-e Ladányi Mihály? A hatás tagadhatatlan, ám a kelet-közép-európai legvidámabb barakkban erős korlátok között lehetett Kerouac vagy Ginsberg nyomába szegődni, már csak a szűk mozgástér miatt is. Sükösd Mihálytól tudjuk, hogy az ötvenes évek amerikai fiatalsága kételyeinek, egzisztenciális helyzetéből adódó nyugtalanságának, rossz közérzetének kifejezője-hangadója a beat-nemzedék irodalma. „Ez a nemzedék McCarthy pápasága idején eszmélt a világra, a koreai háború frontjelentéseit olvasta a tankönyvek mellé, a totális pusztulás nukleáris reklámjaival és fenyegetéseivel találkozott a mozivásznon és tévé-ernyőn, s később sem felejtette
el emlékeit. Huszadik évük körül a jövő, a napról napra közelgő felnőttség: az átlagpolgár szürkesége rémlik fel előttük fenyegető árnyként. Láthatatlan, de olajozottan működő csavarnak lenni a gépezetben, leszokni az álmokról, később a véleményalkotásról. Ha mindez átfut a tudaton, nem személytelen gondolatok, hanem fogalmaknál elevenebb képek sorában - ilyenkor tör elő az üvöltés"29...

Ladányi ugyan nem üvölt, ám az áthallás miértje és mikéntje kidolgozatlan, sőt alig-alig említett a róla szóló recenziókban, holott a rokonság egyértelmű. A beat-nemzedék tagad, világképe negatív, Ferlinghettiék és Corsóék elutasítják a hivatalos Amerika társadalmi értékrendjét, esztétikai hagyományait és mindennapi életformáját - de (megváltoztatva a megváltoztatandókat) nem ugyanezt teszi Ladányi is? A hiányérzet itt is, ott is elemi, viszont a különbözőség szintén szembetűnő. William Burroughs nem szorgalmaz társadalmi átalakulást, eszménye a harmonikus lélekállapot, ellentétben a
magányban is vadul politizáló Ladányival. Viszont Gary Snyder „Képességek" című versét akár ő is írhatta volna:

Figyeltem apám barátait,

Cigarettát sodortak, fiatal fiú voltam,

A barakk kátrányfalához dőltek,

A szalma fekete lett a kezük közt,

Autókról, gépekről, munkáról beszéltek,

Mind állástalan volt -

Apám nagy külvárosi házban él.

Azt hiszem, a családból egyedül

Én maradtam meg szegénynek –

Jó a barakk-ablaknál ülni

Szalmát morzsolni és bámulni

a füstkarikákat.

Vágáns hagyományok, villoni magatartás, Berda József-i társadalmon kívüliség, a mailer-i „fehér néger" felfogás, az amerikai beatköltészet tiltakozó szelleme, a ginsbergi üvöltés, a diákmozgalmak anarehizmussal színezett hatása, Che Guevara heroikus-romantikus pózainak másolata - a marxizmus-leninizmus dialektikus és történelmi materializmusán túl e forrásokból táplálkozik Ladányi költészete. A fő vonulat végig megmarad, legfeljebb a kiábrándulás, a magányba való menekülés, az öregedés, a halálélmény, a szerelmi társtalanság megörökítésének mozzanatai jelzik a kitérőket.

Marx és Schopenhauer

Vágánsság és ellenzékiség ide vagy oda, Ladányi Mihály művészetfilozófiájának leglényege tőről metszetten marxi és lenini. Időben ugyan változó erősséggel, de a szépség huligánja mindig is a dialektika és a forradalmi elv „igazságát" vallotta. A világ nála sem kész dolgok, hanem folyamatok komplexuma. Semmi sem végérvényes és abszolút, csak a keletkezés és az elmúlás szakadatlan megújulása létezik. Ladányi művészete igazolása akar lenni Lenin fejlődésről vallott dialektikus elméletének: „A már megtett fokokat mintegy megismétlő fejlődés spirálisan halad".30 Az ugrásszerű, katasztrófákkal járó fejlődés maga a forradalom, a fokozatosság megszakadhat, a mennyiség minőségbe csaphat át, a tagadás tagadható. Ha belegondolunk, Ladányi Marx tanítványa abban az értelemben, hogy a dialektikus materializmust alkalmazza a társadalmi életre, művészetére. Mégpedig nemcsak elméletben, a megismerés magyarázata végett, hanem hogy megváltoztassa a gyakorlatot. A „csavargó" azért indul országjárásra, hogy feltárja az emberi közösség igazi eszméjét, miközben rájön a megismerés alapvető (marxi) igazságára: minden eddigi történelem az ember (előrehaladó) önelidegenedésének története. Ladányi Marx alapgondolatainak kiteljesítője, amikor a társadalmi valóságot összeméri a közösség eszményével és az ember igazi rendeltetésével. Odafönt azért hagyják, hogy hadd írja csak az anarchista kis verseit, mert élet és halál irodalompolitikai urai is azt tanulták a marxista egyetemen: a kritika feladata az, hogy felkutassa a valóságban létező ellentmondásokat és előmozdítsa a leküzdésükre irányuló fejlődést. Az önelidegenedés és önmegvalósítás hívei azt vallották, hogy eszmének és valóságnak ki kell békülnie egymással. „Az eszmét át kell vezetni a valóságba"31 - ezt nevezi Marx a filozófia megszüntetésének azáltal, hogy megvalósítjuk. S még hozzáfűzi: az önelidegenedés feloldásának nem elviekben, hanem a realitásban kell bekövetkeznie.

Ladányi Mihály Vlagyimir Iljics Uljanov szellemében járt el, amikor elhitte: a materializmus általában a létből magyarázza a tudatot, nem pedig megfordítva. Más szóval: a materializmus számára az anyag az egyedüli valóság, s a tézist Ladányi sohasem vitatta el költészetében, sőt:

A napi munka és a rövid alvás közt ez az út

csillag-csilláros dolgozószobám,

ahol együtt pereg az életem a sárral,

együtt pengnek szavaim a kövekkel

együtt vacogok

az állatokkal a szélben

Szuhakálló s Rudolftelep között.

(Országút)

A társadalmi életben is a társadalmi lét az egyedüli valóság – ezt visszhangozzák e sorok. A társadalmi tudat - az eszmék, elméletek, szemléletmódok - csak tükre ennek a valóságnak - tanítják a marxisták. Ladányi hitvallásából is kiviláglik, hogy a társadalmi élet mozgatóerőinek megismerése nem korlátozódhat az eszmékre és elméletekre. A dialektikus materializmus követői úgy hiszik, hogy ezek csak tükörképek, a valóság ideológiai felépítményével állunk itt szemben. Akár Ladányi is kiadhatta volna a jelmondatot: tárjuk fel a társadalmi élet anyagi alapját. „Amilyen az emberek életmódja, olyan a gondolkodásmódjuk."

A háború utáni Magyarországról már nem mondható el, hogy a proletariátus védelemre szorult volna a kizsákmányoló és a termelőeszközöket birtokló kapitalistákkal szemben, a közéleti és lekötelezett művészet azonban sematikus korszakában mint potrohos tőkéseket szerepeltette a gaz elnyomókat. Ellenségkép kellett, amelynek kreálásában - minek tagadnánk - a fiatal Ladányi is részt vett.
Szektássággal azért vádolhatták, mert harcosságra buzdított, holott az ideológusok szerint a proletariátus a világ egyharmadán teljesítette történelmi feladatát, a forradalom végigvitelét, s ez vár a kétharmadra is. A szocialista társadalom mentes a(z) (osztály)harctól és a kizsákmányolástól, mivel a termelőeszközök közös tulajdonban lesznek. Ezzel szemben Ladányi proletárjai keserűek és koporsóba beleszületettek, örök árvák és naponta bumlizók, akiket kósza ebként követnek a keservek, s akik háromnapos szakállal ácsorognak az öröm előszobáiban - elmélet és gyakorlat elüt egymástól ezen a ponton, s nincs végső feloldozás sem. A pártkongresszusok az osztálytársadalom megszűntéről adtak ki állásfoglalásokat, miközben a művész és forradalmár a hőn áhított állapotot (minden mindenkié) radikális összefogással, didaktikus pedagógiával kívánta elérni - csoda-e, ha a látszólag egyívásúak elbeszéltek egymás mellett?

Az ember szenet fejt, kapál, arat,

jó izmait feszíti rá a földre,

beírják és iktatják napra-nap,

de nem fontos, hogy közben mi gyötörte.

(Halandók balladája)

A marxizmusból leninizmus lett, abból pedig sztálinizmus, miközben a kommunizmus miatt 100 millió ember halt meg nem természetes módon - a dokumentált tények másfél évtizeddel Ladányi halála után kerültek napvilágra, ezért nem sejthetjük, miféle hatást váltottak volna ki belőle. A rejtély azért is örök titok marad, mert ő a merev sztálini diktatúrát követő általános fellazulásnak köszönhette,
hogy művésszé válhatott. Marx korszakos felismerését, az osztályharc jelentkezését a történelemben ellenfelei sem vitatták, s az alaptétel igazsága rányomta a bélyegét Ladányi szellemi fejlődésére is. Ahogy Marx egyedüli világmagyarázatként örökké ebből indult ki, úgy Che Guevara magyar követője sem talált magának más fogódzót, csömöre hite megingásakor erősödött fel. A marxizmust sohasem mint a filozófia egy lehetséges változatát támadták, hanem mert a Szovjetunióban és megszállt országaiban kizárólagos világnézetet csináltak belőle. A józan kritikusok máig bírálják a felfogást, amely csak felépítménynek, gazdasági folyamatok tükröződésének tekinti, és erőszakosan így mutatja be a szellemi jelenségeket és értékeket, különösen
a vallást és a művészetet. Ladányinál is dögszagú szélben dzsessz-zenére viszik a polgárok cirádás ereklyéiket, miközben a mészfoltos tenyerű munkás, az anyagi javak előteremtője kívül áll e csordán.

Pályája végén, a nyolcvanas évek közepén is az osztályharc letéteményese miatt dohog, miatta nem lett don Quijote de la Mancha, könyökéhez könyökölve itta a kocsmák rossz borát, vagyis három évtized „elszállhat", a lényeget illetően nincs változás. Ahogy Marx egyoldalúan ellenséges érzületet táplál az uralkodó renddel szemben, csak a rendszer totális forradalmi megdöntésének útját tudja elképzelni, úgy utálja Ladányi a kispolgárt. Szinte megfoghatatlan a gyűlölet oka, mert a bolsevisták munkálkodása nyomán a polgári kultúrának írmagja alig maradt, másfelől a költő egykönnyen rájöhetett, hogy művészete a humanizmusnak többet köszönhet, mint
mondjuk Bakunyinnak. Marx abból az optimista hitből indul ki, hogy a forradalom és a termelőeszközök társadalmasítása egymagában elegendő lenne ahhoz, hogy az emberi egoizmus és mindenféle kizsákmányolás megszűnjön - nos, talán ez az a pont, ahol a konok materialista spiritiszta nem követte a mestert, mert ennél sokkal lesújtóbb véleményt alkotott koráról és a lehetséges jövőről. Amint a fejlődés az utóbbi évtizedekben a Marx által megjósolt iránytól eltért a kapitalista országokban és a marxista módon irányított államokban egyaránt, úgy kopott ki Ladányi az irodalmi köztudatból, úgy vált az általa követett magatartásforma avíttá, mondanivalója önismétléssé. S mégis: a marxista művészetfelfogás totális csődjét bizonyítja, hogy Ladányi legjobb alkotásainak esztétikai értékeit érdemes átmenteni az utókornak, ellentétben a főideológus nézeteinek többségével.

Nagy úr a kényszer, s Lucifer tévedett:

az idő halad, nem mi változunk.

Törékeny álmaink, mint húsevő növények

csukódnak ránk. Jót és gyönyörűt

akartunk, de beérjük bármivel már.

(Madách)

Pályája első felében a dialektika törvényei uralják Ladányi költészetét. Hegel azt akarta megértetni velünk, hogy az anyag fejlődése során „ugrik" a minőségileg újhoz, a korábban nem létezőhöz, de a Vörös Miatyánk szerzője sem adja alább: visszasóvárogja az időt, amikor véső volt, mely a jövőt faragta, és a kommunizmus eljövetelét sürgeti a véres és forradásos arcú földre, mert felfogása szerint a haladás nem vihet másfelé. Ezt az ugrást szemléletesen ontológiai értéktöbbletnek is nevezték, a mennyiségről a minőségbe való átcsapást sűrűn emlegették, náluk minden mozgott és változott. Az „ellentétek harca" felfogást sem nehéz beazonosítani Ladányinál, főleg az út kezdetén nem: ringó-farú szentek frissen, illatosán nekivágnak az estnek, mellek csengői sírnak hangtalanul, a vágyakozó pedig hordozza közönyük súlyát, a szöges keresztet. Aztán: nála az újmódi krisztusok hétfájdalmú fiúk, akik jöttek megváltani a megbolydult világot, a tüzes vasdarabok pediglen lágy dalok, babérjaik nehéz, szöges betonvirágok. A szöveg kijelentései bármikor ellentmondhatnak egymásnak, ám a reális létezők kizárólag ellentétben lehetnek. Például szolgálhatnak Ladányi eszköztárából: materializmus és idealizmus, kommunizmus és kereszténység, falu és város, erkölcs és züllöttség, fejlődés és maradiság, polgár és munkás, konzervativizmus és nyitottság az újra. „Ha minden létező egyszersmind önnön negációját is magában hordozza, akkor ennek az ellentmondásnak a kihordása konfliktus formájában a létezőnek a megváltozásához, valami újjá való átalakulásához vezet, amelyben a régi egyidejűleg megsemmisül és megőrződik".32 Természetesen ez az új is, a „tagadás tagadásának törvénye" szerint, belső ellentmondásokon keresztül megsemmisül és mássá alakul át. Hétköznapi olvasatban, a közéleti és szocialista költészet szabályai szerint ez annyit tesz, hogy ha a kapitalizmust a munkásosztály forradalommal megdönti, kitör a kommunizmus.

Egyvalamit sem a barátai, sem az ellenségei nem vethetnek Ladányi szemére, hogy elhanyagolta volna a tételt: a megismerés alapja az anyaggal való gyakorlati érintkezés. S itt nem csupán a társadalmi lét bugyraiban való elmélyülésre, országjárásra, csavargásaira, bujdokolásaira kell gondolni, hanem arra is, micsoda fejlődést produkált három évtized alatt szakmai téren.

Ha énekeltél,

nem karácsonyi ének hömpölygött szádból,

hanem Marseillaise és Internacionálé

s nyakadban tőrt viseltél

sose holmi kereszteket!

Viharkabátban

látlak én ma is,

kócos kis vízhordóleány, széplábú Béke.

Naponta eléd görnyedünk,

hogy izzadt testünk óvja léptedet.

(Viharkabátban)

Marx alaptétele így hangzik: a társadalom gazdasági szerkezete - a termelőerők és a termelési viszonyok, ezek dialektikus kölcsönhatása - alkotja az egész társadalmi folyamat valódi alapját. Efölött emelkedik a politikai-jogi felépítmény, utána következik a filozófia, a tudomány, művészet, erkölcs, vallás. Ladányi, mint az ideológiai felépítmény „kőművese" sohasem kérdőjelezte meg, hogy az alap erőssége  döntő, és Engels, Lenin árnyalásait is elfogadta. A költő buzgó történelmi materialistaként vallotta az új eszmék szervező, mozgósító és átalakító jelentőségét. Más szóval: amint győzött a szocializmus, további fejlődése döntően a párt által meghatározott nevelőmunka függvénye. Ladányi marxizmusa-leninizmusa lényegében e nevelőmunka gyakorlásában állott, s ő eredeti és érdekes pedagógusnak bizonyult, csak imitt-amott vált didaktikussá. Vad, keserves, konok, izgatott és álmodni-tanító szavakat keresett a katedrán arról, hogy „ti vagytok mégis az erősek a világban és te vagy a jobb itt akkor is, ha kocsmanóták büdösödnek a szádban"33, miközben természetesen a forradalmi munkásosztályra gondolt. Kitartást szuggerált tanítványaiba: „Pedig erősnek akarunk látni, és egy nap az is leszel".34 Később bevallja: tudta, hogy nincs sok öröme a nagy társadalmi átalakításra hivatott diáknak, de idegen volt tőle, az oktatótól a szánalom még. Látta, egészséges, jó étvággyal falja az üzemi főzeléket, s esztergapadjához küldte táviratait: használja az eszét sorsában való
képviselete végett. Azért a nevelőmunka hatékonyságában kezdetben bízó pályája vége felé már nem látta egyértelműnek az esélyt, mert kezdett hozzászokni: magában motyog a munkásosztály történelmi lehetőségeiről, s a tanteremben kiürültek a padok.

A marxizmus nem válaszol alapvető kérdésekre, amint azt Hans Joachim Störig „A filozófia világtörténete" c. művében szóvá teszi. Ezúttal csupán azért említem "ezt, mert e dilemmák között Ladányi sem őrlődik, legalábbis művészetében nem jelennek meg a problémák. Tehát: vajon az emberiség minden marxizmus előtti szellemi
terméke osztálymeghatározottságú ideológia? Mondjuk Konfuciusztól az utolsó pápai enciklikákig figyelemre méltó hasonlatosságokat mutatnak?  Osztálymeghatározottságúak-e az elmúlt idők nagy művészi alkotásai, egy görög szobor, egy gótikus székesegyház, Shakespeare valamelyik drámája, Beethoven szimfóniája? - kérdezi Störig, s vele együtt mi. A világvallások, tanításaik és erkölcsi kódexeik csakis osztályokhoz kötődnek? Vajon a „polgári" tudomány a maga ismereteit csak az osztályérdek szemüvegén keresztül látja-e? És mi a helyzet az olyan egyetemes jelenséggel, mint a nyelv?

Ment hát, mint Petőfi Segesvárra,

ment szálfaegyenesen a munkásosztály felé,

mint egy királyi testőr,

lelkében már fénylett a himnusz, az óda, a dithirambus,

amikor beleütközött a kapuőrbe.

(Sors)

Mint az előző fejezetek egyikében már utaltam rá, a szocialisták azt tanították a vallásról, hogy az a lét hamis visszatükröződése a tudatban, a nép ópiuma. A kezdet kezdetén Ladányi sem vitatta ezt, hanem lelkesen hirdette, hogy a vallás az osztály nélküli társadalomban nem kivirágzik, hanem véglegesen illúziónak bizonyul és elhal. Az imént arra is céloztam, hogy e pálya talán legsötétebb foltja a kereszténység rossz színben való feltüntetése. Annál inkább, mert ami a vallást illeti, Ladányinál több a negatívum, mint a pozitívum. Istenfelfogása enyhén szólva vitatható, bár az iróniához való jog nem ismerhet határokat: egy vénember terelgeti benne az esteket, s egyszemét rászegezve a józanságra inti. A szépség huligánja Istenének nyakában kecskeszőrzsák van, abban meg csak a poéta penészes, madárlátta viszontagságai. A „Néger dal" szerzője még az első hittérítőktől kapta a leckét a vigasztaló feltámadásból. Az alkotótól tudjuk, hogy beszédükben az Isten széles vállú volt, csodákra képes, bátor és nagyharangú. Csakhogy nem osztott igazságon kívül egyebet, a gyerek pedig éhes volt és örömökre vágyott. Jöttek aztán más prédikátorok, szavuk ugyan fakóbb volt, zsebben kotorásztak, az ifjú Ladányi pedig azt hihette: Isten nevében kap valamit.

S most itt tartunk.

Én vizslatom, mikor

húzzák ki kezüket a zsebből,

ők meg úgy tesznek,

mintha

lenne markukban valami.

(Néger dal)

Ám ahogy a Ladányi-kép nem fért el a szocialista-kommunista panteonban, úgy életműve ideológiája sem a marxi-leniniben. Miként Buddhát és Schopenhauert, őt is megragadta minden élet mély nyomorúsága. A materialistáknál alig(ha) találkozunk a világ szenvedéséről és a megváltás-tanról írott magyarázatokkal, és olyasmivel,
hogy „az akarat végtelen, a beteljesülés korlátozott".35 Ha a német filozófust tanulmányozzuk, megtaláljuk Ladányi bánatának, kiábrándultságának, magányának okát, magyarázatát: mivel ki vagyunk szolgáltatva ösztöneinknek és vágyainknak, soha nem fogunk sem tartós boldogságra, sem nyugalomra találni. S tovább: minden kielégített vágyból új vágy születik. Amint megszűnik egy fájdalom, és azt hisszük, fellélegezhetünk, új nyomorúság következik. A fájdalom valójában az egyedüli realitás az életben. Az öröm és a boldogság csak valami negatív, nevezetesen a fájdalom hiánya.

Schopenhauer azt vallja, hogy aminek birtokában vagyunk, azt nem tudjuk értékelni. Csak ha már elveszítettük, akkor kezdjük érezni az értékét. E helyütt nincs tér a szenvedés beható elemzésének ismertetésére, csupán a legtömörebb lényeg idézhető: a szükség az emberek legnagyobb részének ostora. Azon kevesek, akik ezt el tudják kerülni, azonmód egy másik csapás, az unalom áldozatául esnek. A hétköznapoké a robot, a vasárnapé az unalom - akár a csalódott Ladányi verse is kezdődhetne e sorral, bár Schopenhauertől való. „Az embernek emellett kikerülhetetlen sorsa a magány. A végső órán mindenki egyedül marad" - a következő Ladányi-költeményben mintha a
tézis elevenedne meg.

Boszorkány elől kisgyerek,

loholok a halál elől,

nem merem felnyitni a szemem,

mert a félálmom összedől.

Most elrejt ez az éjszaka,

de mi lesz, ha felkél a Nap,

s a sáron át majd véreres

felhők halálba hajtanak...

(Félálom)

A polgárpukkasztó vagány

Kik hatottak nagy elődökként e költészetre, mikor és hogyan szabadult meg mások stílusának utánzásától Ladányi Mihály? E téren nincs egyetértés, csak abban van közmegegyezés, hogy jellegzetes arcélű egyénisége átüt még az indulásakor elő-előforduló utánérzéseken is. Sokan a József Attila-i örökség folytatóját látják benne, bár egykor nem is lehetett szó másfajta gyökérről. A kritika természetesnek tartja, hogy első verseiben az előző nemzedékek ihlető példája még közvetlenül keveredik a fokozatosan kiharcolt „önállóság újszerű fordulataival". Koczkás Sándor számára az „Öreg anyókák" közvetetten Illyés Gyula versét, „A ház végén ülök" paraszti öregségre figyelmező, azt melengető líraiságát idézi. Az esztéta Juhász Ferencet, Nagy Lászlót, Simon Istvánt Ladányi bátyjainak nevezi,36 akiktől az otthoni tájak, a büszkén vállalt családi hagyomány költői életrekeltésének technikáit tanulta. Mégis mindez csak tájolás, a költői forrásvidék érzékeltetése. Koczkás kimutatja, hogy a kezdő költők szokásos inaskodásában Ladányi nem egyoldalú, mert nemcsak a származásban
rokon elődöket figyelte, hanem Ady Endrét és József Attilát is. A munkásosztály életének ábrázolása okán a szépség koldusa természetes ős, ami nem mondható el Erdmindszent szülöttéről. A félmúlt beszűkült értékvilágú irodalmi közege ugyan igyekezett Adyból is proletárköltőt faragni, ám a kísérlet nem sikerült. (Ez egyébként most kizárólag annyiban érdekes, hogy leszögezzük: Ladányit nem érintette mélyen Ady magyarságtudata vagy istenkerésése, legföljebb a pályakezdők szokásos rajongását, az elemi hatású előd lekopírozásának vágyát fedezhetjük fel nála). Koczkás Sándor éles szemmel azt veszi észre, hogy Ladányi esetében a lényeg mégsem ez:
nem a példák továbbgyűrűzése a tanulóévek verseiben, hanem mindezekkel párhuzamosan az egyéni költő-sors, a magára találás motívumainak egyenletes felnövekedése.

Kovács Kálmán említi37 először Ladányi kapcsán Majakovszkij nevét, akinek forradalmisága! kevesen vitatták, habár ma már tudjuk jól, hogy a Szovjetunió írói és költői szimplán propagandista szerepre kárhoztattak. Kovács sem annyira a tartalom miatt, mint inkább a formaihlet okán hozza képbe Majakovszkijt, akinek jellegzetes „lépcsős" sorai itt-ott valóban felbukkannak Ladányinál.

Miért vagy egyedül? - kérdezik az én barátaim.

Miért vagy egyedül? - kérdezik a plakátok és

a neonlángok ujja reám mutat:

egyedül van a mi testvérünk,

aki hús

és láng

és öröm volt valamikor...

(Könyörögjetek értem)

Vagy másutt:

Virág berzenkedik,

este lett,

jön a csorda...

(Asszociációk)

Ladányi verseinek soraiban, hangütésében, témaválasztásában gyakran érezzük József Attila szellemujjának érintését, főleg az útkeresés időszakában. És valóban, a ferencvárosi vagy józsefvárosi sikátorokban, a keskeny utcák, sötét grundok között lépdelő éjszakai vándor, akit a bodzák között könnyű zajok követnek, mintha a nagy magyar költő verséből támadt volna fel. De epigonnak mégsem nevezhetjük Ladányit, mert ugyan merít a forrásból, de mindjárt el is szakad tőle. József Attila az anya-gyermek kapcsolatból, az értelmes szerelem érzéséből nyeri a képalkotáshoz szükséges ihletet és ötletet, ellenben Ladányi a vad erotikához fordul. Ugyan József Attila a belek alagútjait emlegeti a kedves kapcsán, amivel felháborodást váltott ki maradi körökben, ám sohasem írt olyasmit, hogy a város fényes bőrű szerető, „akinek" formás idomai csodálatos terek. Ladányi a szexuális forradalom magyarországi hajnalán nem szégyelli bevallani, sőt kéjjel emlegeti, hogy az utcák combjától részegül, s a kakofón ének izgalmak ígéretével bűvöli. József Attila egy tál dermedt krumplipaprikáshoz hasonlítja az elmaradott falut, amivel szintén megdöbbentette a konzervatív ízlésűeket, de Ladányi mégis másfajta hétköznapiságot követ a vidék jellemzésekor. Az ő falujában az elnök részeges, ezért olyan Szentandrás, mint egy óriási kocsma. Legyek vakaróznak az álmos estében, kint szól a harang, ami káromkodásra vagy imádkozásra készteti a szemlélődőt. József Attila marxista korszakában szeretett osztályellentéteket felfedezni a háború előtti magyar vidék viszonyainak megörökítésekor, ellenben Ladányi már a szovjet kommunizmus utáni, erőltetetten kollektivizált tsz-környezetről beszél, s a mozdulatlanságra éppen (vagy ha úgy tetszik: szintén) a keleti ideológiától remél lendületet.

József Attilán kívül Villon és Brecht nevét említik legtöbbször az induló Ladányival kapcsolatban, és Guillén politikai lírája is felmerül mint minta.38 Ladányiból városi proletár lesz forradalmi világlátással megátkozva/megáldva, de ha akar, visszaváltozik ázott földeken álmélkodó/tűnődő parasztlegénnyé. Hamar rátapad a hetyke, fenegyerekes jelző, s egyre gyakrabban a „szocialista Villon" titulust aggatják rá. Zsargonszavai, jasszkifejezései illenek a külvárosi környezethez, bátor szóhasználatáról eszünkbe juthatnak a hivatkozások. Nézőpont kérdése, hogy a nép nyelveként határozzuk-e meg a nyers stílust, avagy útszéliségnek minősítjük - ezúttal nem cél akadémikus vitát provokálni. A Nagy Testamentum zsenije a kóborló hajlam ellenére mindig megőriz valamilyen felelősségteljes zengést a hangjában, s Ladányi sem ripacs, hanem a végső formához illő, súlyos és komoly szenvedély megszállottja.

Otthontalanul szinte,

szállodák,

szénapajták,

árokpartok között,

járom ezt a másoknak szűk világot

bőröndömmel

- alig nagyobb mint egy-egy szűkkeblűség –

igénytelenül szinte,

akár a parasztnak kenyeret kereső állatok,

zokszó nélkül, mint a madarak,

és énekelve, mint a madarak.

(Mint a madarak)

Villon, mint afféle tabu, divatban volt a szocialista erkölcsöt hirdető világban, így nem csoda, ha a balladák Ladányi fantáziáját is megmozgatták. A történelmi tragédiák ellenére a kor Magyarországa nem hasonlítható a középkori Franciaországhoz, mert szerencsére zsiványkalandok, általános nyomor, mindennapi akasztások nem jellemezték a kádárizmust. De kocsmák, cimborák, rosszlányok Budapesten is akadtak... Míg Villon Párizsból menekülni kényszerült, kései követője mint kiránduló kereste meg magának az éjszakázásra alkalmas helyet és a gyönyörűséget a szemének, a lábának a járható utat az emberöltőnek nevezett szabadságban.

Ha ennyiben Villon, akkor mennyiben Brecht, akiben a kortársak a korszerű szocialista világirodalom képviselőjét tisztelték? A forradalmi avantgárde iránti érdeklődés nyomot hagy Ladányi művészetén, s nem egy megnyilvánulásán felfedezhető a Brecht-hatás. Az ötvenes években a magyar irodalom az ismert okokból eltávolodott az úgynevezett világköltészettől, de a forradalom utáni enyhülés a modern líra áramlataihoz való visszatérést is lehetővé tette. Talán Brecht puritán nyelvhasználata az, ami leginkább megfoghatta a tájékozódási pontokat kereső magyar költőt. Mintakövetését sokan félreértették, alpárinak, trágárkodónak nevezték miatta. Brecht nálunk elsősorban színházi szerzőként, drámaíróként ismert, epikus szerkesztési módját a dramaturgoknak tanították, de ő a költészetével is híveket toborzott magának. Formabontóként az expresszionisták közé sorolják, ezért tanítványa esetében sem elegendő a felszínt vizsgálni és az argó használatában felfedezni a hasonlatosságot, mélyebbre kell ásni. Lehet közönségesnek nevezni a csizmaszagról és a testek állott szagáról verset írót, de a kifejezés erejéről lehetetlen nem tudomást venni. Sőt, Ladányi mintha dramaturgiát is tanult volna példaképétől, sok versét szívesen adták elő irodalmi színpadokon. A borsodi bányászok és kohászok között életbölcsességet tanuló alkotó automatikusan nyúl a mozgalmi avantgárdé eszközeihez, ha a nehézsorsúakról szól. Illés László veszi észre,39 hogy abban is hasonlít a német szerzőhöz, ahogy kemény fegyelemmel féken tartja indulatait,
hangulatait, sőt játszik velük, szabadjára engedi néha azokat, bár a végén mindig győz az értelem. A cinizmusba nem hajló önirónia, gúny is Brecht-i gyökerű. Ladányi e mintára képes kilépni lírai önmagából és objektiválni-elidegeníteni azt, amit megvet, gyűlöl. Vásári vaskosság, gunyoros játékosság, drámai erő - ezeket vette kölcsön az
utód az elődtől.

Ó, külvárosi táj, bozontos szőrzetű nő,

tepuffatag hasú és mosdatlannak tűnő,

ó, bűzös otthonok csatornaparti utcák

szétvetett lába közt -

Tartsd orrodhoz az emlékek szagát,

morzsolgasson jassz hadovát a szád,

s légy torkig a penész ízeivel.

(Külváros)

Pándi Pál Petőfit emlegeti40 a Ladányi-életmű elemzésekor, másvalaki a romantikus Heinét - a bőség zavara ezúttal inkább kisebbíti az értelmezés hatékonyságát. Mindenkit meglep azonban Simor András, amikor a „Bejegyzések a családi Bibliába" posztumusz kötet utószavában kijelenti: a korai versek azt tükrözik, hogy Ladányira
ekkor egyszerre hatottak a múlt század második felének lírikusai, elsősorban Reviczky Gyula és Kiss József, illetve a Nyugat költői vívmányai, Kosztolányi, Tóth Árpád rímtechnikája. „A másoktól megtanult, kölcsönzött formát, amelyet fölényes biztonsággal használ, néhol már feszegeti a saját, új formákba kívánkozó mondanivaló".
Simor megpendíti, hogy Ladányi első korszakának heltais hangja is felcsendül a fiatalkori versekben. Az Ezredvég főszerkesztője kijelenti, hogy érdemes odafigyelni erre a kezdetre. „Akárcsak József Attila a Szépség koldusá-ban, Ladányi is pontosan ismeri, gyakorolja az elődök versíró technikáját. Figyeljünk fel arra is, hogy József Attila, Radnóti, a kései Babits hangja meg sem érinti a fiatal Ladányit. Inkább Heltai, Kosztolányi, Tóth Árpád eszköztárából kölcsönzi képeit, hasonlatait, ritmusait, rímeit. A zsengék jelezte világ a szépség bűvöletében élő kamaszköltőt sejtet". Simor a némiképp szokatlan források megjelölése után rámutat, hogy Ladányi az életművét más irányban folytatja, s később csakis öntörvényeinek súgására hallgat. Egyvalamit azonban megőriz az indulásból: verseit egész életében csiszolja, változtatja, mindvégig sok-sok variánssal dolgozó költő marad.

Faragó Vilmos az Élet és Irodalom egyik régebbi számában leszögezi,41 hogy nincs tájmeghatározta azonosság Sinka István és Ladányi Mihály versanyaga között, azonban érdekes eszmefuttatásában mégsem zárja ki a lelki rokonságot. Faragó úgy találja, hogy két Ladányi van: az egyik anarchoid létformában próbálja kiélni forradalmas nyugtalanságát, lyukas cipőben járja a külvárosi utcákat és a pályaudvari melegedőket, bűzös kocsmákban randevúzik nagycombú és kis szemérmességű nőkkel. De a szerep mögött elvarázsolt királyfi rejtezik. Tiszta-szép legkisebb fiú, aki a szegények igazával indult messzi útra, s most úgy üldögél a kültelki presszóban, mintha odatartozna, mintha szeretné „az olcsó sör poshadt ízét és a hazug romantikát, ezeket a takarékbetétért elvetélő nőket, az éj reklámtócsáit s a romlott hús szagát". Faragó vélelmezi, hogy a periféria csak rossz varázslat Ladányi esetében, aki titokban rekedt trombitát visz Jerikó felé s a lábát erőlködve rángatja ki a sárból.

Hát, így jut el Ladányi József Attilától Sinka Istvánig... Alighanem azok járnak közelebb a valósághoz, akik az eredetiségre, a senkivel sem összetéveszthető hangütésre esküsznek.

Nem telik mindig űrhajóra,

hát így, a porig lehajolva

nézem a földet: birkacsorda

tapos éppen a hangyabolyra,

s vaddarázs-raj ereszkedik le

a napraforgó-kráterekre.

(Föld! Föld!)

És így jut el Ladányi Villontól Martialisig, ám megint csak a maga képére formálja a világirodalmi nagyságot, vagyis plágiumról szó sem lehet. Martialishoz verset is írt, amelyben kérdést tesz fel: „Hol süllyedt el hajód, / szegény Martialis, / míg kerested a földet, / ahol végre szavad bátorságáért ünnepeljenek?"

Stenczer Ferenc Jelenkor-béli kritikájában42 ezzel kapcsolatban rosszallásának ad hangot, mondván, hogy már a kérdésfeltevés is hamis, ezért a következtetés sem lehet helytálló. Stenczer azt veszi észre, hogy Ladányi Villonhoz sohasem címez költeményt, sőt, ki sem ejti a nagy francia lírikus nevét a száján, mégis lépten-nyomon találkozhatunk vele, mármint modernizált stílusával. A „Szabadban" című versből tényleg a huszadik századi Villon szól ki: rozzant nők ülnek a söntésben, mosolyuk légypiszkos villanyégő, a tűzfalak égbe merültek, már csak a tócsák villognak eszelősen, s patkányok vágnak át a fényszórók előtt. Ladányi-Villon városa éjszaka színes rongy egy mosóteknőben, vagy öregasszony, aki ráncosán turkál a szemétben. A magyar csavargó-poéta balladaszerű verseiben nem egyszer még a versvégi Ajánlás-t is megtartja, főleg ezekben jelenik meg nála az elmúlás, a halál gondolata. A művekben megrajzolt életmód is hasonlatos. A Villonra oly jellemző testamentum-műfaj is föllelhető nála: a Halandók balladájában búcsút vesz barátaitól és ellenségeitől, s
közben tréfás örökséget hagy nekik.

Ezzel szemben Stenczer Ferenc úgy találja, hogy Ladányi Martialis-képe erősen egyoldalú: csak arról a latinról szól, aki nem nyerve el az új császár kegyét, tengődik. A miért figyelmén kívül esik - véli a kritikus. „Martialis költészetében olykor az elnyomottak iránti részvét hangja is megszólal, de az uralkodó osztályoktól való függése megakadályozta abban, hogy szókimondóan ostorozza a hibákat. Kritikája csak ritkán világít rá a felbomlóban lévő rabszolgatársadalom erkölcsi züllésének mélyebb okaira. Ladányi tehát sem szemléleti, sem erkölcsi példatárat nem kaphat Martialistól. Ami viszont a római költő kétségtelen érdeme, s alighanem Ladányi ezért kereste meg,
hogy epigrammáival elméletben és gyakorlatban egyaránt harcok a dagályos, mitologizáló, az eleven élettel semmiféle kapcsolatban nem álló költészet ellen".

- Miért éltél,

mielőtt a hiábavaló-beledöglés

olimpiai bajnoka lettél?

- Csak rímek voltak,

szirén dalok

és egyötvenért bableves...

- Hol süllyedt el hajód,

szegény Martialis,

míg kerested a földet,

ahol végre szavad bátorságáért ünnepeljenek?

Hisz nem jelöli emléktábla a kocsmát,

ahol legutoljára kiröhögtek

a részeg latinok...

(Martialis)

Blok, Jeszenyin, Paszternák poéma-műfajának magyar meghonosítóját vélik Ladányiban egyesek felfedezni, mások viszont (például Kis Pintér Imre) azt nyilatkoztatják ki: e költészet azért válhatott líránk integráns részévé, mert társadalmi igénynek, a mindennapok megfogalmazhatatlanul is fontos érzelmeinek kimondója. Kis Pintér azt írja az ÉS-ben: „Ez a sokáig hagyománytalannak, rokontalannak vélt vagánylíra kapcsolódni látszik most már a kortárs magyar költészet legnagyobb igényűnek sejthető vonulatához, Nagy László és társai etikus teljességéhez is. Persze, csak ha az élmény nem váltódik aprópénzre, ha a magatartásból nem lesz modor".43

Ladányi megítélésének ellentmondásosságát pontosan jelzi, hogy hol ehhez az irányzathoz kötik, hol ahhoz. Hol nemzeti, hol avantgárdé, itt formabontó, amott a hagyományt tisztelő, egyszer komolytalan, másszor magasztos. E „sokoldalúságra" a műfaji gazdagság sem ad feleletet, legfeljebb a bírálók előítéletei kapnak megerősítést.
A virrasztó, forradalomőrző Vajda János ősök közti említésétől a „legszorosabb rokonig", Váci Mihályig hosszú az út, Babits és Szabó Lőrinc emlegetése pedig egyenesen zsákutca - helyesebb lenne talán megmaradni a ladányis Ladányinál.

Fekete Sándor eltávolítja Villon és Majakovszkij példáját a Ladányi-képtől,44 mindazonáltal kritizál is, amikor kimondja: az indulás éveinek termésén csakugyan erősen kiütközik e kettős hatás, olykor nem is szerencsés módon, amennyiben egy hígított, sanzonizák francia, s egy plakátosított orosz árnyéka vetül a pályakezdő esztendőkre. Fekete rögzíti, hogy Ladányi alkata különbözik is a választott mintákétól: az egyikhez képest több benne a kötődés vágya, a másikhoz viszonyítva több benne a kételkedést hajlam, s így egyik hatás sem akadályozhatta saját lehetőségeinek érvényesítését. Illés László azt teszi ehhez, hogy modern Jeszenyinné sem vált Ladányi: viaskodó-perlekedő-berzenkedő énjét végül is elszerette a Város. Anélkül azonban, hogy a plebejus ízeket érzékszerveiből kimoshatta, az eredendő indulatokat átmázolhatta volna.

Hogyan kerül Ladányi neve a legismertebb beat-költők mellé? Hát nem úgy, mint csizma az asztalra, mert Allén Ginsberg, Jack Kerouac, Gregory Corso antikonformistaként legalább annyira gyűlölte az amerikai átlagpolgári létet, mint a szépség huligánja a magyart. A „fehér néger" szlogent egyenesen Norman Mailertől kölcsönözte, és hát Majakovszkij vagy Marx nevét Nyugat értelmiségi lázadói legalább olyan gyakran vették a szájukra, mint Buddháét vagy James Dean-ét. Ha egyesek  észre is vették a beat-ek hatását (tagadás, negatív világkép, a hivatalos társadalmi értékrend elutasítása) költészetére, alig-alig merték néven nevezni, ugyanis a Sükösd-féle Üvöltés-értelmezésen túl a beat-irodalom tabunak számított idehaza. S megvan a közös eszmevilág is, mert mint Sükösd Mihály rámutat: a marxizmus mint fogalmi rendszer és a szocializmus mint társadalmi eszmény sűrűn szerepel a beat-nemzedék szövegeiben, de /őként a polgári társadalom és kultúra motívumaként. „A dühös fiatalok drámáiból és regényeiből az elszánt irodalmi törekvés csapott ki: valami sosemvolt újjal söpörni el a mindenható konzervativizmust" - említi Sükösd, amiből nem nehéz kihallani a Ladányira is vonatkozó passzusokat. Ferlinghettiék szívesen ízesítették egyéni létüket itallal, kábítószerrel, zenével, szexualitással, s tudjuk jól, hogy Ladányi sem vetette meg az alkoholt, nőimádata a nemi vonzalom sokféle megéneklésében tükröződik. A kifejezési forma is rokon, hiszen csipetnyi avantgárd és a szabad vers mint gyakori forma szinte mindegyikőjükre jellemző. A beat-ek művein érezni a megélt élményt, a hitelt és valóságfedezetet, csakúgy, mint a magyar alkotó esetében. És szomorúan elmerenghetünk Sükösd alapmondatán: „Morbid önpusztítás és lebegő révület, pszichopata hipster és álmodozó arkangyal: a beat-magatartásnak ez a két sarkpontja".45

Mennyi fáradt szöveg szorong mibennünk,

jelképek, babonák, ráolvasások.

Ha egy kócos nőstény sorsunkra ront,

máris a Gondviselést emlegetjük.

A szükség neve vágy, a jóllakottság

hivatalos neve Családi Fészek.

S ha megunod és otthagyod az egészet,

hagyományos Magányosság rohad rád.

(Mennyi fáradt szöveg)

A „polgárpukkasztó vagányköltő" összetett személyisége és bizonyos értelemben bonyolult művészete elhomályosította a tényt, hogy Ladányi Mihály voltaképpen békési és népi származék. Szilágyi Ákos boncolgatta e témát először46 (ti. „hogyan függ össze mű és születés?"), majd Kristó Nagy István.47 Utóbbinak „Miska" bevallotta, hogy első verseinek ihletője a kuruc költészet és Sinka István volt. Ladányi kis pásztorgyereke,' akárha a Fekete Bojtáré, álmokat terel s szótlan, mint a bálvány. A Tejút porában öregapja bolyong, kócos kis puliként kíséri őt a hold. Sinka hatásáról árulkodik az „Idill" is, amely nem pályakezdő költemény, hanem későbbről való. S nem
csupán egy-két gondolatfutam (pl. „rádől-e az örök este?") erősíti a szellemi rokonságot, hanem az egész groteszkké formált ballada. Mikuláné az emberét megcsalta, mialatt a férj valahol lenn a földben szorgoskodott. „Habzó lucsokban / cuppogott kezében a csákány, / és fütyörészett / egy rossz asszonnyal és / száz méter földdel / a vállán".

Szilágyi Ákos elemzésében arról értekezik, hogy a népi kultúra szemléletét, érzésvilágát, a városi nép folklórját hozó és gyarapító Ladányi nem képes kikerülni a meghasonlást. S hogy miért? Mert régi életéből él, s egykori gyakorlata és aktivitása alapján alkotja meg mások mostani sorsát. Mint költő, helyettük és nélkülük dolgozik -
kívül van: „oda vágyódom vissza, ahol életet éltem valaha". Szilágyi Ákos szerint a Ladányi-lírában feszülő kettősségnek ez a kulcsa. „Kulcs, amely századunk művészetében szinte minden zárat nyit".

A bárzongoristának

kun parasztlegény-arca van, de már rég

elitta az eszét. Akár az a

kaszás-kapás parasztseregnyi,

betódulva a városokba,

beérve egy munkásszállással, amely

tele van dülöngő álommal éjszaka.

Valahol a magányos öregek

elnézegetik tenyerüket és

káromkodva gondolnak az ekeszarvra:

nem lett fiukból hivatalnok –

Eltévedt kéz veri a zongorát,

hülye kis dallamok öntik el a világot,

hülye kis dallamok...

(Fotó)

De Ladányit más irodalmi áramlat is magáénak tudja: Lengyel Balázs Kassák Lajos avantgárdjához köti e prózaiságra, beszédessé váló tények csoportosítására hajló költészetet. Aki olyasmit ír, hogy ma hajnalban fel kellett feszíteni a nap redőnyeit, be kellett hatolni november tizedikébe, ki kellett rámolni a fiókokból nyolc óra munkát, nyolc óra szórakozást, nyolc óra alvást - az nem lehet más, mint Kassák örököse. Ez a szántszándékkal költőietlen közlésmód Lengyel számára a húszas évekből  visszhangzik. „Ladányi jó érzékkel ezt élteti, fejleszti tovább, azt a szókimondó nyerseséget, ami egykor Kassák proletár szemléletéből fakadt, félig-meddig a régi avantgárdé hagyományból is. Ladányi költészetének legjavában ennek világosak a nyomai".48 Az „avantgárdé" Ladányi versében: albérletek őrszobáin, mikor az őrmester éj képünkbe bámul, jegyzőkönyvbe kell mondanunk, mit nem csináltunk aznap. S bandába verődött belenyugvásunkra és gyávaságunkra ismét kiróják a dögmagányos órák az éjszakányi szigorított álmatlan forgolódást. Lengyel Balázs Ladányi népszerűségének titkát abban véli megtalálni, hogy a mindennapok elleni lázadása expresszív, világosan és könnyen követhető.

Akadnak, akik Ladányit Váci Mihály ikercsillagaként emlegetik, s nem csupán a névazonosság okán. Kimunkálatlan ez a vélt vagy valós hasonlatosság, amelynek alapját a szocialista elkötelezettség adta - ma már éppen a különbözőség tűnik fel. A hivatalos Váci Mihály elkötelezettebbnek nézett ki a kommunizmus számára Ladányinál, bár ne legyünk utólag igazságtalanok hozzá sem, hiszen halála előtt  kimondta: „újra kell kezdeni mindent". Ladányi alkalomadtán szembefordult paraszt őseivel is, akik ettek Dózsából és leköpdösték a vemhes domboldalakat, míg Váci az otthont jórészt nyugalmas helyként emlegette. A szocialista világrendszer általános válságát, amelyet Váci Mihály már nem élt meg, Ladányi hű krónikásként közvetítette.

Csillagok kutyaláncon

1956 után a magyar irodalom is mély válságba jut, akár a társadalom. Bár jelentős alkotók kerültek börtönbe, 1958-tól mégis részleges irodalmi konszolidációról beszélhetünk, egyfajta megegyezésről az irodalompolitika és az írótársadalom között. Meghatározó költők adhatnak ki köteteket, de a támogatott, a rendszert belülről bírálgató irodalmárok között is találhatunk valódi tehetségeket. A hatvanas évek végére azonban az uralkodó ideológia zavarba jön, Jenei László összegzése49 szerint egyszerre tapasztalható a hivatalos jövőperspektívák elbizonytalanodása, a jelen anakronizmusa, valamint a tiltott jövő képzetének körvonalazódása. E légüres térben a szükséges hangnemváltást néhányan olyan kiváló érzékkel hajtották végre, hogy volt érvényes mondandójuk a következő évtized számára is. Elegendő megemlíteni talán csak Kálnoky László nevét, aki Homálynoki Szaniszló (alteregója) történeteivel öregkori líráját az első vonalba emelte.

Az értékproblémákra Ladányi Mihály is iróniával, öniróniával válaszolt, bár nála az elégikusságra és a humorizálásra való együttes hajlam már pályája kezdetén kiütközött. Ezt figyelhetjük meg első, Az út kezdete című kötetének néhány versében is (Az este harangszavában, Itt szállodák, Monológ, Egy költőre).

Irodalmunkban nem túlságosan gyakori a humoros sorsérzés, ám Csokonai és Arany óta nem is hagyomány nélküli. Ladányi gúnyolódása is sokszor sérti az érzékeny füleket. Nem egyszer tekint szülőföldje mozdulatlannak tűnő, valójában felbomló paraszti világára nosztalgiával kevert szarkazmussal (Ó, szülőföld, Ázott földek, Filmkockák, Ünnep). De nem kíméli a kispolgári erkölcsöt sem, egy nem egészen körvonalazott felsőbb érdek nevében gyakran suhint a korszerűtlen, hamis felszínű jelen arcába (Vidéki kávéházban, Kisváros, Vidék). Pályája későbbi szakaszaiban Ladányi már mesterfokon, válfajainak teljes gazdagságában kezeli az iróniát. Tud gúnyos, szarkasztikus, cinikus, de csak szelíden gúnyolódó is lenni. Legjellemzőbb rá talán az úgynevezett romantikus irónia lesz, amely főleg a nagy német romantikára emlékeztet, esztétikai lényege a fölényes öngúny egy neme. Szívesen fintorog önnön érzékenységére, kisember-voltára (In memoriam L. M., Leltár I., Párhuzamosok).

A már említett Jenéi László azt írja a „Mintha történne munka vagy valami" című tanulmányában, amely az Orpheus irodalmi folyóiratban jelent meg: „Az irónia érzelmi-értelmi hátterét a tehetetlenség érzése, a tettek hiánya, a közösségvesztés-helykeresés élményköre, alapvetően pedig a szabadsághiány s a dezillúzió adja. Az ironikus kedves fegyvere az önkisebbítés, mint tudatosítás és vállalás, s a  hétköznapiság, mint tematika és nyelvhasználat". Igazak ezek a mondatok Ladányi Mihály életművére vonatkoztatva is. Hite fokozatosan megrendült egy eszmében, látványosan kivonult csemői tanyájára borosgazdának, egyik utolsó verseskötetének címlapján zsákutca bejáratánál fotóztatja magát...

Látszólagos ellentmondás: Ladányi akkor jutott pályája csúcsára, amikor a hagyományos költői szerepek elhalványultak. Hangnemváltásával az elsők között törte az utat, mely úttörés következménye a hetvenes évek költészeti fejlődése lett. Az ő és a hozzá hasonlók „negatív útmutatása" nélkül nem mélyülhetett volna el a kádárista
kultúrpolitika irodalmában az irónia.

Biztosan bánt a tragikus irónia eszközével is. Élete vége felé írta a
Helyzetdal-t.

Rossz viskómban kora reggel

ébredtem az egerekkel-

Könnyed nótám írom mostan,

minekután kezet mostam.

Mire hoztam, mire vittem!

Poharam is üres itten.

Az a jövő nyűtt álom már

- krákogja az álomtitkár.

Akit illet, annak nonszensz,

hogy non ihlet, midőn non szesz.

Mármost ha nem lelem helyem

sem álom- sem illemhelyen:

ne szóljon meg a hatalom,

hogy tőle eltandoridom.

A Ladányi-líra már a hatvanas évek elején tartalmaz frivol és groteszk ötleteket, kakofón zenéjében tudatosan keveri az egymást tagadó, egymásnak ellentmondó hangulati hatásokat. Szépen megmunkált képeire rá-rácsap egy-egy abszurd, emelkedett hangütést játékos, könnyed befejezés közömbösít - a szakma ezt hívja ellenpontozásnak. Az „Öklök és tenyerek"-ben (a megjelenés dátuma 1962!) kifigurázza a parnasszusi költőket, akik naponta két dalt és egy nyilatkozatot írnak. A második kötet „Groteszk" ciklusa eleven tiltakozás a jámborság, a túl szabályos versírás, a szonett-feszességben megénekelt vágyak ellen. A völgy konzervdobozában egy falura hívja fel a figyelmet, amely meghitt régi színekben pompázik, s ahol megtarthatná kongresszusát az Idilli Költők Egylete.

A keserű gúny búvópatakként halad végig az életmű legjaván, jó érzékkel ellensúlyozva a praxis voluntarista ideológiáját. Pándi Pál50 a társtalansággal, a szélre-szorítottsággal magyarázza a dacos-ironikus-önironikus „modorosságokat", eszébe sem jut esztétikai kategóriaként értelmezni. Ladányi válasza sem késik, verset ír a „Rómaiak"-hoz, amelyben a Művészet előtt hajlong a sereg, mikor a főpap szól: bátran szálljon az ének, újféle dallam kell az ég új Istenének, merész hangszerelés, harsány regiszterek. A szépség huligánja nem társul a tágas csarnok dalnokaihoz, akik buzgón ügyelnek a dalra, ő inkább a vidoran szétszéledőkkel tart.

Játékos, öncsúfoló énekek, indulatos fricskák, maró szatírák újkori kurucnótákkal, forradalomsiratókkal, zaklatott himnuszokkal, lázas vallomásokkal, munkáslírával és békedalokkal vegyest – ez együtt a hamisítatlan Ladányi-stílus. Az elégiát és a pátoszt hamar elfogadta a kritika, de a groteszk ellen még a fiatal Görömbei András
is kikel.51 Kossuth-díjas elemzőnk az Alföld egyik 1968-as számában értésünkre adja, hogy ő az „Út kezdete"-kor jellemző szerény mértéket találná elfogadhatónak, már ami a humort illeti. „Később egyre jobban hatalmukba kerítették líráját (ti. Ladányiét a szarkasztikus elemek - a szerk.), királyságuk az Utánad kószálok-ban (1965) feltűnő szemléleti torzuláshoz vezetett, a Dobszóló vad ritmusában pedig halálos nászukat ülik. Vad izzásban tombolnak, de látjuk azt is, hogy haláluk, vagy legalábbis részleges visszaszorulásuk elkerülhetetlen. Fölborították, egyoldalúvá sorvasztották a költő világképét, s művészileg is beszűküléssel fenyegetnek. Az alapvetően groteszk látásmód predestinálja a költő témáit, méginkább költészetének filozófiáját. Bárhonnét indul, bármit néz, mindennek a fonákját látja. Az egyértelműen sötétet, a kiábrándítót. A dolgok fel sem mutatják előtte igazi arcukat, sötétlő ködbe burkolóznak, keserű életérzés dallamforgácsait közvetítik".

Minden verssor tíz forint,

két sor egy ebéd,

és tíz sorból

szeretőre is telik –

és tessék

már írásjelet sem rakok

hiszen rohanvást

esteledik

Ó nem hülyéskedem

ez nem a paródia kezdete ez

saját vers lesz hiszen

már napok óta

itt szószmötöl

az ihlet

szívemen

(Vers)

Mások törvényszerűnek fogadják el, hogy a hagyományos műfajok kifordíthatók, a megmerevedett értékrenddel lehet és kell is viccelődni. A költőietlenség a költészetben mindig azt sejteti, hogy a kialakult normák átformálódóban vannak mind a valóságban, mind a művészetben, s a művész szépségeszményei általában eltérnek az általánosan elfogadottól. S ha e magatartás mögött valódi és pozitív ideák lappanganak, akkor előbb-utóbb minden átmeneti állapotból kinövő költészet megteremti a maga új harmóniáját. Ladányi költészetének költőietlen vonulata kedveli a paradoxonokat, szellemes fintorokat. Kinyilatkoztatja, hogy nem tud tűzhányóként lobogni semmiért, mert kivonul a tűzoltóság az első telefonra. Marafkó László vélelmezi,52 hogy nem öncélú fricskázás ez: ha előfordulnak is paradoxonok e lírában, ezeket reális ellentmondások táplálják. Ladányi nonkonformista, ha a bürokratikus kinövéseket és az elüzletiesedést látja, látszólag cinikus és dühösen költőietlen, ha az általa is vallott felfogás nevében bárkik a zavarosban halásznak. Bohóckirálynak érzi magát, aki röhögve könnyezik és boldog gyerekcipők vihognak otromba, vén csukái mentén, aki egyetlen mozdulattal hadvezér is lehetne, meg nők bálványa, de inkább az marad, ami. Ha nem lenne Bohóckirály, talán nem fogadná gúnyos röhej a butaságot, s nem melegedne meg a szájban az igazság.

Héra Zoltán frappáns választ ad53 arra, hogy miért „komolytalan" Ladányi. Messziről indít: ahhoz, hogy fenntarthassa magát, a lírának némi önkultuszra is szüksége volt az idők folyamán. Kialakult egy bizonyos szakramentális szemlélet, amely szerint a költői dolgok szentek, áhítattal lehet csak hozzájuk közeledni. Nem minden ok nélkül tartja magát e nézet, de: „A szentély rejtelmes félhomálya nemcsak az igazi komolyságnak kedvezett, hanem időnként a pózoló fennköltségnek és a nárcisztikus önimádatnak is". Héra az irónia előretörésének okát abban látja, hogy a túlzott szertartásosság kihívta ellentétét. Atkegyesek és az áhítatosak tiltakoztak, ám hiába. Jöttek a „komolytalanok" és megmentették a lírát a végletes szerepjátszástól,
a komolytalan, nem egyszer vészes komolyságtól. Héra Zoltán felpanaszolja, hogy Ladányi Mihályt is komolytalannak tartják némelyek, mivel hogy nem magasztos. Nem is költ, hanem csak szellemeskedik. Nem hatni akar, hanem csak tetszeni - a zsurnalisztáknak. Adja az ellenzékit - ha írásban nem is, szóban valahogy így „méltatják".

„Pedig hát Ladányi Mihály nem egyszerűen szellemes: neki nem egy-egy ötlete van, hanem egyéni életfelfogása, nem kimódolt egyéni nyelve, hanem saját dallama". Héra azt gondolja, hogy ha valaki, hát Ladányi csakugyan találóan" jelöli a zene szótárából vett szavakkal (a songgal, a parlandóval, a dobszólóval) verseit. Ha valakinél, hát Ladányinál valóban az érzés dalol. Iróniája nemcsak a fejéből, egész kedélyéből jön: megrendüléseiből, vívódásaiból is, mindig hevesen, s úgy, hogy hevében ott van gyengédségének, részvétének, teljesség utáni vágyának a fénye és muzsikája. „Érezni, hogy valami a fájdalomból indul és maga mögött hagy minden komolykodást" - e paradoxonban véli Héra megtalálni a lényeget. S hozzáteszi: Ladányi mélységesen érez minden emberi hiányt, szenved tőle, ám úgy, hogy vidámmá oldódik. Valamiképpen mindig visszatalál ahhoz, amit a dal ártatlanságának mondanak. Az idill ellenében teremt zenei-költői harmóniát:

Nem lehet itt nagyobb balhé, amíg

a fennkölt számadó vigyáz reánk,

s vele vajákos kisbojtárai,

mormolva hókuszpókusz-hadovát.

Lesz már bizony olyan művészet itt,

hogy okulhatnak mind a franciák,

s megérti majd szegény kis népe is,

ha elidegenült, vagy disszidált.

(Falsch poetica)

Harsány színek, rejtett vízjelek - ilyen első látszatra az a poézis, amely tudatosan kerül minden poétikust. Inkább szamárfület mutogat, vagy groteszk fintorokat vág, de az olvasót nem engedi elandalogni vagy érzelgős önelégültségbe menekülni. Ladányi fals poétikájában (miként később a valóságban) a költészet leértékelődik: a költők semmihez sem értve tanácsokat osztogatnak az emberiségnek, pedig azok nem érnek  sokat, keveset fizetnek értük. Mi hát a „megoldás"? Fontos lenne, hogy az irodalmárok szindikátust hozzanak létre az éhnyállal hajtandó vízikerék gyártása érdekében, amely a nadrágszíj-lyukasztó gépet működteti. Ki kell dolgozni továbbá a kiszálló lélek által hajtott szélmotort, amely az önhamvasztót és a sírbeszéd-automatát beindítja. S hogy miért volna szükség minderre? „Mert nem jut mindenkinek még külön hivatalnok mindehhez". Ez az eszmefuttatás alátámasztja, hogy kitalálója valóban jobban szeret akár cinikus pökhendiséget fitogtatni, és mindnyájunkat motyogó monológokkal, dühös általánosításokkal ingerelni, mint keserű fájdalmát nyíltan bevallani. Koczkás Sándor fedezi fel, hogy a felesleges találmányok fantáziadús kiötlője elégedetlenségét egy egész korszak nyomasztó elítélésévé szélesíti, s tudatosan pongyola, hetyke modorban beszél. Sokszor úgy tűnik fel, hogy Ladányi valamilyen soha nem volt harcos és tevékeny korszak ábrándját melengeti magában, s hajdani nagy idők nosztalgiáját élteti. S e  képzelt mércéhez igazítva mindent, felnagyítja azt, ami e hősi múltra emlékezteti, és lekicsinyli, amiben a ma esetlegességeire vél ráismerni. Koczkás: Ladányi „lehangoltan döbben rá, hogy igényei és várakozásai mennyire anakronisztikusán hatnak a kor minden illúzióra legyintő és bagatell kis ügyektől izgatott légkörében. Mindezt szinte tárgyilagosan és némi öniróniával lehet csak tudomásul venni".54

Nos, Ladányi megfogadja a kritikus tanácsát, mert a magyar költészetben talán senki sem gúnyolódott annyit önmagán, mint éppen ő. Bevallja, hogy szorongás és félelem nyomasztja, pedig a szíve oroszlán szeretne lenni, nem házinyúl - csak ilyen groteszkül szemérmes módon meri megvallani titkos vágyait. Öninterjút készít, amelynek első kérdése: mikor követte el az első hibát? A felelet egyszerre elégikus és ironikus: midőn Ladányi Mihálynak született, pusztát választva szülőföldnek, koronának akácfaágat, kabátnak az üres zsebűt, cipőnek a széttaposottat, iránytűnek a nyárfát, kutyának az esős szelet, szeretőnek a magát-kelletőt, célnak a messzi ködbe mállót. Zseni-e ön? - faggatja tükörképét. A válasz: negatíve igen.

Egy kopaszodó homlok, egy szemüveg,

egy száj kétoldalt szomorú kis vonással,

egy nyak izgatott ádámcsutkával és keserű nyelésekkel,

egy mellkas kitüntetések nélkül és konok vörös szívvel,

egy sörgyomor idegesen reszkető májjal,

egypénisz két herével és három leszármazottal,

két láb sárbavesző lábnyomokkal és elérhetetlen küszöbökkel,

és néhány ének

a sárbavesző lábnyomokról és elérhetetlen küszöbökről,

néhány ének

fejem fölött

a szélben

(Leltár 1)

Ladányi szatirikus szemlélete nem könnyen tört utat magának a magyar irodalmi életben, a kétkedők a hagyományos értelemben vett líraiságot kérik számon rajta. A konzervatív ízlésűek kikérik maguknak, hogy a vers a vicc színvonalára süllyedjen, az ötlet legyen a fontos s ne annak lírai megfogalmazása. Ladányi például interpellál
egy rövid műben, hogy a szamarak replikáznak: megint törek van zab helyett. De a szamárnak juthat-e más itt, mint törekvés és becsület? - kérdezi, de a nyúlfarknyi vers a humortalanok szerint csak arra alkalmas, hogy jópofa vasárnapi viccként szórakoztasson. Utóbbiak azt vallják, hogy a költői teremtést nem helyettesítheti az ötletek tréfája, a vicc az anekdotakincs tartozéka, az életmű mellékterméke, nem művészi alkotás.

Pedig líra ez, amely folyamatos küzdelmet folytat az anti-lírai elemekkel. Ladányi tudatosan ütközteti a „versbe való" és az „oda nem illő" motívumokat, így akarja lejáratni a huszadik század gonosz, emberbarátinak álcázott mítoszait. A hetvenes évekre a groteszk felé hajló hang fokozatosan erősödik köteteiben, szívesen fricskázgatja epigrammákban a filisztert, s ellenségeit, mint legfőbb inspirálóit, rendszerint gunyorosan köszönti. Megrendítően cinikus vallomást közöl a költő „elhivatottságáról", legharsányabb kis szatírái erős fricskát adnak a modern apolitizmusnak. Az epés esztéták egyenesen azt vágják a szemébe: megelégszik azzal, hogy látványosan nyelvet ölt a történelem rémeire, a társadalom aggasztó jelenségeire. Szomorú telitalálatok, felszínes kabarétréfák, s mindezek gyakran egy költeményen belül - hangzik a sommás ítélet. A végletekig vulgarizált, ugyanakkor szimbólummá növelt képek mögül kiérezhető a humanista szándék, ám a hevenyészett előadás gyakran jellemzőbben hordozza a valódi jelentést, mint maga az epigramma. Ladányi ironikus versei időnként beleesnek saját szellemiségük csapdájába, s felhígítják a gondolati tartalmakat. „A polgárbotránkoztató egy bizonyos túlhajszolt formában a trágárságot kereső kispolgár ízlésének kiszolgálójává redukálódhat" - közli véleményét az „Alföld" irodalmi folyóiratban Pósa Zoltán.55 „A vulgaritás, az anti-lírai elem gazdagítja, egyéni színezetűvé teszi a lírát, új, eddig ismeretlen tartományokat fedezhet föl számára. Keresett változataiban viszont megöli a költészetet". Pósa Zoltán példákat hoz fel, amelyekben szerinte a gunyoros hang felerősíti, s elég élesen ellentételezi a létfilozófiai, társadalmi problémák hangját, ami pozitív. Ez a veszély üres fikció ott, ahol az ellenpontozás működik, de sajnos, valóságos tartalmat nyer számos helyt. Pósa Zoltán elítéli a „Két házsor közt..." kezdetű, vers keresetlenségét, amely utóbb a „Tüntetés" címet kapta a „Csillagok kutyaláncon" című, összegyűjtött költeményeket tartalmazó kötetben. (Hiába, ízlések, és pofonok különbözőek: mások szívesen idézgetik a strófát, sikerült szösszenetnek tartják).

Két házsor közt egy vad dalt dúdolok:

az Ó ha milliomos lennék kezdetű

nemzeti dal korában

a Marseillaise-szel

verek be minden ablakot!

(Tüntetés)

Ladányi pályája végéig sikerrel fáradozott az irodalmiasság lerombolásán, komolykodásai mellett fel-felragyog az „antiköltészet". Kifigurázza az irodalmi világ nyüzsgését, leértékeli a hivatalos elismerést, megvicceli kortársait, a jambusokat forintosítja, profanizálja a szent költészet mozzanatait. Tréfás kedve a halál árnyékában sem hagyja cserben: az élet terét kocsmához hasonlítja, ahol a nóta vastagon szólt, s nagy volt a kedv, az élnivágyás, amíg reánk nem tört a hányás. Mindegy, szerdát vagy pénteket mutatott a naptár, péntekről szavaltak a költők. S jól jött a hurrá, mert jól lehetett inni rá. Csak hát az éj... Ladányi utolsó parabolájával hitét is elbúcsúztatja, halálpontos tudó- sításával a megreformálhatatlan társadalmi rendszer végére tesz pontot.

Kritikusok (A Kabdebó-affér)

Kabdebó úgy nyilatkozott,

hogy bár tehetséges vagyok,

nem ért egyet velem, mivel

e tehetség olyat mivel,

amit tisztességnek neveznek,

ami kést szögez a begyeknek,

vagyis, bátran kimondom - óh! –

amit nem mond ki Kabdebó.

Mert a cinkelt duma olyan, Sir,

tisztára, mint a kipisilt sör,

az egyrészt-másrészt és az ám ha,

az ámbár és a jóllehet

szavak versbe nem illenek,

csak versről szóló tandumába.

(Tanszonett)

E verset azért idézem teljes egészében, mert pontosan érzékelteti Ladányi kritikusokhoz fűződő (finoman szólva is) ellentmondásos viszonyát. A költemény mögöttese Kabdebó-affér néven híresedett el az irodalomtörténetben, s a Kabdebó Lóránt és Ladányi Mihály közötti költészeti vitát eleveníti fel. A „Tanszonett" emlékeket ébreszt: az induló „Napjaink" vezető költője volt az akkor Kazincbarcika környékén letelepedett irodalmár, míg Kabdebó ugyanott szerkesztő-féle ítész. Kabdebó úgy emlékszik, hogy az „együttműködés" heves viták közepette zajlott, melyek során a bíráló elemzésben nem egy, később jelentéktelenné váló verset, pályatársat is idézett bezzeg-példaként, nem egyszer éppen barátai, gyakrabban pedig a Ladányi által lekicsinylettek köréből, talán bosszantásul. Nos, a Kabdebó-affér végül nem mérgesedett el, sőt, az irodalomkritikus a későbbiekben Ladányi egyik fő-fő méltatójává vált. Kabdebó Ladányi személyében látott garanciát arra, hogy a „tűztáncos" helytállás „akut forradalmi" korszaka után a „mindennapok forradalmának" költészete megteremthető. A kritikus szemében nagy, komoly és felelősségteljes vállalássá nőtt Ladányi művészete, ami csak akkor vált világossá, amikor a díszletek felvázolása, a megfelelő modor kiválasztása után végre eljutott saját
magáig. „Mindaz, ami korábban cél volt: leírások, életképek, futó kalandok és hangos tiltakozások, már csak eszközök egy ember önkifejezésére".56

Kabdebó Lóránt az egyik gyűjteményes kötet megjelenése kapcsán megállapítja, hogy Ladányi az, aki végiggondolja helyzeteinket, és kiélezi ellentéteit: így válik nyugalmunk groteszkkéj felelőtlenné, sőt cinkossá. A groteszk és elégia elemei a művészi szempontból érett Ladányi költészetében átalakultak - drámai hős áll e versmonológok középpontjában, aki magára vállalja az emberré formálódás szenvedését. „Ladányi épp a megszokás kipárnázott nyugalma alatti nyugtalanságot találta meg, azt, amit mi magunk elől is elhazudunk. Ezért magányos, de nem idegen: helyettünk éli át jó és rossz vágyainkat - nem a megváltás szándékával, csak az igazat tevés igényével. Azt mutatja meg, amit nem akarunk látni, amit önmagunk előtt is szívesen eltitkolunk - tehát mindnyájan, magunkban is magányra kényszerítjük a költőt. Ladányi költészete ezért bensőnk lázadása is, a saját szerepeink közötti tisztánlátás keresése".57

Kabdebónál Ladányi kidolgozott helyszínei szimbolikusak, életképei a lélek tájainak megfelelései. Mint Ady kocsmája, Ladányi presszója is a belső történés színhelyévé általánosodik. A leírások helyére többértelmezésű képek kerülnek, a költő a közlés természetességével emeli át motívumait a költészet egyik régiójából a másikba, a megéltből a szimbolikusba. És fordítva: szimbólumokat kelt életre, helyez bele ismerős környezetébe. így nemegyszer csak a vers közben derül ki, hogy a hölgy, akiről éppen beszél, nem (vagy nemcsak) hús-vér alak, hanem maga a Múzsa vagy a Béke. „Szinte észrevehetetlen, hogyan játszik egymásba a pontosan leírható jelenet, és annak általánosítása. (Ladányi minden költői trükk nélkül, köznapi természetességgel oldja meg a legnehezebb feladatokat)".58

Kabdebó Lóránt helyükre teszi a futó nőket is, kik mellett az epekedő hiába vár az igazira. Szintúgy besorolja a presszók törzsközönségét, kik adnak-vesznek, miközben a maguk zsánerszerűségén túlnőnek: ők a belső út mitikus Szküllái és Kharübdiszei. Állandó képletek, az elkeseredéshez tápot adók, ők fűtik Ladányi poklát. Míg nincsenek mellette, nem árva - összegzi paradox módon az irodalmár a tékozló alak szerepét saját életében, innen vágyik a szabadba, ez a város határa, innen kiszakadva reméli, hogy megtalálja helyét a tömegben. A mélyből kiált, hol már az élet értelmét is kétségbe vonta. Életkép ez, csak jelenetek sora? - tudakolja Kabdebó. Felelete: nem, egy belső dráma költői színhelye, egy nagy emberi megrendülés díszletek közé helyezése. Ez a nyugalom pedig épp az örök nyugtalanság összegezése, a megtalált emberi igények kimondása.

Kabdebót a fejezet elején idézett vers kivételével Ladányi nem fricskázza többé nyíltan, utóbb nincs is oka rá, ellenben szívesen és gyakran üzen irodalmi ellenfeleinek, köztük a művészetét kritizálóknak. A szépség huligánja így ad hangot indulatainak az „Ellenpont-ban: megsüvegeli ellenségeit, megbecsüli, aki gyűlölködik rá. Nélkülük nincsen mágneses sarok mérge számára. Nélkülük olyan lenne, akár a herélt macska, csak vénülne a rakott asztalok alatt csámpás, mozgástól elszokott lábakhoz dorombolva, s vakon tisztelne minden lábszagot.

Szilágyi Ákos proletárköltőként határozza meg Ladányit. A szocialista jelzőt elhagyja, helyette szóhasználatával csupán e líra szociális szülőhelyére utal, Ladányi „népi" és „ösztönös" karakterét helyezi előtérbe.

Itt Miska a nevem

s vagyok a vérükből való,

testvérük is kicsit,

kikben úgy száll a bor,

hogy elcsitul a gond,

miközben ott kinn vár a ló-

Kültelki kocsisok között

vagyok a bal lator.

(Itt Miska a nevem)

Még akkor is érdekes, amit Szilágyi állít, ha hozzávesszük, hogy a hetvenes évek derekán, mikor a kritika íródott, végérvényesen összekeveredni látszott „nép" és „proletár" fogalma - mára viszont „szétbogozódott", de ez nem csökkenti az eredeti meglátások erejét. Szilágyi azt írja: „Ladányi Mihály, aki életének egész gyökérzetével a népbe kapaszkodik, aki ebből a népi erőből született és aki saját érzéseiben és életében ennek a népi érzésnek és életnek ad lírai formát, keveset tud, ám annál többet érez és megérez. Keveset gondolkodik, ám annál többet sír, nevet, üvölt. Könnyen dühbe jön, szeret káromkodni, türelmetlen, a jót és szépet mindjárt és teljesen akarja. A vak szenvedély és a szektásság népi szélsősége mégsem fenyegeti igazán, mert lírikus, és mert düheivel, kétségbeeséseivel és örömeivel, reménykedéseivel a népi élet mélységébe világít be. Jókedve is harsány és könyörtelen, a népi nevetés ősi hagyományaiból nyeri éltető energiáit. A hivatalos világ korlátoltsága, befejezettsége, üres fejű komolykodása az ő költészete lírai karneválján, ahol minden visszájára fordul, minden újjászületik egy pillanatra, megkapja a magáét".59

Szilágyi Ákos rámutat, hogy Ladányi az irodalmiasság lerombolásán fáradozik, elhordva a költő és közössége közé emelt romantikus korlátokat útjából. Ezért válik költészetének egyik állandó témájává a költészet. A „szent" költészet megszégyenítése és álszent papjainak leleplezése a célja például, amikor a versírást - groteszk
vigyorral - pénzkeresetnek ábrázolja. Nevet az irodalmi világ nyüzsgésén, a hivatalos elismerésen, a név, a siker, a befutottság, vagyis az irodalmi üzlet egész világán, s nincs nagy véleménnyel a kortársairól. „Megveti az öncélú költészetet, a lírai versek hivatalnokait, hányingere van a dekadenciától. Profanizálja a szent költészet minden mozzanatát, prózai alakká változtatja a lírai Én-t is, s ebben a költőiség egészen új lehetőségeit fedezi fel".

Szilágyi pontosan jellemez: Ladányi éppen a szégyenérzetet próbálja kiölni a szavakból, hisz éppen ez minden pátosz és fennköltség hamis, életellenes alapja. A mezítelen nyelv a szabadszájúság, a költői őszinteség új formája. A költőtárs-kritikus szerint Ladányi ezért tér vissza a vágáns diákénekek, a villoni csavargó-balladák, a
népi csúfolók hangvételéhez, ezért használja szabadon az argót és a népi kultúra groteszk testábrázolási kánonját. Mindez a hivatalos (vagyis hagyományos, elismert, megszokott és megmerevedett) költői nyelv kikezdését, kinevetését, lefokozását szolgálja.

Szilágyi meglátásainak újdonsága abban van, hogy Ladányit „népi" költőként határozza meg, persze, az előbb megpendített fenntartásokkal. Alaptételéhez még annyit tesz hozzá, hogy ez a bizonyos kívülállás, a lentről érkező kritika, a gúny és düh a költői fejlődés különböző pontjain más-más formában jelentkezik, más-más tartalommal telítődik. „A szociális váltás az 1956-os ellenforradalom (így!) után válik véglegessé" Ladányinál - használja a korabeli meghatározást amúgy igaz észrevételében az esztéta, amit azzal told meg, hogy a költő ekkor új (politikai) közösséget talált magának. Ezek szerint a proletárrá válás folyamata itt fejeződött be nála, ám a bekövetkező konszolidációt a hirtelen támadt közösségből való kihullásként éli át, s ebben már (legalábbis Szilágyi Ákos megközelítésében) a szektás népi és érzelmi elem túlsúlya játssza a döntő szerepet. „Ettől kezdve egyre inkább a flaneur, a csatangoló szerepében jelenik meg".60

Hagyma s kenyér a vacsora,

proletár-múzsa asztala,

szegények terítéke –

Csak ez ne hagyjon el soha,

a hagyma-kenyér-vacsora,

meg a szegények éke.

(Vacsora)

A csavargó-szerep azonban az ösztönösségre és a belső fegyelem hiányára is utal, ami alatt Szilágyi persze nem az igazság megfegyelmezését érti. Ezért válik néha - az esztéta esztétikai szempontjai szerint - saját indulatai, türelmetlensége áldozatává, s keménysége, kíméletlensége, élessége talán épp a belső fegyelem hiányát hivatott pótolni. Végül a csavargó-szerep mint a szabad, kötetlen élet nézőpontja problematikussá válik, a költő nézegeti magát a tükörben, azt keresi, aki neki akart vágni a világnak a tengereken.

Szilágyi Ákos végkövetkeztetése: egyfajta kisproletár népi mitológia születik újjá Ladányi költészetében. E felfogás alapján a kisproletár a kispolgár gyűlöletében él, számára a társadalmi egyenlőtlenség minden formája polgári, sértő és bántó, amit meg  kell szüntetni – véli a recenzens, aki szerint a proletármozgalom öntudatosodásának első szakasza ismétlődik meg a fejlődő szocializmus körülményei között... Azért vegyük észre, hogy a felszín mögött kőkemény bírálat húzódik meg, amelynek jogosságát a  véleményszabadság tiszteletben tartásával nem vitathatjuk. Mégis, mintha kimaradna az elemzésből a Ladányi-líra sokszólamúságáról, intellektualizmusáról, új iránti fogékonyságáról, eredetiségéről, tehetségességéről szóló fejezet, s nem igazán értjük, hogy miért. Az meg már egyenesen sértő, hogy a kisproletár (megváltoztatva a megváltoztatandót: Ladányi) olyan történelemvárakozásban él, ahol a szerszámokat le lehet rakni, s a kommunizmusból vasárnap lesz. Magam évtizedek óta vagyok olvasója és tisztelője Ladányi költészetének, de ilyen passzusokat nem találtam nála, még lírai tartalomként vagy formaként sem. E művészi pálya közel három évtizede a stílusváltásokkal együtt is egyneműnek tetszik, ami nem mondható el a bírálóéról...

Egyébként a maga módján Ladányi válaszol a támadásokra - természetesen versben. „Egy kezdőnek" például azt tanácsolja, hogy amíg a többi Bert Brecht modorában darálja nyelvét más fülével össze, ne májusi madárdalban fürödve csivitelje el, mi dolga itt a mában. Hiszen a kontrapunkttól tojja össze magát a polgár, sokkhatásra vágyik, neki a költő sok mindent kihányik, lelkes lelkét latyakban megfürösztve. „Ha importáltad is kissé e lelket, / olvasód elájul fazonodtul, / átadja magát és belereszket. / S ha csődbe jutsz, a Nagy Tájnyelvi Szótár / segít rajtad, és kritikusod attul szobor-
nokként a lábadnál szunyókál" (Egy kezdőnek). Másutt Ladányi úgy fricskázza meg az esztétákat, hogy szerepük az újságstandokon papírhalmokba ásott szódögök feltámasztása.

Óh, mennyire bámulom bajotok

ti fennköltek! Lám szintúgy odavannak

a szenvelgők. A kiművelt sznobok

szalmán szürcsölik levét dalotoknak.

Ah, milyen gazdag a dögunalom

műveitekben, udvari zenészek!

Mennyire helyén van minden, bizony,

nehogy talán kikezdje az enyészet

(Dicshimnusz)

Péntek Imre a nyolcvanas évek közeledtekor, vagyis a szépség huligánja pályafutása alkonyatának kezdetén azt fedezi fel: a hagyományos Ladányi-versek közt egyre sűrűbben bukkannak föl dúdolgatós-mondogatós dalok, dalocskák, amelyek tiszta ritmusaikkal, finom, érzékeny megformálásukkal, sejtelmes és többértelmű képeikkel szinte a népdalok világát idézik, s mindig a számvetés elszántságával szólnak. „Egyszerre sugallnak elveszettséget és feloldódást, bizalmat és bizalmatlanságot az életben",61 a sebes szájjal is fütyörésző, a rontást bűbájos szavakkal elhessentő ember dallamai a művek. Péntek Imre a hiányzó városi folklór dúdolását, dünnyögését hallja Ladányi verseiben a reklámfények villózása közepette, a kapualjak árnyékából. Ladányi a „másság" hajszolása után mind avatottabb örököse a magyar líra hagyományainak, formakincsének - fedezi fel. Péntek viszonylag kevés újat hoz Ladányi-elemzéseiben, azt viszont először veszi észre, hogy vizsgálódásának alanya munkásságának első felében a történelem be nem teljesülését kérte számon, a nagy eszmények meg nem valósulását siratta el, utóbb viszont a hétköznapiság mércéjét fordítja a sors nagyvonalúsága ellen. „Ladányi közösségkereső ösztöne, morális érzékenysége és a formális szervezetek bürokratizmusa, ridegsége közt feloldhatatlan ellentmondás feszül".62 Ne feledjük - figyelmeztet Péntek - az igaz költő nem mondhat le arról, hogy megbízóival lélekben és valóságosan is találkozzék. Ám ez a találkozás késik, mert a lírikus egyre kiábrándultabban tekint szét önmagán és (vert) seregén - mutatja ki a pontos látlelet. A szocializmus csődje kezdetén a komolyodni látszó
vagabund egyre kevésbé hisz abban, hogy a befogadás és elfogadás élményét egyszerre kapja meg. „Mintha igény és valóság, a történelemkönyvből és klasszikusokból vett osztályfogalom és a társadalom perifériája közt ingázna" - beszél igazat a fogadatlan szociológus, hiszen az elemző sohasem hazudhat.

Nyilasy Balázs „A szó társadalmi lelke" című könyvében (Cserépfalvi) végre helyére teszi Ladányi költészetét, szerintem mindeddig ez a legelfogadhatóbb megközelítés. Nyilasy rávilágít, hogy e lírát egy alapvető ellentmondás határozza meg. Jelesül: Ladányi a hetvenes-nyolcvanas években meglehetősen elterjedt profanizáló, demitizáló
költői alkotásmód legnagyobb hatású elődje, sok tekintetben úttörő kimunkálója. Másrészt a kádári kor jelentősebb költői közül egyedül az ő gondolatvilágáról, világképéről mondható el, hogy azt kiterjedten és jelentékeny mértékben befolyásolják, sőt meghatározzák olyan szempontok, szemléleti attitűdök, axiómák, bizonyosságtételezések, amelyek jellegzetesen az ötvenes-hatvanas évek világképmodelljéből származnak, vagy legalábbis eredetükben-gyökérzetükben oda kapcsolhatók. „Olyan jellegzetes módszerek, fogások, technikák, verstípusok találhatók meg nála, mint a költészet elleni ironikus, ingerült támadások, a helyzetek szándékos lefokozása, a blaszfémia, az alluzív, viszonyító technika, a történelmi anakronizmusok alkalmazása, az ironikus archaizálás. Az iróniában a költő erős társadalmi indíttatása folytán fokozottan érvényesül a közvetlen kor jellemzés, a konkrét osztályszempontúság, a profanizáció éle pedig erőteljesen a fogyasztói szemlélet ellen irányul".

Ma

Nem

Mostam

lábat.

Ma nem mostam lábat.

Tegnap

sem

mostam

lábat.

Tegnap sem mostam lábat.

De hát

nem is olyan

sokat

megyünk mi

agglegények

nők után,

hogy

minden nap lábat kellene mosni.

(Agglegény esti védőbeszéde)

Nyilasy Balázs Ladányi költészettel, irodalommal kapcsolatos verseire tereli a szót.  E költeménycsoport egyik jellegzetes típusának centrumában a poézis népszerűségének, társadalmi jelentőségének, olvasottságának csökkenése áll, a szerző az írott szó, a vers visszaszorulásán, térvesztésén dühöng, kesereg. „A másik jellegzetes verstípusban a kultúra demokratizmusának-antidemokratizmusának a kérdését ragadja meg, arra a fájdalmas hasadékra irányul figyelme, ami a kultúra és a tömegek között tátong. Egyfajta plebejus költészeteszmény nevében támadja azokat a költészettípusokat, attitűdöket, amelyeket elidegenedettnek, természetellenesnek, művészinek, szenvelgőnek, sznobisztikusnak, igazi eredetiség híján lévőnek láttat".

Nyilasy lényeglátó reflektorát arra irányítja, hogy alapvető profanizációs problémája költőnknek a szerelem is. A profanizálás egyik iránya itt (a Ladányira oly jellemző vaskos, népi szemléletnek megfelelően) a szerelem testi, érzéki jellegének a lelkiséggel való szembeállítása, az ember földi, anyagszerű lényegének előtérbe helyezése.
„A másik nyilvánvaló alaptörekvése a nagy érzés ellentmondásos voltának hangsúlyozása".

A hetvenes-nyolcvanas években oly nagy szerephez jutó költeménytípus, az ironikus, gúnyos szerelmes versek után Nyilasy Balázs a Ladányi-féle profanizáció még egy jellegzetes sajátosságára, a deheroizáló öniróniára utal. Tudatosítja velünk, hogy ebben a helyzetekre, a mindennapi külső valóságból kölcsönzött kommunikációs szituációkra oly nagy mértékben építő költészetben úgyszólván se szeri, se száma a vershős gátoltságát, fogyatékosságát megnyilvánító, ironikusan felfogott szituációknak. „Ilyen jellegzetes helyzetek például a pénztelenség, a viszonzatlan nemi vágy, a nevetségessé váló próféta, a csapdába esett nőcsábász bonyodalmai, de gyakran ironizál a vershős külső megjelenésén, kopaszságán, véznaságán, alacsony termetén is".

Változatosak, sokfélék, ötletgazdagok Ladányi profanizáló eljárásai, szemléletkeverései, síkegybevillantásai, kontrasztozó poénjai - dicsér Nyilasy. Teszi ezt a kritikusokkal szemben, akik arra figyelmeztetik a poétát, milyen komoly veszélyekkel jár, mennyire a beszűkülés, önismétlés, modorosság csapdáival fenyeget „makacssága". Az, hogy nem, vagy csak alig mélyíti, szélesíti tematikáját, jellegzetes problematikáját, s nem változtat poentírozó alkotásmódján sem. „Hogy az említett veszélyzónákat Ladányi többnyire mégis el tudja kerülni, abban nagy szerepe van a profanizáció ötletességének, a szellemesen, leieménnyél megválasztott perspektíváknak, az összekapcsolások váratlan újszerűségének" - írja Nyilasy, aki a természetességet, a valószerűséget, a lírai realizmust tartja e poézis alappiléreinek. Aztán a szerző viszonylagos világnézeti meggyőződési szilárdságára helyezi a  hangsúlyt, mert bármennyire is eluralkodik világfelfogásán a csődérzet, a bizonytalanság a személyiség legmélyebben lévő meggyőződéseit nem érinti. Nyilasy értékítélete nem egyezik a szűkebb szakma Ladányival szemben ma már erősen fenntartásos, gyakran lebecsülő, kicsinylő véleményével. Kimondja: ezt a poézist a Nagy László és Juhász Ferenc utáni magyar költészet egyik fontos fejezetének, Csoóri, Tornai, Orbán munkássága egyenrangú párjának tartja.

Simor András könyvet írt „Táncsicstól Ladányiig" címmel, amelyben nem osztja a költő- és fegyvertársról kialakult vélekedéseket. Szerinte Ladányi Mihály nagy (nemzeti) költő, aki nem úgy kapcsolódik a József Attila-i hagyományhoz, mint azt sokan hiszik. Ugyanis Ladányi nem az érett József Attilát folytatta, amiről egyébként
maga is vall: „amikor írtam Csokonai Petőfi és Ady / képét raktam magam elé a márványasztalokra"... Simor kényszerű bohémségnek látja Ladányi vagabundusságát, hiszen a magyar Villonnak (is) nehéz, kusza élete volt. Nem kapott „állami" állást, cukorbetegen, érszűkülettel is csemői „bortermelő”-ként kellett előteremtenie a kenyérre valót, mert versei honoráriumából nem tudott volna megélni. „Azért kapcsolódik ő (mégis valahogy) József Attilához, mert nem mondja ki minduntalan a törvényt" - véli Simor, akit elismerés illet azért, amit a Ladányi-hagyaték megismertetéséért tett.

Ha más nem is marad,

talán kétségbeesésem,

talán kétségbeesett kiáltozásom,

talán végső nekifutásom,

talán a kitakart mell,

talán mint fogsor közt a szablya

rozsdás káromkodásom

a zászlólevonás

utáni csendben.

(Meditáció)

Torkában sóhajokkal

A nyolcvanas években Ladányi egyre ritkábban préseli át a szavakon keserűségét, úgy érzi, késik halála és halhatatlansága. Késnek a hősök, akik álmában üzentek érte. Elhatalmasodó betegsége, magánéleti csalódásai sötét tónust kölcsönöznek lírai hangulatainak, ám az egyén zsákutcájának végén felsejlik az „össztársadalmi" válság, amely végül Kelet-Európa népeinek felszabadulásában, a hol bársonyos, hol véres forradalmakban oldódott fel. Ladányi verseinek mai létjogosultságát leginkább az indokolja, hogy a társadalomtudományok művelőinél pontosabban ábrázolta a maga művészi eszközeivel az emberek kiúttalanságát, amikor rögzítette: minden késik, a vonatok, a kések, a pohárban a méreg, a tornyokban az órák, a madarak az égben, a
tűzhely lángja.

Utcák szerelvényeiben

emberek ülnek, házak vagonjaiba zárva.

Késik az idő mozdonya. A szemaforok nem jeleznek.

Egyhelyben nő fel magányunk, mint a nyárfa.

(Napló)

A kádári langyos vizet, a semmilyen kis korszakot, az egyen-szocializmus tarthatatlanságát, a történelmi és személyes élethazugságok lélektani és valóságos bugyrait talán senki sem modellezte pontosabban, mint Ladányi, még a szamizdatos szerzők sem. Egyre lehetetlenebbnek látszott, hogy nincs jövő, csak az örök este vakarózó legyekkel a menet- rendeken, s a lefüggönyözött pénztárablakok mögött valami bélyegzőpuffanásokkal szétszórt zene. A felnőttek ócska csendéletek között várták, hogy felnőjenek a gyerekek. Legjellemzőbb verse e korszakából az „Égő liftben", amelynek publikálásával (1981!) redőket rajzol a kommunizmus megreformálhatóságában hívők homlokára. Lefelé halad az égő lift, amelyben a költő némán, feltartott kézzel áll, lefelé, hogy illúziótlan teste törvény szerint megtrágyázza a földet. A liftajtó előtt elsuhanó alakok még felfelé utaznának, de Ladányi mesteri
kézzel „rántja egybe" a magános én tragédiájának és a tömeg kiúttalanságának képét. Mielőtt összeégne a jelképes lift, utasa végigtekint lépcsőházi sorsán:

Születtem sónak, jókedvet ízesíteni,

születtem szívnek, hangnak, tapintás gyönyörének,

itt jártam simogatásra kész tenyérrel,

az örömet akartam felmutatni vele.

De mindig szél fújt és eső esett,

bírák, gyámok, őrök ültek mellém.

Hát csak a tévelygés örömei maradtak,

kocsmák, szerelmek, és persze álmok,

hogy eljön az a kor, azért is eljön.

(Égő liftben)

Nos, a boldogság kék madara azóta sem röppent fel a Kárpát-medencében, ám a rendszerváltással megkapott szabadságjogok legalább kárpótolhatták az ötven évnyi elnyomatásban élő „liftutazókat". Mit gondolt volna erről Ladányi? Idő előtt, 1986-ban bekövetkezett halála miatt ezt már sohasem tudhatjuk meg, a találgatásnak pedig nincs sok értelme. Mindenesetre a géemkák, a vállalkozói, háztáji reformszocializmus korában már nem volt kedve a jakobinust játszani, a lázadás dala rossz fogként hullott ki a szájából. Közöttetek? - tette fel költői kérdését. „Hiszen feltartott kézzel ti is velem utaztok, s folyton rám kiabáltok, ne keltsek pánikot ebben az égő liftben".

Ladányi sóhaját lemondásnak, keserűségnek, rezignációnak, reménytelen vágyakozásnak, beletörődésnek, szomorú leszámolásnak értelmezi a hivatalos-félhivatalos visszhang. A torokból hangzó sóhaj rekedt panasz-szónak, elfúló tiltakozásnak, hitevesztett lázadásnak, fulladásos bele-nem-törődésnek hallja a megfejtést kereső. Farkas László szeretné Ladányi lázait diagnosztizálni, a fanyar rímek és a szokatlanságukkal zaklató, nyers szóképek közé zárt fájdalmat, keserűséget, mély bánatot jobban megismerni, de eredményességében kételkedik. „Költészetünkben, amely egyre inkább a bánatra szakosodik, sokféle panasz előfordul, a kérkedve viselt rossz közérzettől az elvágyódásig, az üldözöttségtől a szelíd magányosságig, de ilyen mélyről fölszakadó, minden verset meghatározó, egy-egy élénkebb színt is azonnal beárnyékoló keseredettség nem sok"63 - konstatálja. Farkas nem könnyen szálazza szét a magánemberi keserűségnek és az egyetemes közérzet-jelentésnek szánt verssorok fekete fonalait. Úgy érzi, hogy a személyes sors kátyúi és a rossz társadalmi jelenségek miatti (nem lázadás, hanem) bánat fellegei összegomolyognak. „Sokszor nem tudjuk másnak értelmezni (Ladányi) első személyű panaszát, mint metaforának: a költő rossz közérzete, magánemberi vergődése a társadalmi közérzet toroksóhajának metaforája".

Ellenpontozásul mégis megjegyeztetik, hogy a költő még az általános csőd közepette sem feltétlenül kedveli a bánat-ruhát, minduntalan le akarja vetni, bár már csak az irónia csúfos lépéseivel képes eltávolodni a szereptől, nem úgy, mint annak előtte. Ezzel együtt Ladányit mégis mindig a magányosság, a kifosztottság gyötörte, akár a szerelemben, akár a politikában. Farkas László a szomorúság Anteusának nevezi a lírikust, akinek legszebb versei sóvárgásból, elhagyatottságból születtek. „Csak a fájdalma nem a harmóniában fogant, s nem zsongott lágyan és beletörődőn".

Saját testedbe verted a szögeket,

mennyei söntésben várod feltámadásod.

Miféle nótát pengetnek ott utánad

apám, a ványai cigányok?

Egyformára sulykol az idő lassan,

egyforma halvány lesz mögöttünk az árnyék,

s az elejtett szerszámok, mint a rímtelen

sorvégek: tompán, káromkodva kopognak.

(Menet)

Akik nem ismerték közelről Ladányi Mihályt, nem értették, hogy a negyvenes évei vége felé járó irodalmárt miért kínozza a közeli halál előérzete, miért hányja az élők sorából már korábban eltávozott, cipész foglalkozású apja szemére az örökségül ráhagyott csorba gyalut, fogatlan fűrészt, görnyedt vésőket. „Hogy segítsek ezekkel, vén halottam, / mielőtt az idő sárba gyúr utánad?" A vicces vagányt nehéz elképzelni az elmúlás örök tragédiáján merengeni, s a fordulatot sem könnyű követni, amikor az irónia elégiába fordul. A kedves testét sem kamillaszag szórja már be, szájában öreg madarak karattyolnak – a kép azt mutatja, hogy a tréfa a purgatórium vagy a mennyország kapujában sem elképzelhetetlen. A vándor útjának végén feldereng az Éden, hol az almát végre fán feledheti, s a kígyót kiröhögteti – így fejezi be eposzi terjedelmű keresését. Kifulladva már zihál a tüdő és pislákol csak a lélek, az embert elhagyják ellenségei, aztán a barátai és a felesége. Az ember borostásan, rossz borok moslék ízével a szájában ott botorkál öngyilkosjelöltként koszos utcák során - és
egyszeriben fény szállja meg, hogy mégse. Ladányi adott még néhány esztendőt magának, jóllehet, készülő belső drámáját kevesen vették észre. A pályáját figyelő, munkásságát értékelő többség azt hitte, versmondatai csak azért egyre keserűbbek, mert a szaporodó társadalmi gondokat így próbálja kifejezni, miként a gazdaságpolitikusok, ő is a reform megvalósításának belső ellentmondásait elemzi.

Van időd - mondja az életében megjelent utolsó kötetében, de hamarosan kiderült, hogy számára a földi létben nincs több. Az öreg, szomorú fecske az utolsó szerelem ereszalja alá húzódik, s nem tudja, hová induljon, ha ősz jön a világra, hová térjen meg, ha fészkébe verebek települnek. Ladányi zsoltárban könyörög az Úristenhez (de már
nem tiszteletlen, lázadó hangon), adjon még egy kis időt számára, hogy új szerelemnek hódoljon. A félig-meddig búcsúzkodónak nincs kedve itt hagyni a fényes poharakat és a roggyant kerti asztalt, ahol becsíp körükben egynéhány kóbor angyal, s a pokol vicceit is szívesen elhallgatná még - de nincs tovább. Kertet, házat, hazát, dundi hordót télig kíván az utódoknak, de már seprűkkel, taligákkal sorakoznak mögötte a kenyerestársak, tél szemetesei. Összekotorná még az" örömöt, de már elindult érte a révész a vízen által.

De Ladányi ironikusan is búcsúzik, nem csupán érzelmesen:

Tegnap egy vidéki tanyán megpihent Ladányi Mihály költő

viszonylag fiatalon.

Korábban úttörő munkát végzett

a költészet deheroizálása terén.

Beteg érzelmeket operált, szabad ritmusokat ültetett át

elhájasosdott jambusokba.

Életében méltatlankodva méltatták magánrendeléseit

válóperes bíróságai.

(Nekrológ)

E verssel Ladányi feliratkozott a halhatatlan költők közé, akik önnön sírversüket írták meg a tragikus irónia eszközével. Búcsúversében is mesteri módon deheroizál, ugyanis (mivel nem hitt a modern gazdasági elméletekben) az enyhén pátoszos hangulat után felsorolja, miket rejtegetett még életében, amivel aztán végképp földhöz láncolja a másnál éteri érzelmeket: egy darab kapukulcsot, egy darab bicskát, három méter cukorspárgát jelképesen, továbbá a hitelezőkhöz (OTP, Díjbeszedő Vállalat, ÜMK, stb.) elküldendő búcsúleveleket. „Feltámadása holnapra várható, / ha a vasúti restiben lenyelt / pocsék nagyfröccsöket kialudta".

Ladányi Mihály halála után megindult a szocialista típusú mítoszfaragás, ami leginkább a „nem természetes halállal halt, eltették láb alól" stílusú kitételekben fogalmazódott meg. Nem csoda, hogy elnyomatásban, diktatúrában szinte önmagukat gerjesztették e legendák, bár esetünkben nem sok alapjuk lehetett. Ezért aztán itt bővebben nem foglalkozom velük, s annál inkább nem, mert akadtak komoly búcsúzkodók is. Miként például Tamási Orosz János, aki számára Ladányi Mihály testesítette meg utolsóként régi századok poétamintáját. „A csavargás nála még a szabadság utáni vágynak, a szabadság keresésének metaforája volt. Szerelemkereső kóborlásai miatt nem kövezték meg szigorú, ámde fogadatlan erkölcscsőszök, bár
riporterek eredtek annak nyomába: hány gyereke van a költőnek, s hány asszonytól?... Lehet: e külsőségek is elősegítették költészetének oly látványos térhódításait. Kötetei sűrűn követték egymást, mind magas példányszámban jelent meg, versmondó-generációk nőttek fel e könyveken. De mindeközben azt is érezhette talán: a fától nem látszik az erdő".64

Mint az idézet is mutatja, részben Tamási Orosz János is csatlakozott a Ladányi-legendárium kiteljesítőihez, ám ennél sokkal fontosabb, hogy megpendíti: nem került az őt igazán megillető helyre a költő. (Hozzátehetjük: azóta onnan is lecsúszott, ahol a nyolcvanas évek végén volt). Ugyan válogatott versei többször megjelentek, a kritikai fogadtatás nem áradozott, következésképpen a sznob olvasói réteg fanyalgott. A düh így vált keserűséggé, a gúny cinizmussá, a szerelem magánnyá. A rajongók megriadhattak a tengernyi szomorúságtól, minek utána a bálványozott irodalmi sztár megtorpant. Megritkultak közlései, kötetei, körülötte a csönd hosszúra nyúlt, s egy napon véglegessé vált. Mindazonáltal (mint Tamási Orosz János véleményéből is kitűnik) Ladányi kerek, egész életművet hagyott ránk. Verseiből a szocializmus évtizedeinek pontos képe rajzolódik elénk meggyőző élességgel. A látleletből látható a társadalom közösségvesztéseinek folyamata, megtudhatjuk, hogyan értéktelenedtek el
az életünk alapjait és értelmét jelentő fogalmak. Az urbanizációs ártalmak első jeleitől a nagyváros könyörtelen magánycsapdájáig vezetett az út, miközben az ünnepek hétköznapokká koptak, az eszméket, a hitet, a józanságot kufárok árusították ki. Mégis, ez az életmű maradandó értéket teremtett - von mérleget Tamási Orosz János.
„Olvasói egy korával szinte tökéletesen azonosuló költőt ismerhetnek meg"65 Ladányi személyében.

A nyolcvanas évek társadalmi megoldásaira Ladányinak már nincs, nem is lehet szava. Rossz fizikai és lelki közérzete állandósul, úgy érzi, hogy a sors fátlan, köves tájat tett ablaka elé, háza fölött egy láthatatlan kéz agyonlőtte a madarat, aztán (mint aki bevégezte dolgát) magára hagyta. Keserűségében és nyomorában az emlékek leheletében kezdett melegedni, s lássunk csudát, az ég domboldalai megteltek fényben tollászkodó szavakkal.

Mint Levszkij kötelével, mint a máglyával Jeanne d'Arc,

barátkozom veled, sorsom, magamra lesve.

Felfalnak vágyaim, mint kis halat a nagy hal.

Ha társat keresni indulok a tömegbe,

ezer magányt fogok. Űrtől büdös szatyorral

vánszorgok sehová kétségbeesve.

(Sehová)

„Ladányi Mihálynak nem adatott meg a jó öregség kegyelme, amelyért az ABCD-ben fohászkodott. Azért esdekelt utolsó költeményében, hogy gyógyítsuk meg az elhalasztott holnapot. Csak őt magát nem gyógyította meg senki. Életútja váratlanul szakadt meg, költészetének összegzésére már nem maradt ideje, s nekünk itt hagyta talányos üzenetét, egy legendát a huszadik századi vagabundról, aki éppen e tudatosan vállalt közvetlenségre és szerepe miatt nem tudta kielégíteni és beteljesíteni azt a várakozást, mely tőle is magas költészet megvalósítását várta, sürgette"66 - búcsúzik tőle Rónay László, aki megpróbálja a legendát szembesíteni a versek valóságával, igyekszik meghallani a rejtett, csöndes hangokat is, melyeket elfojtott a hangosan, majd gőgösen, csak azért is vállalt szerep. A szembesítés során kibukik, hogy Ladányi nemcsak személyes adottságai miatt utánozta a gyalogos költő magatartását, abba bele is kényszerült. Személyében a költészet szent csarnokaiba újabb poros vándor tért
be, s a pórnép szavaival döbbentette meg őreit. Rónay megpróbál hevenyészett szakmai értékelést is adni a Ladányi-líráról: „Azon a határon is egyensúlyozott, mely alig láthatóan, de határozottan választja el egymástól a verset és a prózát, s tehetségére mi sem jellemzőbb, mint hogy póztalan, egyszerű soraiban is megőrizte a líra kifejező erejét, egymás mellé rendelt képeiben, felsorolásaiban érezni lehetett a formateremtés adottságát, mellyel gyakran csak azért nem élt teljesebben, mert nem érezte a helyzethez illőnek a mívességet, a kikalapált formákat".

Rónay László rámutat, hogy Ladányi szemléletét, midőn túljutott az indulás felröppenő könnyedségén, több komorság, baljós sejtelem árnyalta. Választhatta volna azt a lehetőséget is, hogy a későbbiekben ezt a belső, mélyről fakadó, zokogó hangot juttatja uralomra – de nem. „Vénségemre lennék templomtalan, / siket, ölbeejtett-kezű
harangozó?" - kérdezte a szokásos öniróniával „Azt ígérted" című versében. Rónay jellemzése pontos, mikor az embert keresi a sorok mögött: „Sokkal otthonosabban érezte magát a szénfuvarosok és napszámosok társaságában, a billenő kocsmaasztal mellett, kvaterkázva, kifaggatva alkalmi társait, hogyan élnek, hogy érzik magukat a változó világban. Ez is nyersanyaga volt Ladányi Mihálynak. Pontosan tudta, hogy az Élet sunyin les ránk a kapualjban, s azt is, hogy ezt az életet sivár körülmények között nevelték. Kötelességének érezte, emberi és költői feladatának, hogy ezt fogja versbe, s annak az embernek hétköznapi létét jelenítse meg, aki ezt az életet éli".67

Rónay arra is magyarázatot keres, és részben talál, hogy mi okozhatta Ladányi általános csalódottságát, amely főleg a pálya végén vált jellemzőjévé. Az ok: a világ nem abba az irányba fordult, amely felé türelmetlenül tuszkolta volna fiatalon, az események nem igazolták messianisztikus várakozását, tapasztalata szerint inkább a
középszert támogatták a fejlemények, amit ő gyűlölt, megvetett, kipellengérezett. Költeményei megteltek a várakozásaiban megcsalatott szenvedélyes indulataival. A profetikus küldetéstudatból visszahúzódás, szkeptikus lemondás lett, viszont kifordított stílusával mesterien ábrázolta az önzést, a nemtörődömséget, a kisszerű hibákat. A világ számára elveszítette távlatait, s a felismerés költői világát is
beszűkítette. A kezdetben uralkodó patetikus azonosulást felváltotta a kívülálló, szemlélődő magatartás.

Rónay László nyolcvanas évek végén papírra vetett megállapításait ma is vállalhatjuk:

„Ladányi Mihály költészetének emelkedőin és völgyeiben pontosan felismerhető egy korszak történetének árja és apálya. Küldetéstudattal rendelkező költő volt, s ez repítette fel, de ez vitte a mélységek felé is. Verseiből az ember nagy lehetőségeit és fájdalmas visszazuhanásainak krónikáját állíthatjuk össze, mindig közvetlen hitellel,
mert lírájában a hatalmas lélegzetvételeket megcsukló lihegés követi. Korához tapadt, abban reménykedett. A megérkezés pillanatát azonban nem érhette meg".68

Hercegnőm, szép Jövőnk,

terítsd szememre fátylad,

oltsd el pislákoló

nyűtt csipkebokraid,

hogy ne lássam, amint

az ágyadba bemásznak

a karrierista

igyekvő kis stricik.

(Udvarlás)

Pedig a költőt vad szomjúság fogja el minden percben a szép jövő iránt, mert közel a halál, s az idő gyors múlása keseríti. Amíg udvarol a gyönyörűnek hitt holnapnak, a hercegnő kegyeit az elit zsebeli, s a poétát dobja étekül az elmúlásnak... Nos, ez az utókor sem kegyes a szépség huligánjához, mert egyfelől az elhallgatás jutott neki osztályrészül, másfelől felerősödött vele szemben a kritikai hang. (Gyakran olyanok rúgnak belé legnagyobbat, akik igyekeztek sütkérezni népszerűségében). Ladányi pózol, modoros, ismétli magát, mániákus, kifulladt, megmerevedett, kifáradt, kényszeredett, költői attitűdje csonka és enervált, ernyedt, belenyugodott a megváltoztathatatlanba, kiábrándult a szocialista társadalom megreformálhatóságának hitéből, feladta egyéniségét, etcetera. A támadásokkal szemben Csibra István próbálja megvédeni, aki felháborodik azon, hogy a kákán is csomót keresők végső csattanóként Ladányin kérik számon az eszményeket. „Rajta, aki a kommunista eszmények igazi letéteményesének
és harcosának tudta magát. Rajta, aki éppen azért lehetett kényelmetlen, mert a művészet egyik tézisének, a kiélezés törvényének szellemében szüntelenül az eredeti eszményekre figyelmeztetett. Akinek éppen azért katartikusan megrendítő a költészete, mert önpusztítóan szembeszegült az eszményeket és értékeket kikezdő és nemegyszer megcsúfoló körülmények hatalmával".69

De nem hallgathatunk arról sem, hogy a kritika szűkebb értelemben vett poétikai szempontból is elmarasztalta Ladányi költészetét. Mondván, hogy nyelvezete  eklektikus, póriasan hétköznapi, egyhangú, képalkotása szegényes, művei impresszionisztikusan töredékesek, hevenyészettek, túlságosan kötetlenek, a próza határán lebegnek. Ezzel szemben Csibra István kinyilatkoztatja, hogy ez a páratlanul homogén líra nemcsak az átfogó eszmei kontextusok szintjén, hanem az egyes verseket, műalkotás-egyéniségeket és ciklusokat tekintve is eredeti, korszakos jelentőségű esztétikai értékeket produkált. Igaz, Ladányi nem édes dallamokra, nem andalító, szabályos metrumokra törekedett, hanem szavai sokszor érdesek, szögletesek, akár az életünk. A bántások ellenére is sikerült visszaszereznie a magyar irodalomban a politikai költészet régi becsületét és rangját. Csibra azt állítja: aki átérzi e poézisben az életközeg morajlását és lüktetését, az felfedezi az értékeset. De Ladányi tudott mollban is énekelni, s minden műfajban lenyűgözte egyetlen mentsvára és menedéke, a magyar nyelv. Sohasem fékezte indulatát, ha e nyelvet bemocskolva látta.

Simor András tudósításából tudjuk, aki a „Bejegyzések a családi bibliába" címmel a posztumusz kötetet szerkesztette egybe, hogy Ladányi 1986 elején már súlyos beteg. A kórházi kezelés után Csemőre menekül, a présházba, vagy húsz kilót fogyott az ispotályban. Az utolsó kötetben megszaporodnak a halálversek, kéziratban maradt
búcsúkölteménye megrendítő. De végső, kilátástalan helyzetéről ugyanazzal a hetykeséggel'is tudott írni, ahogy költői indulásakor fogalmazott, amikor a hazát egy kofferban hordta magával. Szegénységéről tündéri realizmussal, mi több, humorral dalol, ahogyan a fiatal József Attila. Simor így búcsúzik Ladányitól: „Humora, életigenlő optimizmusa egy pillanatra sem hagyja el. Élete vége felé írja Bözserádé című frenetikus tréfáját, és utolsó verseinek klasszikusan egyszerű, sóhajtássá, dallá váló soraiban az egykori song-író kajánkodó hangja is meg-megszólal. Számára nem létezik népies vers, urbánus vers, ő minden formát, hangot tökéletesen ismerő, sajátosan ladányissá tevő, nagy nemzeti költő". Simor fülének úgy tetszik, hogy Ladányi egyik-másik utolsó verséből a magyar költészet évszázadai csengenek vissza. Ladányi posztumusz verseiben is azt fejezi ki nagy költői erővel, amiről egész életműve szól: a hazai munkásosztály érzésvilágát. Mindig saját életével, sorsával politizált, és ez a sors, ez az élet önként vállalt proletárélet, proletársors volt.

Először tán a bábaasszony bántott,

lábamnál fogva rántott ki az anyámból,

nemsokára jött a pap a keresztvízzel,

minden alkalommal rekedten üvöltöztem,

sjöttjóapám a nadrágszíjjal és

Vass tanító úr nádpálcáival,

s mintha sorra nekivadultak volna

Őrmesterek, őrmester-elnökök,

a szeretők, a nem-szeretők

szöges csizmákban s lanolinos lábbal –

Keserű üvöltés lett a számból,

mielőtt érdemeim nem-ismerése mellett

dicsőülten bevonszolom magam

a tüskékkel hívogató bozótba.

(Farkasvér)

Vérző ujjakkal érdes kövekből

Az út kezdetén időszerű indulatok keverednek ellentmondásos képzettársításokkal, formákkal. A szakma Ladányi első kötetében tartalmi és formai monotómiát vél felfedezni, képeinek sűrű templomossága vagy más motívumainak gyakori ismétlődése bizonyos lefojtottságot, levegőtlenséget mutat. „Az egyhangúságot szuggerálja a szinte állandóra hangszerelt ritmikája, amelyet olykor megzökkentenek a sorokba beáramló trocheusok, de ezek a zökkentések nála még korántsem tudatos, a mondandóból következő ritmusváltások, hanem inkább verselési pongyolaságra vallanak"70 - szigorít Koczkás Sándor, aki másutt figyelemre méltó fiatal lírikusnak nevezi Ladányit.
Pomogáts Béla egyszerű indulatokat, a szerelem és a honvágy érzésének lüktetését hallja ki a korai Ladányi-versekből. A recenzens az egyszerűséget a formán is képes lemérni, ugyanis Ladányi legtöbbször dalban fejezi ki magát, s kép-, illetve metaforaanyaga is a falura emlékezik.71 Nyugtalanság és harcosabb indulatok ekkor még nem takarják el a belenyugvó természetet, a halkszavú lírából csak ritkán vált ki keményebb dallamokat a világ. Ezért marad kezdetben Ladányi legfőbb kifejezési formája a dal, igaz, annak egy modernebb, izgatottabb változata - indokolja a műfaji választást Pomogáts. Ilia Mihály azt teszi hozzá: „A Körös menti parasztgyerek, aki oly nagy áhítattal borul le a művészet lábaihoz, tisztán csengő hangon, igaz pátosszal énekel a korról. Nyelve, e tiszta, ízes nyelv talán csak Simon István verseiben hangzik el ilyen háborítatlan, plasztikus tisztasággal".72

Ifjabb koromban egyre hittem,

hogy a mesék igazak itten,

hogy a gonoszak mindig rútak,

fény oszlop bélyegzi a jókat

s szemedben is,

aki zsíroskenyéren nőttél

és lettél kölniszagú tündér

karátos csillag ég, a jóság,

s lehajtják fejüket a rózsák,

ha léptem közelít.

(Tüzes kard)

Kiss Ferenc már annak tanúja, hogy Ladányi régebbi nyugodt szemléletét, a leíró, higgadt előadást sodró dinamizmus váltja fel, s a zárt szimmetriákat változatosabb, extenzívebb formák. A tárgyiasabb versek kimúlóban, Ladányi többnyire első személyben vall, felszólít, állít vagy tagad, párhuzamos mondatok emelkedőin sodródik célja felé. Kiss művészileg még éretlennek nevezi az induló irodalmárt, aki versek helyett gyakran hevenyészett, erőtlen és mesterkélt prózát ír. A képfejlesztés olyan preciőz, hogy kétséget támaszt a gigászi mozdulatok hitele, az expresszivitás valódi fedezete iránt - keres fogást a műítész. És talál: „Képeinek vegyessége - a bántó avultságok s a merész társításokkal teremtett képek egymásutánja - bízvást betudható az érthető kiforratlanságnak. Súlyos hiba, hogy visszaél költői nyelvünk roppant társítási lehetőségeivel. Az érzékelés szféráinak egybejátszása ma már nem feltétlen nyelvteremtés, sőt a Nyugat-nemzedék és az izmusok is avultak ott, ahol a társítás nem magvas tartalom élesebb és teljesebb kifejezésének eszköze".73 A szigorú bíra nem képes magában tartani, hogy szerinte Ladányi merész társításaival olykor csak mutatósán megkerüli az igazi küzdelmet, beéri egy-egy lazább megoldással, s ilyenkor a mondandó menthetetlenül elvész.

De Ladányi nem törődik a kifogásokat keresőkkel, hanem hamarosan meghirdeti a modern vers(zene) programját: dallamtalanság, disszonancia, líra helyett zaj, zökkenők, tökéletes forma híján indulat, töredezettség. Vallja: az egyetemes élet lírai megszólaltatása nem térhet ki az érdes hatások elől, e felfogásban a költemény már- már kakofón muzsika. Egyik művészi eszközét ellenpontozásnak nevezhetjük: tudatosan keveri az egymást tagadó, egymásnak ellentmondó hangulati hatásokat. Szépen megmunkált képeire rá-rácsap egy-egy abszurd poén, pátoszos hangütést játékos, könnyed befejezés közömbösít. Olykor vegyíti a valóságsíkokat, s immáron tudatosan szerkeszt: a bánat vigasztalan áradását hűvös, jelzésszerű kijelentések egyensúlyozzák ki. Szívesen pointíroz: kérdések, csattanók fejeznek be költeményeket anélkül, hogy lezárnák, nyugvópontra, befejezettségre vezetnék el a mondanivalót. Kovács Kálmán felfedezi, hogy az alvilági nyelv ugyan nem gyakorol túl nagy hatást a költői programra, de ha a téma megengedi, fel-felbukkan az argó. „Mindennek az a
következménye, hogy szinte teljesen eltűnik az idill és a báj, háttérbe szorul a harmónia, a nyugodt, bensőséges, egynemű hangulatok tovatűnnek".74

Vágtatás robaját viszi a szél:

Ez a mi énekünk,

ez a nem dekadens füleknek való,

ebben nem hallod a szabályos metrumokat,

sem a hegedűkvartett zümmögését,

édes dallamokat nem varázsolunk az orchesterből

lelked andalítani,

szavaink érdesek, szögletesek,

akár az életünk...

(Hallgasd az énekünket)

Ferenczi László reméli, hogy két kiragadott sorból is megérthető Ladányi költészetének nyelvi és képi izgalma.

A virágárus bódéja előtt az esti violának

Danolt a karbidfény ezüst hálójába gabalyodva.

Ferenczi bevallja, hogy ugyan a „virágárus" szót elvétve már olvasta versben, de nem emlékszik, hogy a bódéval találkozott volna. A „viola" ellenben egyike a stilisztika ún. költői szavainak, bár jócskán megkopott, múlt századi az íze. A remek kis elemzés rámutat: Poe óta a, színek és a hangok kapcsolatáról tud az európai költészet, mégis szokatlan, hogy esti violának danoljon a karbidfény. A „danol" ige pajkosabb-bizalmasabb hangulatot kelt, mint a dalol, szerencsés szómegválasztásával a költő látszólag össze-nem-tartozó tárgyakat, ellentétes hangulati elemeket tud összefoglalni. Ez a költői kép egyik varázsa: megbékíti az ellentétest, de az egységesben is felismeri a
széthúzó erőket. Ezüst, háló, gabalyodva - költői, szokványos és vulgáris kifejezések egyberántásával Ladányi megteremti a rá jellemző atmoszférát. „A költő bátran elegyíti a megkopott, közhellyé vált szavakat a szókincs különböző rétegeiből vett, versben alig használt kifejezéseivel. Vallja, hogy a költői nyelv szókincse nem lehet kisebb a magyar nyelv szótári szókincsénél, tulajdonképpen bármi versbe kerülhet, ha megfelelő funkciója van. Nem a szavak vagy kifejezések avulnak el, hanem csak ezek a helyzeti értékek. Az elkopottnak és a váratlannak válogatása egy-egy szintagma-szerkezeten, mondaton, vagy több mondatból álló strófán belül különleges izgalmat ad a versnek. A verssor és a szakasz ritmus-hangulata, azaz a vers-szituáció állandóan változik Ladányi egyes költeményeiben, anélkül, hogy ezeknek egységét veszélyeztetné"75 - derít fel új összefüggéseket Ferenczi László.

És valóban, az olvasó megerősítheti a meglátás igazát: a szókincs különböző rétegeinek alkalmazása szellősebbé teszi Ladányi verseit, s a valóság sokrétű, gyakran ellentétes elemeit a költői szemlélet egységesíti. A poéta a költészet számára új összefüggéseket fedez fel, a versek sajátos hangulata nem igék és melléknevek, hanem elsősorban köznevek összekapcsolásával teremti meg.

íme új század születik

a táj kormos rajzasztalán,

de megcsodált képzeletünket

egy konstruktőr is lepipálja.

Ló vontatja vadul bemázolt

kicifrázott omnibuszunkat,

amelyen némán utazunk

diófás kis provinciánkba.

(Rezeda)

Illés László megvédi Ladányit azokkal szemben, akik azt terjesztik, hogy nem elég intellektuális ez a költészet. A védőügyvéd azt sugalmazza, hogy nem helyes az ilyen vélekedés, bár igaz, ami igaz: Ladányi nem űz elvontabb formátumú gondolati lírát. Ez nem az ő kenyere: de, hogy ne volna meg költészete színesen-plasztikusan érzéki anyagában a rendező értelem, a józan arányérzék, a céltudatos építkezés, Illés tagadja. „Ladányi egyébként egyik legvirtuózabban verselő költőnk. Kerüli a szabályos strófákat, csak azért mutat be egyet-kettőt, hogy elhiggyék a hitetlenek: nem a slendriánság, nem a mesterségbeli gyengeség vitte a gondolatok ritmika jávai, érzelmi-
indulati töltésével gördülő, szabadon áradó verssorok tájain".75 Illés László új, esztétikai utak úttörőjének tartja Ladányit, aki a meg nem rendezettnek érzett világot őszinte módon csak e rendezetlennek látszó formában tudja kifejezni. A némiképp kassákos versépítkezés nem fájdalmas rezignációt takar, hanem józan szenvedélyt, világot megváltó elszánt céltudatosságot.

Mezei András ezen is túlmegy, amikor megpedzi, hogy kortársa műveiben szerencsésen ötvöződik a képiség és a gondolatiság. Ő nem is akarja a különböző hatásokat, az elődök hangját tetten érni e költeményekben. Felfogása szerint sajátos, új ötvözete ez a modern és a klasszikus költői hagyományoknak, és éppen az a' jó, hogy Ladányit senkihez sem lehet hasonlítani. Ladányi Mihály hangja modern formanyelven magyaráz, mely költőivé forrósítja, ha kell, az egyes szavakat, terminus technikusokat is. Magába olvasztja a városi népnyelv kiszólásait, a szlenget. „Költészete erősen intellektuális, de ez nem jelent elvontságot, spekulatív jelleget, sok hússal-vérrel formálja, duzzasztja költeményeit, s ebből az ötvözetből gazdag, érzékletes, korszerű lírát teremt".77 Mezei felfigyel arra is, hogy Ladányi sajátos, egyéni alkotó módszerére jellemzőek az erőteljes hangulathullámzások. Ügyesen alkalmazza a brechti, becsalogatós szerkesztési módszert. Néha idilli hangulatok húzzák az olvasót a vers mélyebb rétegeibe, hogy néhány sorral később elidegenítsen a nem kívánt tartalomtól. A szabadversek azt tükrözik, hogy gyorsan születtek, a mindennapi élet számos tennivalója közepette. Néha vázlatszerűeknek látszanak, de a
szerző ezekben sem a hagyományos szabadvers-formát követi.

(Fehér néger vagyok,

hivatali előszobák során

házalok dalaimmal,

amelyek a fehér négerek

szomorúságával vannak teli.

Az úr feltolja szemüvegét

és kényszeredetten áll a verssorok közt,

mint amikor nyakkendőt válogat,

de egyik sem illik

ruházatához.)

(Blues)

Fülöp László megállapítása, hogy a Ladányi-versek képkincse meglehetősen körülhatárolt: a szavak, kifejezések, stilisztikai fordulatok minden elvontság nélkül valók, szinte mindig a konkrét lírai helyzetből erednek, visszautalnak a kószáló költő életének mindennapi eseményeire, a kóborlások ihlető élménymozzanataira. „A stilizáció, a szűrés, a magasabb síkba való átemelés nem jellemző versépítésére. Inkább a már-már naturális tényszerűség, a nyers realizmus: egyfajta fátyollebbentő, kemény őszinteség vonzza Ladányit, s vegyít képrendszerébe olykor egészen hars színeket, a megszokottól elütő motívumokat".78 Fülöp kiemeli, hogy lépten-nyomon előbukkan e versekben a frivol, felszabadultnak, önfeledtnek egyáltalán nem nevezhető játékosság, a bevett értékek kihívó profanizálása, a szatirikus élű groteszk, az erotikus mozzanatok konvencióellenes kiélezése, s általában az avantgárdé irányzatok bizonyos
jellemzőinek áthasonítása. A végső konklúzió: „Szemlélet, magatartás és művészi kifejezésmód összhangzik tehát".

Ladányi egy ihletett pillanatában bevallja, hogy ő tulajdonképpen vidám, könnyed énekeket szeretne írni, de csak nehéz szavak jönnek a szájára. Hiába járta végig Óbuda kocsmáit is, ahol állítólag minden csupa vidámság, csak nyáladzó, öreg korhelyeket és rosszarcú, szomorú nőket látott. Vasárnapi ruhákba öltözött férfiakról, akik a szép, szelíd lányokkal tűnődve andalognak, nem szólhat a dal, mikor az ősz, akár egy szívroham, úgy zuhan a halálra rémült nyárra. Verébraj száll a döglött levelekkel - ilyen közegben a költő sem nyughat soha, nincs itt az ideje a mesterszonettnek. Akinek nincs egy boldog napja, csak amikor a testi vágy lefogja rövid időre, az nem lehet a polgári szalonok kedvelt formavirtuóza. Innen a kedv a disszonáns akkordok komponálásához, a vonzalom a groteszkhez. A költő ezért alkalmazza sűrűn a valóságelemek merész keverését, a bizarr hatású pointírozást, a meghökkentő képzettársításokat. Akinek szerelme régen messze ment, egy  kávéházban árulja magát és a poétával együtt nincs hol laknia, az a köznyelv alsóbb rétegeiből veszi „olykor egyenesen vulgáris" kifejezéseit, a garabonciás, villoni tartás adekvát művészi tartozékait.

Mielőtt kiöregszem lázadásaimból

mivelhogy a fogatlan és szőrevesztett oroszlán

nem kerül továbbtenyésztésre

szeretnék elüvölteni hölgyeim és uraim

egy hősi dalt az elégiák előtt az ősz előtt

mikor lucskos cipőben morzsolgatva lábujjamat

hálás szívvel ácsorgók a meleg előszobákban

egy hősi dalt kiváló tisztelettel

mert nem azért születtem hölgyeim és uraim

hogy lágy ősinyolcasokat sírjak a holdról

(Fohász)

Farkas László nem rejti véka alá, hogy Ladányi talán legtöbbet a természetes, spontán költői magatartásnak, a nyelvi, ritmikai, gondolati fesztelenségnek köszönhet, ettől olyan üdék, őszinték, frissek, evilágiak a versei. A szerző úgy kommunikál írásban, mintha csak ülne velünk szemben és beszélgetnénk, ez a személyesség fogja meg legjobban az olvasót. „A ritmus zihálása, csapongása és a nyelvi naturalizmus csak a külsőségei ennek a fesztelen magatartásnak. Ladányi gondolati és képi tartományaiban is otthonosan mozog, rögtönző, kalandozó, szertelen, nyers, meglepő - igazi egyéniség".79 Farkas elemzésében megpróbálja érzékeltetni, hogy Ladányi miként cselekszik reflexekben, mi módon bízza rá önmagát képalkotó és asszociáló ösztöneire. A szépség huligánja gondolatmenete nem akadémiai székfoglalókra emlékeztet, hanem meghitt kvaterkázásra, amelyben minden szó, gesztus rávall, versei lombját a saját élményvilágából és lelkületéből bontakoztatja ki.

A Dobszóló című kötet elé Ladányi azt írja költészete hangjáról: „Nem túlságosan derűsek ezek a versek, s nem ünnepélyesek: nem csinosítgattam, nem tatarozgattam bennük érzelmeimet, nem törekedtem valami verstechnikai korszerűségre sem, nem törekedtem semmi másra, csak élményeim, látásmódom, a világhoz való viszonyaim kifejezésére. Csak őszinte önátadásra törekedtem és ritkán fékeztem indulataimat. Örülnék, ha az olvasó észrevenné és szeretné ezt". Nos, a vallomás útbaigazítja a kritikust és az érdeklődőt/rajongót is: az alkotó nem akart utánozhatatlan formaművésszé válni, inkább a tartalmi kérdésekre helyezte a hangsúlyt. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy pályája bármely szakaszában slendrián lett volna, éppen ellenkezőleg. Az értékelők nem mennek el szó nélkül amellett, hogy a poéta hamar túllépett a puszta leíráson, pontosságra való hajlama hamar kiütközött. Kabdebó Lóránt mondja ki, hogy míg kezdetben a szabadvers természetes kerete volt egy-egy Ladányi-jelenetnek, ötletnek, s inkább csak a poén feszességére, pontos kimértségére ügyelt, addig utóbb az elbeszélő kötetlenséghez pontosabban kidolgozott képek, sorok feszessége párosult. „A költői feladatvállalás súlyosságával együtt nőtt a megformálás pontosságának kényszere is"80 - avatja be az olvasót Kabdebó. S kijelenti: legtöbbször a „csak így lehetett ezt kimondani" természetes feszessége adja a mű művészi
igazát is.

Nézem

hogyan is vándorolnak szavaim:

kicsi öregemberek viszik

kabátjuk alatt a szélben -

Valami emléket sejtenek szavaimban,

s viszik magukkal észrevétlen.

Otthon a jó meleg konyhában

fáradt szemük elé teszik,

szavaim fellobognak, ők meg

hogy mindenért érdemes volt, azt hiszik.

(Nézem)

Ladányi találóan jelöli a zene szótárából vett szavakkal (song, parlandó, dobszóló) költeményeit. Nála tényleg mintha az érzés dalolna, bár nem a slágeres, giccses, túlságosan romantikus, önsajnáltató változat. Az idill ellenében teremt zenei-költői harmóniát, tudván azt, hogy utóbbi tökéletes változatban legfeljebb a művészetben fellelhető, előbbit a XX. században hiába keressük. Túl fanyar fogalomkapcsolásokon, prózai vallomásokhoz közelítő műveken, szabadverseken, népszerűsége csúcsán két fő esztétikai lehetőség bizonyult járható útnak Ladányi számára, miként azt Wintermantel István a „Kritika" egyik számában összegzi.81 Az egyik a dal műfaja, amely egyszerűségével, zártságával, tiszta líraiságával körülhatároltságot, pillanatnyiságot biztosít az élménynek. A dal újul itt meg, amely a szabadverses vallomásokban epikával összeolvadva látszólag már csak nagyon általános, banális élményhitellel rendelkezett. Ezek a dalok a József Attila-i líra 1945 utáni hatásának egyik értékes hagyományát s Ladányi lírájának legjobb vonalát folytatják. A dalnak e mellett egy rajzos, éles portrét adó változatát is gyakran alkalmazza az újító. Megjelent
egy gnómaszerű változat is, amely szintén képes értékhordozásra. Példa rá a „Kavics" című vers, amelynek 8 sorában feltárul a paraszti élet keserűsége.

Wintermantel bebizonyítja, hogy Ladányi élményanyag-megörökítésének másik lehetősége a nagyobb kompozíciós formák alkalmazása. „A túloldalon" Parlando című ciklusának tíz dalában a sóhajok, fintorok együtt nyernek bizonyos teljességet, nagyobb élménykört felölelő egységet. Nem igazi megoldás azonban az sem, csupán önmagukban kevésbé zárt versek esztétikai megerősítése ez a forma. Sikeresebb, s Ladányi alkatának jobban megfelelő az a kompozicionális megoldáskísérlet, amelyre már a Dobszóló-ban láttunk példát, a „Szabadban" c. hatrészes, hosszabb lírai-epikus verset. A formakeresés „A túloldalon" című kötet legjobb darabját hozta létre: a „Zene gitáron"-t. Wintermantel István a példával igazoltnak látja, hogy Ladányi a szovjet poéma-műfaj magyarországi meghonosítója. A poémában (Zene gitáron) a kompozíciós ív kettős: a sivár élettel szemben felmutatja az eszményt, és a vállalás képtelenségét.

Mert

a gondosan adminisztrált sebekből

nem csap ki a vér,

hiszen nem teérted keletkezett a seb,

az összeszorított fogak arénájában

nem csikorog a dühök biztatása,

csak valami trombitaszólam

bandukol árván, vagy a

hisztérikus elektromosgitárok csörtetnek céltalanul

az alkohollal öntözött sivatagban.

(Zene gitáron - részlet)

Görömbei Andrásnak82 az tűnik fel, hogy Ladányi az illúzió- és pátoszrombolás szolgálatába állítja költészetének minden eszközét. Talán azért használ az átlagosnál kevesebb képet, mert a képes beszéd elkerülhetetlenül stilizál a mondanivalón. Rébuszok helyett előtérbe kerül a pontos, fogalmi érvelés. Immáron mintha az erős  erotikus színezet sem önmagáért való lenne, hanem magasabb célt szolgál. Görömbei szerint Ladányi szándékosan kerüli a „szép" verseket, a forma szigorú fegyelmébe csiszolt képet és zenét. Mintha túlságosan is csak a mondanivalóra koncentrálná figyelmét.

Ladányi formavilágában ennél lényegesen mélyebbre ás Marafkó László, aki új összefüggéseket talál ritmusban, hangsúlyban. Marafkótól megtanulhatjuk, hogy ezekben a gondolatok, ötletek logikáját követő, szeszélyesen kacskaringózó vagy frappánsan „elvágott" költeményekben nagyon tisztán szólal meg a szabadvers egy sajátos válfaja. „Szép és modern dalok ezek a csatangolásról és szerelemről szóló
versek"83 - nyilatkoztatja ki. Ladányi nem véletlenül fedezi fel magának a blues-t, ugyanis a néger népzene nagyvárosiasodon formája, a dzsessz, s ennek költészetbe átültetett műfajai a maguk gazdag improvizációs lehetőségeikkel kiválóan alkalmasak a költő nonkonformista érzelemvilágának, a „fehérek közt néger" élménynek a kiéneklésére. „A túloldalon" című kötet „Parlandó" ciklusának vizsgálata Marafkó számára azt mutatja, hogy a Ladányi-versek az élőbeszéd természetes ritmikai törvényeire épülnek. A versritmus egységévé itt általában egy tagmondat válik, hasonlóan ahhoz, amit a Brecht-versek elemzésekor „gesztikus egység"-nek neveznek. A rövidebb után következő hosszabb tagmondatok egy átlagos, rövidebb tagmondat
kimondási idejében egyenlítődnek ki. Marafkó László felfedezése: külön variációs gazdagságot biztosító az is, hogy a sorhatárok és a tagmondathatárok nem minden esatben esnek egybe. Valamint az, hogy a hosszabb tagmondatok bizonyos periodikus ismétlődésben következnek a rövidebbek után. „Ebben a szabadvers-típusban fontos ritmusképző erő a gondolatritmus, az ismétlődő és párhuzamos nyelvtani szerkezetek, valamint a mondathangsúly és intonáció. Egy-egy vers egy, esetleg több, hosszú, többszörösen összetett mondat logikai, nyelvtani és ezzel összefüggő ritmikai traverzén nyugszik".84

Kik félnek élni, s magukat összehúzva,

s repedezett kezük fölé hajolva,

a kiáltást torokba visszagyűrve,

a csodákat imákon átcsupálva,

s mint kis motyót, sóhajjal átkötözve

ácsorognak tömjénszagú homályban,

hol Isten testét zöld legyek zabálják,

kik gyertyátlan áldozás nyomorában

a szellem kapualjában ácsorognak,

nocsak, közéjük süllyedek maholnap...

(Tetováltak)

Akad felfogás, Simon Zoltáné, amely Ladányi Mihály életformájából vezeti le a művészi formát, ami különlegessége miatt feltétlenül említésre méltó. A téma adná az alkotás szerkezeti felépítését? Tény, hogy a „kószáló" élt falun, lakott nagyvárosban, dolgozott munkások között és kávéházas irodalmi berkekben, rótta az aszfaltos körutat s taposta falvak sarát, ám igazi otthonra, befogadó közösségre sehol sem talált. A magányosságból rendszerint rossz közérzet származik, a tőle szenvedő számára felértékelődnek az emberi kapcsolatok, s tulajdonképpen ezt a társat, közösséget kereső szándék határozza meg Ladányi verseinek formáját, felépítését is – végkövetkeztet Simon. Nem lehet a véletlen műve, hogy a legtöbb költeménynek címzettje van, a szerző rögtön az első sorban megszólít valakit vagy valamit. A kibeszélésnek ez a módja kommunikációs viszonyt teremt, ami az olvasóban és a költőben egyaránt a közvetlen kapcsolat illúzióját kelti. „Ezért is hat ez a líra annyira természetesnek, már-már a köznapi beszéd egyenes folytatásának. Művészileg veszélyes terület ez, mert könnyen prózaiságba fordulhat s nyelvi elszürküléshez vezet-
het. Ezt a buktatót többnyire sikerült elkerülni, bár utóbb mintha csökkent volna a nyelvi invenció, a költői erő".85

Futaky Hajna azt dicséri, hogy Ladányi kifejezésmódja mindig tökéletesen világos, száz százalékig közérthető. A szépség huligánja minden örökölt és újdivatú kothurnust elhajít, szinte példátlan közvetlenséggel, póztalansággal, nyelvi világossággal szól - néha a köznapiságig. A recenzens örül annak, hogy a köznapias nyelv, az egyszerűség, a jó formaérzék remek sanzonokban és protest-songokban ölt testet, hiszen ez formagazdagodás az irodalmár eszköztárában. Futaky Hajna sajnálja, hogy még nem akadt zeneszerző, aki felismerte volna a versekben rejlő lehetőségeket. (Később akadt - a szerk.) „Nem tartoznak ezek a dalok a nagy költészet ünnepi pillanatai közé, de jó versek, szellemesek, magvasak, egy speciális hang költői megszólaltatói. Ladányi persze többre is, másra is képes".86

Hajdú Ráfis Ladányi tagadásra és anarchizmusra való hajlamának rögzítése közben  azt írja, hogy itt a tartalom a formát csúfolja, gúnyolja nem egyszer.87 Így ölt például a meggyalázott emberről szóló ének ünnepélyes szonett-formát. A „Humanista szonett"-ben akad, aki sandán megcsodálja ezt a bőrt, a költőét, de aztán felül a lovára. Kérges kissé, repedt, kicserzett ez a bőr, mégis árulják, eladják, kelendőbb, mint a perzsaszőnyeg. Szőrevesztett, s kilóg belőle egy-egy öreg csikk, mint a rojt, a jobb ízlés irtózik tőle. „S kik a lábukat beletörölték, / nicsak, sóhajtják, csupa folt / az ember vásárra vitt bőre". Az ellentétet, hogy tudniillik a forma a témára pirít, Ladányi máskor is felhasználja mondandója megerősítésére, például a „Vers arról, hogy a háború demoralizál" című munkában. Örök megújulási képessége miatt sok dicséretet kap, ellenben alkalmi nagy ötletverseit sűrűn kipécézik. Pedig ezekben is képes szikrázni, miként a „Motívum"-ban, amelyben a pár sor ellenére poklot és mennyet bejár.

Két nevetés között

ott van már a kósza halálból

egy pillanatnyi csönd.

Ám ha e csöndben üldögélek, és

elképzelem a gyászbeszédet,

újra elfog

a röhögés.

(Motívum)

Agárdi Péter az ismert „Tüntetés" c. vers („Két házsor közt egy vad dalt dúdolok"...) kapcsán azt igyekszik bizonyítani, hogy formaművészet a „publicisztikai anarchizmus" keretei között is megvalósulhat.88 Ha nem olvassuk az előbb idézett első sort, mintha nem is költeményen jártatnánk a szemünket, hiszen nem tudunk meg mást, mint hogy a kószáló lírikus az „Óh, ha milliomos lennék"... kezdetű nemzeti dal korában a Marseillaise-zel verne be minden ablakot. Agárdi állítása, hogy az egész elolvasása már az elején belezökkent minket a vers belső ritmusába, zenéjébe, minek okán megváltozik, módosul az állítólagos formahanyagságról kiállított kép. A „vad dalt dúdolok" szókapcsolat szinte az egész költemény archimédeszi pontja: nyelvi-zenei eszközökkel is felszínre jut a vers egészének önironikus s egyúttal vívódó-harcos szemlélete. „A négy d, a vad és dal, a vad és dúdol szavak értelmi-hangulati ellentétessége, sőt az egész félsor dadogó ritmikája, hangzása két házsor - vagyis jelenünk - visszhangjával egyszerre tükrözi Ladányi kispolgáriság-ellenes, perelő magatartásának folytonosságát, és e magatartás bizonyos formaváltásának, a pózzá merevedés megakadályozásának, a szubjektív költői folyamatosságnak a konfliktusait".

Ladányiról élete során sok kemény kritikát írtak, ám mindannyiukon túltesz Bányai János az újvidéki Magyar Szóban. A délvidéki recenzens a körmét élezi a „hagyományos magányosság" elszenvedőjén, nem tartva különösebb szerencsének, hogy találkozott köteteivel. Mérsékelt lelkesedéssel fogadja, hogy Ladányi vette a bátorságot és megkísérelte formába önteni indulatait és társadalmi ismereteit, bár sok öröm nincs bennük. Bányai János kerek-perec tudtunkra adja, hogy szerinte a szerző azért nem képes túllépni a hagyományos formakereteken, mert erős a harci készsége (?), elviszik érzései. „Meghökkentő, hogy verseiben a túlfűtött, szenvedélyes érzések hogyan hanyatlanak bele jól kitaposott (így!), nagyon távolról visszhangzó képekbe és ritmusokba, hogy a szatíra felé hajló leírás hogy oldódik fel vicces bökversekben vagy csattogó odamondogatásokban".89 Bányai fülének úgy tetszik, hogy a káromkodás keménysége hangzik ki néha a jobb sorokból, ám mégis gyakoribbak az elszentimentalizált lírai nyomok, az erőszakolt képek üresen zakatolnak. Az alkotó megtorpant a vers küszöbén, pedig minden megvan hozzá, hogy értéket produkáljon. Kíméletlen, kesernyés, ironikus-önironikus szövegek tárcaszinten, úgy látszik, a hírneves vagabund vallomásait, szitkozódásait nem is kívánja költeményekké alakítani - ilyeneket és ehhez hasonlókat állít Bányai Ladányi egyik legjobb kötetéről,
a „Kitépett tollú szél"-ről. Fájdalom, hogy a bácskai bíra az „Epilógus"-ról külön is „lerántja a leplet", csupán egyik szókapcsolatát, a „csillagok kutyaláncon"-t dicséri foghegyről. Ítéljen az Olvasó!

Nem lágyszavú költemények ezek,

estéktói sáros arcomból röppen fel csak a

kitépett tollú szél -

Csak szemem zöld esőcseppje billeg a

háztetők piszkos lapulevelein, melyek alól

penészes álmokat szívnak ki a szellőzőaknák -

... halálból kiszorított életemmel

vonítom, nem költemények ezek, hanem

csillagok kutyaláncon.

(Epilógus)

Szilágyi Ákos új színt hoz, amikor felskicceli: Ladányi költői képzelete a groteszk lírai költészet formabázisán fogant. Ő az, akinél megtalálható a fantasztikus, legtöbbször bibliai „mennyei szín", az árutermelő szocializmus mint „földi szín", és az ember(i) mint „történelmi szín" - Ladányi ezek egymásrajátszásával dolgozza ki  metaforakészletét. Azok ellen, akik támadják költőnket a „szövegmondás" miatt, nem kisebb szakmai tekintély védi meg, mint Lengyel Balázs.90 Ez a költészet prózaiságra, beszédessé váló tények csoportosítására alapozza hatáskeltését, így nem csoda, ha gyakran és szívesen él e stíluseszközzel. Lengyel a Kassák-féle magyar avantgárdé áramlatában véli megtalálni Ladányi költészetének gyökerét: ez a szántszándékkal költőietlen közlésmód (miként korábban már tettem célzást rá) a két világháború közötti időből származik. Lengyel éppen abban találja meg Ladányi népszerűségének titkát, hogy a mindennapok elleni lázadást expresszíven, világosan és könnyen követhetően fejezi ki. „Ezt jól csinálja, többnyire hatásosan, helyenként valódi költői szuggesztivitással". Azokra a kérdésekre, hogy mindezt milyen mélyen, átfogó szemlélettel nézve, s mennyire meggyőzően teszi a másik, Lengyel Balázs azt találja magyarázatul: „Erről azért beszélni lehetne". S beszél is: a leleplező, ellentmondásokat felmutató, aforisztikus verseken érződik olykor a szerep puszta rutinmozdulata. Lengyel szerint Ladányi a tényközlő tárgyilagosságból itt-ott édesbús táncdalba téved.

Kabdebó Lóránt az epigrammatikus törmörséget, az általánosító, de nem unalmas megfogalmazást dicséri Ladányinál. Töredékeseknek nevezi e verseket, nem formájukban, de kifejezésükben: rozsdás káromkodások és mellettük reményért feljajdulások a művek. A zászlólevonás utáni csendben hangzanak fel ezek a versek,  hogy mégis feltörjön a jóra a vágyakozás. A nagy izzású, keményen fogalmazó képek, vágyleírások értünk szólnak. „Ezek már nem az eddigi versek margójára írattak, ezek már a hazáját szimfóniában birtokba vevő és azért felelősséget magára vállaló költő súlyosan fontos szavai".91

Belohorszky Pál az életmű keresztmetszetének vizsgálatakor megfigyeli, hogy az elemzett hajlamos a gyors általánosításra, a látszatok síkjának a valóság terévé növelésére. Ez arra mutat, hogy mégiscsak van valami torzító a nem egészen azonos szövetű élménytartományok egyesítésében, különösen akkor, ha a talaj sem egészen szilárd az ötvöző lába alatt. „Részben különlegesen fejlett formateremtő készsége, magas technikai kultúrája is oka lehet a gondolati egyenetlenségeknek, mert keze nyomán minden, még a puszta alaktalanság, az üres gomolygás is tetszetős formába rajzosodik, ami könnyen a cáfolhatatlanság látszatát kelti".92 Belohorszky sajnálja, hogy Ladányi egy-egy valóban káros jelenséget kissé túlelemez, elhirtelenkedve a lényeggel azonosít. Szerinte ilyenkor éppen fő erényének, az ellenpontozó könnyedségnek, a nagyitó-kicsinyítő transzponálásnak csapdájába esik.

- Mikor követte el az első hibát?

- Midőn Ladányi Mihálynak születtem,

pusztát választva szülőföldnek,

koronának akácfaágat,

kabátnak az üres zsebűt,

cipőnek a széttaposottat,

iránytűnek a nyárfát,

kutyának az esős szelet,

szeretőnek a magát-kelletőt,

célnak a messzi ködbe mállót -

- Zseni-e ön?

- Negatíve igen.

(Interjú)

114

Czine Mihály természetesnek tartja, hogy a költői érzület módosulásait az olyan igazi alkotónál, mint Ladányi Mihály, a versek nyelve, hangulata és formája is követi. így is van: e művészet formai plaszticitására, nyelvi gazdagságára, érzelmi, hangulati érzékenységére kezdettől figyeltek a kritikák. Arra is, miként alakította költői hangját, s miként váltott a dalról az elégiára, bár (minősít Czine) dalaiban is remekelt. Diószegi András már régebben észrevette: Ladányi dalaiban közel áll ahhoz, hogy áthidalja azt a szakadékot, ami a hagyományos dalformák őszintesége és a modern költészet dalainak ellentétéből összeszövődő, torlódó érzésvilág között húzódik. Czine azt toldja ehhez: a szépség huligánja spontán a legbonyolultabb érzelmi állapotok rajzában is, s ólomnehéz gondolatokat tud lebegtetni a könnyű dalban. Ladányi erre nyilván csak azt rögtönözhetné, hogy valami furcsa módon elönti a sors iránt a hála, mert nem lehetett finom, elegáns és egzaltált bajnoka a szavaknak. Hogy a világ izzadt ölébe esve vérző ujjakkal kell kiásnia énekeit az érdes kövekből.

Alföldy Jenő igazat beszélt, amikor megpedzette: Ladányi iskolájában azért nevelkedik viszonylag kevés jó tanítvány, mert hívei nagy részét - akárcsak ellenfeleit!  - megtéveszti a látszólagos egyensúly és eszköztelenség. „Holott ezek a tulajdonságok a költészet legnehezebben kivívható erényei közé tartoznak: kevés eszközzel gondolatgazdagon, pontosan és szépen kifejezni egy személyiséget, egy erős jellemet (ami már önmagában ritkaság), egynemű költői nyelvet teremteni, hatni és meggyőzni. Nagyobb feladat ez, mint kijegyzetelni az elmúlt évszázad világlíráját, s a mennyezetre fösteni az új, eklektikus epliktikát".93 Alföldynek sejtése az, hogy Ladányinak egyebek
mellett azért is gyűlnek ellenségei, mert kezdettől hadakozik az általa korszerűtlennek tartott költői magatartásformával. Az ÉS egykori szerkesztője igaza bizonyítására tüzetesen megvizsgálja a „Táj költővel" című verset. Felfedezése: itt nem suta-buta mondatok intézik el a tegnapi, tegnapelőtti költők utánzóit, hanem remekbe szabott,
bukolikus hangulatverset kapunk, a mai észjárás drámaian groteszk fordulatával. Ő előbb megírja a szép, de anakronisztikus verset, s csak azután érvényteleníti. Elhiteti, hogy meg tudja írni azokat a verseket is, amiket fölösleges szépségizzadmányoknak tart. Alföldy: „Ha van konstruktív formabontás (csak az van!), akkor ez az".

Alföldy egy húron pendül azokkal, akik vélelmezik: Ladányi nem a szépséget akarja lerombolni groteszkjeivel, nem a költőiséget semmisíti meg. Sokkal inkább a régi, lampionos költői lugasok szerelmi költészetének romjain mond szép és szellemes búcsúbeszédet. Innen már csak egy ugrás a népdalok világa, a városi folklór megteremtésének kísérlete. Az avantgárd eredményeinek elsajátítása után következik a magyar líra hagyományainak, formakincsének birtokba vevése, a lenyűgöző alaki biztonság elérése. A formabiztonság nem vezet mesterkéltséghez, továbbra is marad a közvetlen természetes hang. Önmaga által teremtett nyelvet beszél, amelyet mi is érthetünk. Versszövegei úgy alakulnak, mintha mellőzni akarná a poétikai szándékot. Képei szellemesek, kapcsolásai és viszonyításai ötletesek, fordulatosak. A költemények esztétikuma egyszerű, de ez nem tekinthető szegényességnek.

Mert a költő elődök, akikre figyeltem,

ők meséltek arról, hogy

szeretni kell folyton, mindig szerelemtől

tajtékozzon az este.

És neveket írtunk égő fenyővel

égre, futó vizekre.

Bolondok voltunk,

hogy hittünk is bennük olykor-olykor.

(Torkomban sóhajokkal)

Legendák, csínytevések

Ladányi Mihály élete és költészete mindig kilógott a sorból – ez persze önmagában nem érdem, de tény. Elete történéseit és művei világát szokás volt összekeverni, s nem tudni, hogy utóbbi hitelessége erősödött-e, vagy a legenda, a mítosz vele kapcsolatban. A szocialista költő titulus néhány, utólag elfeledett kortársára igaz lehet, őt viszont csak teljes életútja ismerete és feltárása híján lehetett így megbélyegezni. Jelentős, nemzeti, kommunista, harmadrangú, korszakos, stb. költő volt? Máig nem született elemző tanulmány, amely a kérdést tisztázná. Egy biztos, valamit jól megalapozott: halála utáni élete anekdotái arról szólnak, hogy élt valaha, nem is olyan rég... Kicsoda is? Egy irodalmár, aki villoni gesztusként felvállalta azt, amitől nem szabadulhatott. A süllyedő erkölcsök és sorsok között eltaszította magától a jól induló költői pályát, a (kis)polgári lét felkínálkozó lehetőségeit, sőt a korai költészetére jellemző formai biztonságot is, hogy eme keresztet utóbb mégis felvegye újra. Végül maga is mélyre süllyedt, a csemői viskó nyomorának és elhagyatottságának mélységébe - viszont humorát, iróniáját végig megőrizte. Ez a fejezet többre nem vállalkozhat, mint felvillantani néhány sztorit az anekdotakincsből, abban bízván, hogy a részletek az egészet erősítik.

A Ladányival kapcsolatos legendagyártás igen korán elkezdődött, már első kötete megjelenése idején. A személyes emléket Tüskés Tibor94 jegyezte fel, aki amúgy nem fogadta valami barátságosan a költő jelentkezését, modorosnak és gondolattalannak jellemezve azt. Ladányi Tüskésnek arról beszélt, hogy ő már néhány éve Pesten él – lakás nélkül. Tüskés Tibor elcsodálkozott: hogy lehet ezt csinálni? Amaz megmagyarázta:

- Tulajdonképpen a Keleti pályaudvar ruhatárában lakom. Itt van egy bőröndöm, ebben tartom a fehérneműt, itt váltok tisztát, innét küldöm haza a szennyest mosatni. Aludni meg hol itt, hol ott szoktam. Ha vidéken cikket, riportot veszek fel, valamelyik Pest környéki állomáson kiszállok - itt olcsóbbak a szállodák. Éjjel megírom a cikket, s reggel beviszem a szerkesztőségbe...

Ladányi gyermek- és ifjúkorának feltérképezésében Bozsó Bea újságíró95 jutott legtovább, az ő gyűjtéséből való a következő egy-két történetecske is. „Miska" még nem volt tizennégy esztendős, amikor bejárós diák lett Kisújszállásra. Korán kelt, hogy le ne maradjon az öreg vicinálisról. (A Dévaványa-Kisújszállás közötti vasútvonalat a
hetvenes évek elején megszüntették, a síneket felszedték). Útközben, Ecsegfalván állt Rosner bácsi kocsmája, akihez a fiúk korán beszoktak. Gyakran leszálltak a vonatról, és az egész napot végigkártyázták a különszobában. A nagyobbak Misit mindig bevették a társaságukba, amiért aztán saját korosztályát többnyire unta. Teljesen természetesnek vette hát, hogy élete nem a gyerekek élete, és hozzálátott felnőttsége megvalósításához. Szülei látták önállósulási törekvéseit, de meglehetősen szabadjára hagyták. Hogy a nagykőrösi középiskolából a székesfehérváriba iratkozott, csak abból tudták meg, hogy szeptemberben már új városból írt levelet. Magába húzódását kifelé tompítani akarta, ezért élen járt a legnagyobb heccekben. Évzáró után például meghívták tanáraikat kocsmájukba. Az egyik tanárt hajnalig tartó danolászások közepette leitatták. Reggel kibérelték a szamaras szódás talyigáját, ráfektették a kisöreget, és temetési éneket zengve vonultak a gimnázium felé. Át a piactéren, ahol (piaci nap lévén) ott volt a város apraja-nagyja. így aztán Ladányinak nem csupán a vásártéren kellett áthaladnia, de az egyik középiskolából a másikba is... Életrevaló kamasz lévén, könnyen feltalálta magát kézügyességét kamatoztatva. A festés a megélhetést jelentette számára a gimnáziumi évek alatt. De nem is akármilyen megélhetést! Egy-egy régi, égi kékkel festett Madonnáért, egy-egy bibliai történetet ábrázoló képért ötven forint ütötte a markát még úgy is, hogy a vigéchálózatba tartozó iskolatársak a jól sikerült értékesítés után a bevétel negyedrészét megkapták.

Egyetemista korában a Ménesi úti Eötvös kollégiumban együtt lakott Szabó Istvánnal, Gerelyes Endrével, Györe Imrével. Elnyűtt és kirongyolódott életet éltek itt, amely a Ménesi úti könyvtárban kezdődött valójában, s a Móricz körtéri népbüfében, ahol bohémnek is könnyebb volt lenni, mint manapság, mert egy forint harmincért
mértek egy kupica rumot.

Ladányi életét felnőttként, befutott, ismert költőként tovább színesítették a történetecskék nőkről, borozgatásokról. Sokszor szerepelt művelődési házak, könyvtárak, laktanyák kultúrprogramjában, a kor divatos író-olvasó találkozóin. Egyik laktanyabéli fellépésén tévedés folytán valami hadgyakorlat jött közbe, s a teremben mindössze tíz kiskatona ücsörgött katarzisra várva. A meghívott könnyen feltalálta
magát, és gyér közönségét meghívta fröccsözni a kantinba. Gyöngyösön a futball-világbajnokság miatt kurtították meg az előadást.

Hogy milyen lehetett a bohém Ladányi, arról számomra legérdekesebben Galabárdi Zoltán beszélt Bozsó Bea mikrofonja előtt. A szabálytalan emlékezés az Ezredvég című folyóirat Ladányi Mihály-emlékszámában jelent meg, amelyből röviden idézek: „Lenyűgöző ötletei voltak. Nagyrédén például elhatározta, hogy disznókat fog tartani. De nem ám egyet vagy kettőt, hanem százat legalább. Az egész világ csodájára fog járni, s neve ismertté lesz. No, nem mint költőé, hanem mint a legtehetségesebb disznótenyésztőé. Jóval később, amikor a Dob utcában lakott, közölte velem, hogy az irodalmi ügyek ismételten nem mennek olyan fényesen, s mivel élni kell valamiből,
építőanyaggal fog kereskedni. Le is vitt a pincébe és megmutatta kereskedelmi elképzelésének alapjait. A látvány, a szemem elé táruló ötszáz tégla, nyolc-tíz betongerenda, tizenkét zsák cement, kőműves- kanál meg egy árva fándli - mosolyogni való volt. Nem akartam lelombozni, így hát nem mondtam neki, hogy szerintem legalább olyan híres kereskedő lesz, mint amilyen híres disznótenyésztő volt. Majd születik néhány jó vers a tervekből, gondoltam magamban. A sokadik kudarc után sem adta fel. Odahagyva a malteroskanalat, a festékekbe vetette minden bizodalmát. Óriási ötlet, újságolta. A sógorom vegyész. Olyan fantasztikus színeket fog keverni, amilyeneket eddig még nem látott a világ. A feleségemmel pedig majd házalunk vele. Elképzeltem, ahogy becsönget valahova, és a kócos, kötényruhás asszonyoknak színes festéket kínál: festéket tessék, olcsó festéket! Azt ugye mondanom sem kell, hogy nem gazdagodott meg belőle. Amikor letelepedett Csemőn, nekem is beszámolt újdonsült otthonáról. Az elbeszélése alapján azt hittem, megütötte a főnyereményt, és egy valóságos borkombinátba költözött. Nos, az ő legújabb kincsesbányája a következőképpen nézett ki. A fészerben állt egy kád és egy lyukas hordó. A kertben tíz sorban álltak a csenevész szőlőtőkék. De ő nem ezt a valót látta. Lelkesen mesélte, hány hektár szőlőt fog telepíteni s hogy megveszi a közeli erdőt is. Úgyhogy fakitermeléssel is foglalkozik majd. Mit ne mondjak, bűnrossz bora volt. Fát vágni pedig sohasem láttam".

Arra ugyancsak nincs mód e helyütt, hogy Ladányi nőfaló, nagy csábító voltát visszaellenőrizzem, és hát írásom stílusa is más, no meg a magánélet csak erős megszorításokkal lehet témája életművet elemző munkának. Dienes Eszter emlékezéséből mégis idéznék röviden, hogy legalább képet kapjunk a bohém legenda igazságáról vagy hamisságáról. A pályatárs és kedves azt írta az Ezredvég Ladányi
Mihály-emlékszámában: „Mikor júniusban megláttam, sírva fakadtam. Alig bírt lecsendesíteni. Azt hittem, soha többé nem látom viszont. Ez volt a mi románcunk kezdete. Aztán nagyon sokszor együtt voltunk, persze, legtöbbet Csemőn. Az ő otthona Csemő volt, az volt az ő kis paradicsoma. Állandóan toldozta-foldozta, s ettől egyre borzasztóbb lett, de nékem így nőtt a szívemhez, s én is itt éreztem magam a legjobban. Ha fáztunk, begyújtottunk, forralt bort ittunk. Én a dikón olvastam, ő a kétlépésnyi szoba asztalánál, mely az ablak előtt állt. Ez volt az étkezőpult, és ez volt az íróasztal. Voltak szilvafáink, volt meggyfánk és volt szőlőnk. Volt gáz, rádió, televízió és volt írógép. És voltak könyvek. Mindezekre vigyázni kellett, s Miskának mindenre volt gondja. Ladányi volt szerintem az első polihisztor költő. Mosott, főzött, falat húzott, szandált, cipőt javított, gombászott, szőlőt gondozott, bort csinált (és eladott), és néha pálinkát főzött. Kiválóan tudott vonatjegyet hamisítani. Volt egy speciális fekete tintája - szerintem bodzából főzte -, azzal gondosan beírta a megfelelő dátumot. Mindenképp ügyes keze volt, pillanatok alatt papírra vetett bármit.

Október közepén nászútra mentünk. Miska azt mondta, szedjem össze a legjobb ruháimat, fel akar vágni velem.

- Én is felvágok veled. Akkor mi felvágottak vagyunk? - Szerette a szójátékokat. Most is elmosolyodott.

Három napot kaptunk a sorstól, ezt a három napot Mátrafüreden, az Avas Szállóban töltöttük el."

A következő sztori terjesztője Ladányi szülőfalujának, Dévaványának gyógyszerésze, dr. Szilágyi István, aki a szűkebb pátriában elsők között emlegette a hányatott élet és mű elismerésének szükségességét. A történet nyilván Ladányi sokadik betiltása, szilenciumra ítéltetése idejére dátumozható. Ki tudja, hányadik fegyelmi tárgyalását élte túl a költő, talán utolsó utáni figyelmeztetését kapta az írószövetségben.
Kifelé jövet hálából orosz pacsulival locsolta be a ruhatárban hagyottfelöltőket, a szakma nagy öregjei azóta is keresik a tettest... Ladányi1986-ban bekövetkezett halálakor dr. Szilágyi így búcsúzott a költőtől:

„Nem jön többé gyűrött kalapjában és nyűhetetlen ballonkabátjában. Elment. Ahogy élt, csendesen, szinte bocsánatot kérve. Ott nyugszik Farkasréten, közel a kerítéshez, ám messze a Kodály Köröndtől, ahová az igazi nagyokat temetik. A mai napig nem értem, miért nem pihenhet szülőföldje hantjai alatt?"

Az utolsó anekdota Sükösd Mihályé, a mindig és mindenkihez szigorú emlékezőé. Ladányit sem kímélte, története csupán azért idézendő, hogy tanulságul szolgáljon a költő „elkötelezett kommunista" múltjáról. Az idő 1956. november 4-e, melynek kapcsán Sükösd azt írja:96 „A kapuban három fázósan toporgó, viharkabátos, piros-fehér-zöld szalagot viselő, igen sovány fiatalember, az egyetemi Nemzetőrség tagjai. Cs. I. és H. Gy., két pályakezdő magyar költő. Ők még eleven kortársaim, ezért nem szólítom néven őket. (Azóta Sükösd Mihály is elhunyt - a szerző). H. Gy. alig két év múlva a nevezetes Tűztánc-antológia koszorús szerzője lesz, később meghasonlik a lírával és önmagával, saját akaratából beszünteti a versírást. A harmadik nemzetőr szegény Ladányi Miska, bizony ő. Rövidke ideig a későbbi rendszer dédelgetett költője, aztán az irodalom-politikai feszegetés állandó tárgya, nekivadult szélsőbalos-anarchista, irodalmi szegénylegény, túl sok pálinkát és bort iszik, ötvenhárom éves korában nyomorúságos halott egy rozoga kalyibában. Ám akkor "még virgoncul őrködik a bölcsészkar Pesti Barnabás utcai kapujában, fázós ujjait a szovjet gyártmányú géppisztoly dobtárán melengeti."

Szerelem és kiszeretés, avagy a lélek combhajlata

Ladányi szerelmi lírájában kezdetben a kamaszos szerelem szólal meg egyszerű, őszinte hangon, bár imitt-amott táncdalszerű érzelgősség keveredik komoly, mély érzelemmel. Az ifjú poéta számára mindenfelé szépek a nők, mellük kerek s fehér a válluk, bokájukhoz hajol a szél és fogaik közt kacagás fut. A fák a nyárban boldogan
remegnek, kamasz-szelek ölelik válluk át - szeret minden, csak a verset író kereng zengő színek közt, mint halálravált. Hogy miért? Mert a kedves szája, mely hajdan a tüzek kútja volt, lebeg a fényben, mint a délibáb. Ez alatt hétköznapi nyelvre lefordítva azt kell értenünk, hogy más asszonya lett a költő ifjonti szerelméből, amit kínok nélkül
nem könnyű elviselni.

Az egynemű érzéseket érzékiség, önkínzás, egymást maró szenvedélyek váltják fel: a lírikus láthatatlan asszonyt szeret, ki gondjainak létet adni termett. A megcsalatott bevallja, hogy a bosszúra vár már csak egyre: lelki szemei előtt az egykori kedves megvakult virágként bolyong az út porában, amely az alázatra mindenkit megtanít. Az
erotika a szexuális forradalom előhírnöke Ladányinál, hiszen már első kötetében arra biztatja partnerét, hogy fölösleges megjátszania a szentet, inkább dobja le a szoknyáját és éljék át újra együtt a teremtés bűvöletét.

Nem láttad a bűvölő manót?

Síró szeme, nevető szája volt.

Azt mondta: nézd, fiú, ott az a nő

legyen szívednek nehéz, mint a kő.

Éhes szeme erdőtüzébe less,

elszenesedj és elkopj és eless.

Kis melle holdját nézd, hogy száll tova

és halj meg érte minden éjszaka.

(Varázslat)

A későbbi darabokat bizonyos férfias lehiggadtság, komolyság jellemzi. Mintha keresetlenebbül, tisztábban buggyannának elő belőle a szerelmes szavak, mint korábban, így képei is szebbek, hatásosabbak, meggyőzőbbek, kifejezőbbek lesznek. A másik a kés, amely a világnyi magányt fölfeszíti, ezért a szenvedő szinte kéjjel döfi saját bordái közé az acélt, hogy a napfénytől villogó mindvégig a szívében maradjon. A szerelmes arra kéri társait, hogy fogják le a világ illatait, csak szerelme tárgyának illata maradjon, sötétüljön el minden, csak ő foszforeszkáljon, millió watt a teste. A költő feledni igyekszik a „harsány, rézbőrű nép" formás és friss idomait, mert most asszony jön vele, aztán gyermekei, és senki azután. De az ördög nem, mégsem
alszik. Nem hisszük el teljesen a leírónak, hogy immár búcsúztatja a szép lányokat, akik úgy mondják, mint imát a szerelem nevét, ledobják illatos, forró paplanukat, mellük réz bimbaja megduzzad és a két kezüket széttárják, s a teliholdra vad, égő macskaszemük könyörgőn rátapad. S a kínok szintúgy megtalálják: forró bőr helyett nyirkos, hideg vakolatot simít a keze, s elfelejtett szavak robbannak az úton, ahol szerelmese nevét kiáltozza. A búcsú fájdalmas: a pályaudvar csukott koporsó, a fekete vagonsor hideg halott, s a ködből az elmenő szavainak vércseppjeiként ragyognak a szemaforok.

Ladányi Mihály jelképes értelemben vett meztelenre vetkőzéseit nem mindig tolerálja a kritika vagy a konzervatív közvélemény. Azt ugyan tudomásul veszik, hogy lírájában központi szerepet kap a nő, hiszen az évezredes dallamnak ő is hangot adhat. A kifogás úgy szól, hogy a fiatal költőnél a nő még nem tölti be azt a helyet, amely
korunkban megilletné. „Ladányinak még nem a József Attila-i társ az eszményképe, akihez a költő kopogtatás nélkül is bemehet, vagy nem a Juhász Gyula-i Anna, és nem a Babits-i légies tünemény".97 Nála a nő percek gyönyörének hordozója, hús, test, kéj, s csak ritkán élettárs. És ez a gyönyör-asszony, mint költői kép ott is megjelenik (kifogásolják az egészséges erotika hívei), ahol különben más képzettársítás jobban támogatná a témát. Verseiben a napok hamvas és kiélt lányok, a város este szerelemtől taglózott cigány szerető, a ház dagadtkeblű szakácsnő. „Ladányi nehezen tud elszakadni attól a kamaszos érzéstől, amely az élet minden jelenségével kapcsolatban a nőt juttatja az eszébe".98

Fiatal nőkre gondolok, akik

ragyognak, mint a földek

eső után,

a hús virágaira, szájak

korall tenyészeteire,

az éggel teli szemekre és

a test változó tájaira,

amelyet tikkadton járunk be

éneklő katonákként,

vagy kúszunk bajaink

nehéz-bombázói elől

szerelmük sáncaiba.

(A hús virágai)

Simor András, aki „Könyörgés a szerelem ellen" címmel összegyűjtötte és sajtó alá rendezte Ladányi Mihály szerelmes verseit, komplexebben tekint a témára. Szerinte a magyar költészet gazdag szerelmi lírájában is ritka az olyan kiemelkedő költői életmű, amelynek indulásától bevégzéséig meghatározója a szerelem. Ladányi Mihály költészete e tekintetben leginkább Csokonaiéval rokonítható. „Akárcsak a nagy elődnél, Ladányinál is életérzése, világlátása, mondhatni minden emberi-költői rezdülése benne él szerelmi lírájában".99 Simor ajánlása: érzéki szenvedély, reménytelen társkeresés, magány és keserűség, testi vágy és belső békétlenség, a beteljesülés öröme és azonnali hiánya teszi már-már regényszerűen olvasmányossá ezt a szerelmi költészetet. S Ladányi igyekszik megfelelni az elvárásoknak, csipetnyi iróniával megfűszerezve a Simor-féle receptet: ő az, aki a nagy szerelem helyett szívesen haladt a könnyebb
ellenállás irányába, választva inkább a ledér múzsát. A buta kis tyúk akkoriban farát riszálta s könnyű kalandokért nyüszített untalan. Ez a múzsa nem gondos, jó asszony, hanem kócos, ugribugri szerető, a költő szerelemtől elhulló haján miatta van horgadó fejfedő.

Azonban ne gondoljuk, hogy Ladányi következmények nélkül prédikálhatott a szerelem gyönyöreiről és gyötrelmeiről, hiszen mások mellett nem más, mint Pándi Pál készített jegyzeteket róla. Pándi szemöldökét összevonja, mert ebben a napnak mind a huszonnégy óráját felélő költészetben a megszokottnál több idő jut a szerelemre (s nem is a piátóira), s kevesebb az áhítatra. A szocializmus éles tollú védelmezője rendre meg-megfeddi az anarchista szabadlegényt, mert nem él rendes családi életet (!), nem a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás törvénye szerint osztja be idejét, amint az ildomos lenne. Ladányi szeret „legénykedni", ám szabadosságait az elkötelezett marxista-leninisták tudomásul veszik, hiszen végeredményben megmarad családon belülinek. A KB ülésein a Kádár-divat szerinti puritán stílus járta, ám az asztal alá rejtett folyóiratból a tagok szívesen olvasgathatták Ladányi Nyár-
megszemélyesítését: nagy mellei ringnak a vászoningben, kapál, de mintha szoptatná a vad, pucér, sikongó tengeriszárakat.

A vadmadár öröm nem röppent tenyerembe,

csak néhány tolla hullt elém a kövezetre.

Tévelygő voltam én - gondjaimhoz szögezve

deresül keserű vadkökény ifjúságom.

Az éhes ösztönök kombinéban az ágyon

ültek mellettem és elképzeltem remegve:

létezésem virág és szirma úgy hull egyre,

hogy csillagot gyújt a világ fölé halálom...

(Koraősz)

Ladányi népszerűségének növekedésében nagy szerepe volt szerelmi lírájának, mert egyszerre elégítette ki az irodalommal kapcsolatos romantikus és erotikus elvárásokat, már ami a megjelenítést illeti. Költeményei a szerelemvárás szép megnyilatkozásai, amelyekből megtudhatjuk, hogy már meleget is akar, nemcsak tüzet. Másutt elűzné magától a szerelmet, remek stílussal bemutatva az érzés ősidőktől fogva ellentmondásos voltát. Képes társadalmi töltést is adni a témának, például amikor tollára tűzi a takarékbetétért elvetélő nőket, kipellengérezi a szocializmus jellegzetes visszásságait. A fanyar szerelmek megörökítései a magyar szerelmi líra frissülését hozzák, olyasmit itt előtte nemigen írtak, hogy a vágy titokzatos tárgyának hasa virágillatú és fiatal. A magasztost lehúzza a földre, a hétköznapokba, olykor már-már a szentségtörés határát súrolóan: isten (kis i-vel) kávéházban ül, ahol a presszósnő-Mária kávét tesz elé. Isten ma is szerelmes Máriába, mozijegyet kínál neki s boldog, ha gömbölyű farát véletlenül megérintheti. A múzsa hozzá, mármint Ladányihoz fertelmes, kokettáló nők közül jön, akik nyaralásra vágynak vagy dicsfényről álmodnak. S mire az ihletet hozó hölgy feneke Ladányi-lovag ágyára zökken, a csípős országúti por lemarja kölnije illatát.

Nem is tudom

mi van a gyönyör alján

hogy reggelre

mintha nem is lett volna

hogy reggelre

mindegyik szerelem

kitömött kékmadár

pereg a tolla

(Nyolc sor)

Furcsa ellentmondás, hogy Ladányi költői pályája akkor jut delelőre, amikor megfogyatkoznak a személyiségét éltető kapcsolatok, a magányból való kiszabadulás esélyei, a vitális magatartás tünetei. Számára elsősorban a szerelem maradt, mint kötés és alkalom. Fülöp László elevenre tapint, amikor elszakad a „szexualitás mint
botránykő" hagyományos beidegződéstől: „Költőnk a maga sajátos szerelem-elvét, spontán-erotikus érzelmeit és konvenciókat eldobó reneszánsz érzékiségét a gúnyosan emlegetett, ásító akadémizmussal, képmutatónak vélt erkölcsiséggel szegzi szembe - egyszerre megkeseredetten és felszabadultan, feszengve-fájdalmasan és pajkos kihívással. A ladányisan értelmezett szerelem alkalmi azílium csupán, a száműzetés ligete, amely őriz még valamit. Egy töredéket, nem többet, hiszen ez is csak egyetlen estére álmodott világ".100

Ám a tiszta szigorúság hirdetői nem tekintenek elnézően a „reneszánsz" Ladányira, őket kifejezetten bosszantja, hogy a szépség huligánját nem érdekli az öröklét: egy jó nő legyen, meg egy ágy, esetleg még fokhagymás borjúszelet, jó étvágy, és ez elég az üdvösséghez. „A gondok, bajok elől egyedüli menedék e költészetben a nő, illetve nem is a nő, hanem a párzó állattárs, mert a szépnem csak meztelenül és szenvedélyektől lázasan kap itt helyet. Amiért élni érdemes, az a szép mezítelen, a szép kis kanca, a nyugtalanító tomporú"101 – dohog Görömbei András. S ha egy „pénzes állat" elrabolja a „nőt", csak azért lázadozik a költő, mert neki nincs annyi pénze. Görömbei számára
visszatetsző az az önmentegetés is, hogy akik elítélik ezt a mentalitást, azok sem különbek, hiszen „két seft közt s megannyi panamában" gyártják képmutató intelmeiket. Következtetése: kétszeresen zsákutca a költészet számára az ilyen szerelem. Először, mert ez sohasem lehet menedék a gondok seregei elől: megoldás helyett csak pillanatnyi kábulatot ígér. A gyötrelmeket hallgatással próbálja elkerülni, s így csak fokozza azokat. (A jó tanács: a pszichológiai-szociológiai problémákat jelen esetben biológiai síkon nem lehet elintézni.) Másodszor: a szerelem ennyire csak nemiséggé redukálva lényegét és értelmét veszti. „Önzetlen ösztönünk" csupán ösztön marad, állati szintre aljasul. „Nem azt fájlaljuk, hogy erotikus ez a szerelmi költészet. Hanem azt, hogy csak erotikából áll, s ezáltal végtelenül torz, üres és diszharmonikus."

De Ladányinak már nincs kedve iskolapadba ülni, helyette arra kéri a szerelmet, hogy nyissa ki kapuját, mert bár orrába felcsap az ősz szaga (37 évesen érezte így), elmegy a nyár, de nem hajlandó lemondani a szép madár megkaparintásáról. Szép mellek ragyognak mindenütt, amerre megy, s hozzá bőkezű a kéz, bővérű a száj. Őt a színek, a formák izgatják, s hogy milyen a lélek combhajlata. Nem szégyelli néven nevezni, mit szeret a nőkben: legkiváltképpen a vaskos lábakat és a kemény, vad melleket, a széles csípőket, a húsos karokat és az erdőtűz szemeket. Az ő Dulcineája mellett a csenevész csitrik számításba se jöhetnek.

Vad élnivágyás tört reánk hirtelen

nercbundára vágynak az utcalányok

Szép kis kancám ne lézengjünk ilyen

gyámoltalanul az ügyes világon

Zsigereimre mindig büszke voltam

s rád is akit minden zsigerem áhít

Hogy szikráinkat hiába ne szórjam

kiálts rám tüzes köszörűkövem

(Dal a manézsban)

Később éppen maga Görömbei András rögzíti, hogy Ladányi „költészetének korábbi, nagyon erős erotikus színezete sem önmagáért való már, jórészt eszközzé minősült egy magasabb cél szolgálatában".102 Görömbei nem járja körbe, mit ért ezen, így magunk is elbizonytalanodunk: a kritikus által dicsért „Szerelmes vers"-ben például Ladányi saját bevallása szerint azért bocsátja áruba érzelmeit, mert a szerkesztők ennek örülnek. „Tudjuk, mi hol van egymáson, gyönyörűm" - vall zsigerei ösztönéről a szerző, nem éppen a lovagi költők stílusában. Az eset azt bizonyítja, hogy minden csak értelmezés kérdése,, ugyanis akad elemző, aki értésünkre adja: ha Ladányi azt írja, szeretlek és álmodozom rólad, gondolhatunk a kedvesére, becsukódhat érzelgősen a pikáns verseket kedvelő bakfisok szeme, ő akkor is a forradalmat és a munkásosztályt helyettesíti be a szerelem tárgyával. Tény, hogy a többesélyes behelyettesítési lehetőség már szinte törvény Ladányi verselésében, azért a kizárólagosságig mégsem kellene eljutni. Még akkor sem, ha a poéta legszigorúbban vett szerelmes verseiben sem található idill, még akkor sem, ha lételeme, levegője, költői világa a politikum. Egyébként is nehéz igazat adni e felfogásnak, ha például Ladányi szombat esti könyörgését olvassuk a Nagymellű Lányhoz. A vágyakozó körúti mozi előtt ül és a csengetésre vár. Várja, hogy a Nagymellű Lány járjon-keljen a mozivásznon, s hogy
televiháncolja az estet. Nem valószínű, hogy az epekedő ezúttal is Ernesto Che Guevarára gondol, az ő térdének világítását óhajtja látni az álmatag protokoll-fogadás szendvicses táljai között...

Szerelemből a szerelembe,

akárcsak jobb hazát keresve,

akárcsak kenyeret keresve,

szerelemből a szerelembe -

Megy az ember lefelé lassan

mintha egy liliom-lugasban,

árván és fogat csikorgatva,

egyedülbői a magányosba.

(Vándordal)

Az értelmezések ugyan változhattak Ladányi szerelmeit illetően, ellenben egész életében fennmaradt róla a közhelyszerű kép: úgy kapcsolódik mindenhez, hogy semmihez sem kötődik igazán, s valójában társtalan, mint minden garabonciás. Simon Zoltán csak erősíti a beidegződést, amikor néhány tollvonással portrét rajzol: Ladányi olyan ember, akinek nincs otthona, csak állomásai vannak, szállodák, szénapadlások, árokpartok és albérletek, s egyetlen igazi társa a szerelem, a szerető. „Persze, ez is olyan, mint az utazóké: esetleges és futólagos. Csak a költő képzel bele többet, álmodja mögé az igazit, a felemelőt. Ladányi ledér múzsája éppen e nosztalgia miatt nem lesz soha némberré, s minden testisége és szókimondó nyersesége ellenére is ezért nem válik közönségessé".103 E nézet tetszetős és sok igazságot tartalmaz még akkor is, ha életrajzi adatokkal igazolható: a szépség huligánja azért nem csupán távolról imádta a nőket...

Ladányi fanyar tónusú és darabos szerelmi énekeiben Koczkás Sándor azt tartja különösnek, hogy minden tárgyias kiábrándultságuk és meghökkentő szabadszájúságuk ellenére sem a szerelmi relativizmus vagy hiábavalóság hirdetői. A lírikust másfél évtizeddel túlélő irodalomtörténész érzékeny műszerként jelzi, hogy Ladányi kendőzetlenül vall a szenvedélyek és szeretkezések alvilágának minden tartást és értéket szétziláló élményeiről is. Arról, hogy ebben a módosultan ma is tovább élő alvilágban minden emberi kapcsolat sivár olcsósággá és csereértékké aljasul. „De ugyanakkor fájón panaszolja, hogy még mindig hús és érdek vására is ez a szívünkben melengetett érzés. S hogy az asszonyok lelkesítő szava helyett mennyi
kapcsolatból csak unalom ásít".104 A költő igaz szerelem helyett csak fecsegést hall pénzről, divatról. A legfájóbbnak azonban azt érzi (sejti meg Koczkás), hogy a cselekvési lehetőségeiben megcsappant kor egyetlen kalandjaként, egyetlen megnyilatkozási formájaként kell átélni a szerelmet. A szerelmi vallomást is fájó tudattal teszi, hiszen más sem maradt, csak a társ testének földje. Máskor illúziót rombol, mert a szerelem helyét átveszi a szex, a romantikáét az irigy féltékenység: bársonyos bőrkötésű könyvhöz hasonlítja az imádott corpust, amelyet egymás kezéből kapkodnak olvasói, emiatt az maszatos és izzadtságszagú. Ellenben a csalódás, a keserű lemondás rendszerint eredeti művészi produktumot eredményez:

Uh-uh, fáradt harcos vagyok.

A kígyó bokámra tekerőzhet, nem taposom.

Az asszonyok

nevetve rázzák csörgőjüket körülöttem,

tudom már, kit csalogatnak

ölük vidra-fészkébe az asszonyok:

egyiknek hét faluja van, körzeti varázsló,

másiknak tíz faluja van, körzeti fővarázsló.

Én nem adok már tehenet ezeknek az asszonyoknak,

uh-uh, végre fáradt harcos vagyok.

(Törzsfőnök esti éneke)

Nem az egyetlen ellentmondás az életműben: miközben Ladányi a közösségi társadalom elsőbbrendűségét hirdeti, szakadatlanul meneküléssel, kivonulással kísérletezik. Védelmet, biztonságot keres, s talál egy-egy pillanatra szerelemben, házasságban. De az e körben szerzett élmények hatására írott versekben is sok a kettősség: lánc is lesz, nem csak öröm a feleség szülte rózsaszín gyerek, elvégre egy hivatásos forradalmár nem ringathatja a bölcsőt. A szeretett nő, ha feleség lészen, többé nem csodalény. így válnak a múzsák sokgyerekes anyákká, paprikáskrumplit főznek estelente, a költő fűszeres vacsorák szagában álmodozik a világról. Az sem jó, ha nem kell megálmodni már, hogy a kedves haját a szél hogy markolássza, s mint kel blúza szelíd kovásza a tenyér melegétől. Egymáshoz szépen odakötve semmit sem kell
álmodni már. Nem tudunk mihez kezdeni a szerelemmel, a város felett szentháromságként lebeg a válóperes bíró, az anyakönyvvezető és a küretőr. A maradék érzelmet könnyen felzabálhatja a zöldszemű szörny, a féltékenység: a kedves kedvét holnaptól szabadnapos bakák kereshetik, hiszen riszálását százak lesik, magányukban hozzá suttognak a szalmazsákok. A szenvedő-senyvedő kizárólagosságot, hűséget követelne az oldalbordától, holott éppen ő maga veri nagydobra, hogy a női nem „hű állata". Orrában édes esték idillje a vánkos meleg pehelyszagával, és éhes, forró tenyérrel kérőzik szappanuk után, fehérneműk fűszagú fellegére les.

Szeretem is, gyűlölöm is, Uram,

egész éjjel ölelném, fojtogatnám.

Kínokat hoztál e nővel, Uram,

s úgy reklámoztad, hogy szerelmet hoztál.

Arcomra-mázolt plakátod leázott,

kő-arcomban magány sunyít, Uram.

Nézd, száradnak ölén a tulipánok.

Szeretem, de már gyűlölöm, Uram.

(Szeretem is)

Ladányi költeményei szociológiai hitelességgel mutatják magánéleti problémáit: szerelmi csalódás után szívesen nyalogatja sebeit, árvának, elátkozottnak, kivert kutyának érzi magát, amit – lévén művész - világgá kürtöl. A „hagyományos magányosság" szakadt, de kedves gúnyaként is hordozható, sőt büszkén felmutatható, mintegy felhívva a figyelmet a belső bajokra. De a termékeny magány Ladányinál, miként annyi embertársánál, szerelmi társtalanságba fordul, az öregedés és a halálélmény nála nem megjátszott, hanem valódi. Fájdalmasan korai halála igazolja, hogy betegsége nem képzelt volt, s állapotának romlását az alkoholizálás csak gyorsította. A körülmények szorításában, s derékig belemártva már a halálba, megannyi csalódás dacára is megtartó szerelem után sóvárognak a versei, a
tragikumot a Rousseau-i strófák játékos rímei váltják. A társadalmonkívüliségből, a csemői tanya szőlősorai közül a házasság és a társas lét annyinak látszik, hogy „valami tűz lángolt valami vén lábos alatt". A másik közelében meleg volt és fátyolos sültkrumpli-szag, amely a ruhákba ivódott. „Hát ennyi az egész, nem szabad túlbonyolítani a dolgot"...

Ladányi a szocializmus keretei között is végbemenő elidegenedés hű krónikása, aki a felsőbb elvárások ellenére, a „pártos közakarat" dacára sem hazudik, s ilyen értelemben életműve az egyik legigazabb. Sajnos, a későbbiek őt igazolták, hiszen az ezredforduló környékén tisztán látszik, hogy minden egyetemes gond ellenére a romlás gyökerei az ötven évnyi kommunizmusban erednek. Szerelem helyett testiség, értelmes cselekvési lehetőség híján menekülés az élvezetekbe, a szélsőségességbe. Húsz éve  sokan nem értették, hogy Ladányi miért beszél prostitúcióról és devianciáról, hiszen akkor a Rákóczi tér inkább jelképesen, mint valóságosan jelentett valamit - ma a türelmi zónák kijelölésénél tartunk, s nem csupán Budapesten. Mégsem a véletlen műve, hogy a szerelem e költészetben ilyen központi helyet foglal el. A miértet Reuter Lajos így látja: a szerelemben jöhet létre az emberi érték legközvetlenebbül. Ladányinál azonban a szerelemből mindig szex lesz, az őszinte érzelem csak pillanatig tartó mozzanat. Mégsem mond le a szerelemről mint értékről, hanem mindig újrakezdi a keresést. Ez határozott szembenállás a prüdériával, a képmutatással. Jobb az igazság könyörtelen leleplezése, mint a hazugság takargatása. Ugyanis a valóságban gyakran a szex dominál, amely különben csak a látszatértékek világában lehetne integráló erő. Reuter az Új Forrásban: „A szerelemnek ezt a kis megvalósulási esélyét Ladányi mint jellemzőt mutatja meg. A szerelem tehát lehetőség az elidegenülés leküzdésére. De annak ellenére, hogy Ladányi költészetében ilyen fontos szerepe van a szerelemnek. 0 mégis a totalitás szemszögéből tudja tekinteni ezt a szenvedélyt. Onnan pedig, ha a szerelem nem válik szexszé, akkor visszavonulást, menekülést vagy erőgyűjtést jelent, de mindenképpen visszacsúszást a magánélet szférájába. Mégpedig azért, mert magánélet és közélet között bizonyos szempontból éles törés van".105 Reuter Lajos Ladányi esélyeit úgy ítéli meg, hogy ezt a bizonyos törést csak úgy lépheti át, ha a szerelmet mint szélsőségességet megsemmisíti. Utólag könnyű okosnak lenni: a kísérlet nem sikerült.

Nem, a Nagy Szerelem nem létezik.

Csak álmok egymásról, és tévhitek.

Csak szer, mit ön-bajára két beteg

édes szirupban oldva megiszik.

S amikor az őszből ránk rozsda pereg,

és ágyékunk hideg, csorba edénye

alatt a tűznek se heve, se fénye,

csak akkor nyújtunk őszintén kezet.

(Kapcsolatok)

Ladányi az, akit nem csapnak be még a legrafináltabb asszonymosolyok sem, de tenyerén hordozza az utcalányt, ha nem negédes - igaz, előre figyelmezteti, bele ne kezdjen élettörténetébe. Ezzel együtt ő sem úszhatta meg szerelmes természetének freudista értelmezését, amelyet Belohorszky Pál közvetített felé. Ezek szerint az égő felhámú élmények mélyén az érzéseivel álmatagon laternamagicázó kisfiú rejtőzik. Ezért is érzi a lélek mélységeibe alászálló azt az örök-beteljesíthetetlen anyakereső nosztalgiát a Ladányi-sorok homályaiban, a képtelen vágyat, hogy a szerelem önmagán is túlmutasson, s az odakéredzkedőt visszalopja a gyerekkorba. „Ebben az önemésztésben vérbővé duzzad az érzés, felejti a teljesülhetetlent, s a dús asszonyi állathoz, a Willendorfi Venus őstömegeihez menekül, hogy innen csak izzóbb  vágyakkal terhesen lépjen tovább kísértő illúziói felé. A szerelem a hétköznap oktondi ünnepe: nincs, nem lehet jelentése, győzködné magát, de hínárjából sehogy sem  szabadul, a varázsszavak itt nem segítenek. Most már inkább templomot emel neki, hogy bálványát meztelen imádja. A rajongás könnyedén váltogatja tárgyait, a kicsinyes vagy éppen magafeledőn nagylelkű, angyali nőstényeket"106... Kétségtelen, hogy Freud pszichoanalízise termékenyítő hatást gyakorolt a művészetekre, bár a hetvenes-nyolcvanas évek divatos művészetpszichológusai mintha  minden lélektani jelenséget az anyakomplexussal akartak volna megmagyarázni.

És vigyél engem kísértésbe,

földi gyönyörbe, meleg húsba,

részegen dőljek forró szélbe,

ne apadjon az erőm kútja.

Dicsértessék a te neved,

édes ágyékod, jó karod,

gyújts fel tüzeddel engemet,

s légyen meg az akaratod.

(Fohász)

Ahogy a csavargó szegénylegényből magányos költő lett, munkásságában úgy szaporodnak a sötétebb tónusú motívumok: kifosztottság, elhagyatottság,  kiábrándultság, öregség, betegség, halál. Fekete képei szinte riasztóak: gyermekeit összeégett álmoknak nevezi, előző életét emlékek krematóriumának, szeretőjét keserű csontra szögezett édes húsnak. Szerelmes verset a borhoz ír, mint Csokonai csikóbőrös kulacsához: az ital olyan, mint a legszebb érzelem, minden sejtet megsimogat, a szépség huligánját vad izgalom fogja el érintésére. Másutt a költő hajóshoz hasonlítja magát, akinek útja Kalüpszótól Pénelopéig tartott, és vissza. Szekerce csattog az  öbölben, indul már érte egy hajó az időből. A szerelem át- és megéléséből szerelem utáni sóvárgás lesz, a sorok között egyre inkább a „valami végleg elveszett" hangulat uralkodik el, ugyanakkor megmarad a hit a legszentebb érzemény megtartó erejében. Ennek ad hangot Garai Gábor is, aki húsz év elteltével, a nyolcvanas évek elején Ladányit már pótolhatatlan, nélkülözhetetlen költőnek nevezi - nem úgy, mint indulásakor: „Ladányi szerelmi lírája nélkül nem is lenne Ladányi. Úgy tetszik, egyetlen igazi örömét a szerelemben, a nőben, a nőkben találja meg. Tőlük még másnapos se lesz. Rokonszenves nyíltsággal beszél arról, hogy egy cseppet sem monogám természetű. Szerelmi vallomásai úgyszólván az egész női nemhez szólnak, s ezt a kollektív bókot minden lány és asszony elfogadhatja, talán még inkább, mintha a költő egyetlen Júliájához énekelne (akár mindig éppen az egyetlenegyhez)".107

Nyilasy Balázs másfajta magyarázatot talál Ladányi örökös szerelem-éhségére, mint az eddigiek, nézeteit már csak ezért sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Nyilasy meggyőződése az, hogy az irodalmár a szerelemmel sem akar mást a művészetben, mint profanizálni. A profanizálás egyik iránya szerinte (a Ladányira oly jellemző vaskos, népi szemléletnek megfelelően) a szerelem testies, érzékies jellegének a lelkiséggel való szembeállítása, az ember földies, anyagszerű lényének előtérbe helyezése. Dús idomok, feszes comb, erőteljes kebel, németalföldi festők modelljeit megidéző testarányok - íme, a Ladányi-féle szépségeszmény. Az ő ideálja növényi lény, ki a szerelemnek mint napfénynek adja át magát. Nyilasy: „Másik nyilvánvaló
alaptörekvése a nagy érzés ellentmondásos voltának hangsúlyozása, annak a lélektani folyamatnak a leírása, azoknak a kapcsolattörténeti állomásoknak, jellegzetes stádiumoknak a felvázolása, amelyek során az elsöprő testi szenvedélyből megunás, a boldog egybeforrottságból elviselhetetlen bilincs, a társi közösségben való reménykedésből magány, a pillanatnyi felkavaró illúzióból dezillúzió lesz".108 Ez a
folyamat számtalanszor ismétlődik életünkben, de mindig ugyanúgy ér véget: a költő gyakran nem is tudja másként szemlélni az egészet, mint erőteljes cinizmussal. Az első együttalvás után úgy érzi az ember, hogy a mellette fekvő nőnemű lénynek micsoda húsa van, forró a szája, gödrös az álla, bőrének vadító a szaga. Később már terhesek lehetnek a reggelig hallgatott élettörténetek, s a szexuális aktivitás csökken. Nyilasy diagnózisa megállja a helyét: a profanizációnak megfelelően elmaradnak e költészetből a szerelmi líra pozitív töltésű helyzetei és kellékei, jellegzetes, visszatérő motívummá válik viszont a szakítás, a válóper, a vasárnapiapuka-szituáció.

Amikor észrevettem, hogy hazudik, szeretni kezdtem.

Régi asszonyaimra emlékeztetett. S az éjszakák azóta

úgy törnek rám megint, mint amikor még

ama asszonyok miatt virrasztottam.

Szél zörgeti a faredőnyöket, és a rések között

csíkokban hull rá a fény. így terít

meztelen testére fegyencruhát.

S feje alatt a párna

fűrészpornál puhább.

(Éjfélkor)

A „Bejegyzések a családi Bibliába" című posztumusz, Simor András által összeállított kötetben közölt megrendítő szerelmes versek arról tanúskodnak, hogy Ladányi hiába kívánt olykor „egy asszonyt selyemben és jószagún", végül mindig „sáros és lőporszagú volt az arca", de semmiképpen sem szerethetett mást. Simor ajánlja figyelmünkbe, hogy Ladányi utolsó korszakában alakítja ki azt a rövid verstípust, amelyben - szóljon fájdalommal vagy gúnnyal, beszéljen szerelemről vagy politikáról - már a tüdő zihálása a költemény, és minden sort az élettől búcsúzó költő lök ki magából. Az utolsó ilyen, amelyben Ladányi Mihály a magányt nevezi szerelmének, így hangzik:

Jó estét magány, szerelmem,

jó estét vacogásom.

Mindent megpróbáltam a nap alatt,

nem alázhat meg már senki,

se hatalom, se asszony, se barátok -

a sorssal ellentétes irányban

visz már a lábam!

(Jó estét magány...)

Ám a végső magányig hosszú volt az út, amelynek végén, miként a költőt gyakorta, minket is megérint kedvesen a kezdet. Hogy is volt? Valahogy így:

Gallért fölhajtva baktatsz,

egy lányra gondolsz, s nem tudod, hol él;

húsz éved nőt becézni vágyó kedve

csillan szemedben; fűszálon a dér;

s fölötted, mint aki valami nagyot gondol,

lefordul ágáról egy bronzszínű levél.

Minden megvan?

Jegyzetek

1 Ladányi Mihály vallomása a „Tűz-tánc" című antológiában szereplő versei előtt (1958).

2 Idézet Sinka Istyán „Bihari táj" című verséből. (Élet, 1938. április 24.)

3 Az idézet Ladányi Mihály „Öreg anyókák" című verséből való.

4 Koczkás Sándor kritikája az Élet és Irodalomban (1959. november 20.)

5 Idézet az „Az út kezdete" címet viselő első kötetből.

6 „Az út kezdete" című kötet beköszöntő versének egyik sora.

7 Jellegzetes „ladányis" képek „Az út kezdete" című kötetből.

8 A recenzió „Egy költő" címmel jelent meg az Esti Hírlap 1959. október 14-i számában, az írás szerzőjének megjelölése nélkül.

9 Pomogáts Béla „Az út kezdete" című első kötetről írt rövid ismertetőt „A Könyvtáros" című folyóirat 1961. januári számában.

10 Ilia Mihály írása Ladányi Mihályról „Egy fiatal költő indulása" címmel, mely a Tiszatáj című folyóirat 1959. december 10-i számában látott napvilágot.

11 Ladányi Mihály „Itt szállodák" című négysoros versének második sora.

12 Illés László kritikája az „Öklök és tenyerek" kapcsán a Kortárs 1961. decemberi számában.

13 „Hitvallás és tépelődés - Megjegyzések Ladányi Mihály új verskötetéről". Garai Gábor írása az Elet és Irodalom 1961. november 11-i számában.

14 „Külváros" címmel Ladányinak két verse is megjelent. Az idézet az „ Öklök és tenyerek" című kötetben megjelent költeménynek utolsó sorai.

15 Garai Gábor kritikája az Élet és Irodalom előbb idézett számában.

16 „Mint a madarak" címmel Bihari Sándor a Napjaink 1963. július 10-i számában jelentette meg írását Ladányi Mihályról.

17 Élet és Irodalom, 1963. június 1.

18 Mezei András az Új írás 1963. augusztusi számában közölt ismertetőt „Ladányi Mihály: Mint a madarak" címmel.

19 Fülöp László recenziója az Alföld 1965. júliusi számában „Ladányi Mihály: Utánad kószálok" címmel.

20 „Hiába lobogok a század terein" címmel Koczkás Sándor Ladányi Mihály verseiről közölt írása a Kritika 1966. márciusi számában.

21 Recenzió a Népszabadság 1962. február 9-i számában K. T. aláírással.

22 Fülöp László kritikája az Alföld 1965. júliusi számában „Ladányi Mihály: Utánad kószálok" címmel.

23 Koczkás Sándor Ladányi Mihály verseiről a Kritika 1966. márciusi számában.

24 Idézet Ladányi Mihály „Szegény költő dala" című verséből.

25 A sorok a „Blues" című versből valók (Utánad kószálok).

26 „Ide születtél öregem" címmel Pándi Pál jegyzetei egy szocialista lírikusról, azaz Ladányi Mihályról a Kritika 1965. novemberi számában.

27 Héra Zoltán cikke a Népszabadság 1967. október 21-i számában Ladányi Mihály „Dobszóló" c. kötetéről.

28 Pomogáts Béla a Tiszatáj 1970. januári számában Ladányi Mihályról.

29 Sükösd Mihály „Üvöltés" című könyve a beat-irodalomról.

30 Lásd: Lenin összes művei.

31 Lásd: Marx Károly művei.

32 Hans Joachim Störig: A filozófia világtörténete.

33 Idézet Ladányi „Amikor a szél visz valamerre" című verséből, amely a „Túloldalon" c. kötetben jelent meg.

34 U.o.

35 Arthur Schopenhauer: A világ mint akarat és képzet (1819).

36 Az út kezdete (Ladányi Mihály első verseskötete). Koczkás Sándor az Élet és  Irodalom 1959. évi 47. számában (november 20.) elemez.

37 Kovács Kálmán az Új írás 1962. januári számában említi ezt.

38 Ebben Ladányi legfontosabb kritikusai (Koczkás Sándor, Fülöp  László,  Illés  László, Görömbei András, Nyilasy Balázs, stb.) a lényeget illetően egyetértenek.

39 Illés László írása a Kritika 1963. decemberi számában „Ladányi Mihály: Mint a madarak" címmel.

40 Kritika, 1965. november.

41 Faragó Vilmos: Hasonlók és hasonlatok. Élet és Irodalom, 1967. 47. szám.

42 Jelenkor, 1968 június (Stenczer Ferenc írása a "Dobszóló" című Ladányi-kötetről).

43 Kis Pintér Imre: A túloldalon? Élet és Irodalom, 1969. 31. sz. (augusztus 2.).

44 Fekete Sándor: Minden máshol zajlik? Napjaink, 1970. 8. sz.

45 Sükösd Mihály: Üvöltés.

46 Szilágyi Ákos a Kritika 1974. augusztusi számában.

47 Kristó Nagy István Ladányi „Kedvesebb hazát" című kötetéről a Forrás 1972.  novemberi számában, majd a „népiségről" a Könyvvilág 1974. évi 5. számában.

48 Lengyel Balázs: Élmény-gazdálkodás (Élet és Irodalom, 1974. augusztus).

49 Jenei László: Mintha történne munka vagy valami (Orpheus c. folyóirat).

50 Pándi Pál a Kritika 1965. novemberi számában.

51 Alföld, 1968. január.

52 Jelenkor, 1969. december.

53 „A komolytalan" címmel Héra Zoltán írása Ladányi új verseiről. (Népszabadság, 1969. június 7.)

54 Koczkás Sándor A forradalmi vágyak poétája (Kritika, 1970. november).

55 Alföld, 1972. február.

56 Napjaink, 1967. december.

57 Kortárs, 1975. május.

58 U.o.

59 Szilágyi Ákos Ladányi „Kitépett tollú szél" című kötete megjelenésekor írta ezt. (Kritika, 1974. augusztus)

60 U.o.

61 Péntek Imre: Rekedt dúdolás közösségkeresőben. Ladányi Mihály költészetéről (Életünk, 1977. évi 3. szám).

62 U.o.

63 Farkas Lászjó: A szomorúság Anteusa (Új írás, 1981. június)

64 Népszava, 1987. augusztus 15.

65 U.o.

66 Magyar Hírlap, 1987. szeptember 18.

67 U.o.

68 U.o.

69 Népszabadság, 1987. július 18.

70 Élet és Irodalom, 1959. 47. szám (november 20.)

71 Pomogáts Béla Ladányi Mihály „Az út kezdete" című kötetéről (A Könyvtáros, 1961. január).

72 Tiszatáj, 1959. december

73 Kortárs, 1960. február.

74 Új írás, 1960. január.

75 Kortárs, 1963. szeptember

76 Kritika, 1963. december.

77 Új írás, 1963. augusztus.

78 Alföld, 1965. július.

79 Új írás, 1968. l.sz.

80 Napjaink, 1967. december.

81 Kritika, 1969. december.

82 Alföld, 1970. 1. szám.

83 Jelenkor, 1969. december.

84 U.o.

85 Alföld, 1970. október.

86 Jelenkor, 1970. szeptember.

87 Kortárs, 1972. január.

88 Kritika, 1972. február.

89 Magyar Szó, 1974. október 26.

90 Élet és Irodalom, 1974. augusztus.

91 Kortárs, 1975. május.

92 Kritika, 1975. február.

93 Élet és Irodalom, 1977. 23. sz.

94 Jelenkor, 1960. január.

95 Ezredvég, 1996. október (Ladányi Mihály-emlékszám).

96 Sükösd Mihály a Népszabadságban

97 Gábor István a Magyar Nemzet 1961. dec. 23-i számában

98 U.o!

99 Ladányi Mihály: Könyörgés a szerelem ellen. Összegyűjtött szerelmes versek 1955-1985. Sajtó alá rendezte: Simor András.

100 Kritika, 1968. január.

101 Alföld, 1968. január.

102 Alföld, 1970.1. szám.

103 Alföld, 1970. október.

104 Kritika, 1970. november.

105 Új Forrás, 1975. 1. szám.

106 Kritika, 1975. február.

107 Kritika, 1983. június.

108 Alföld, 1988. március.

_ 83