2011. november 28., hétfő

Kutyahús

FEHÉR JÓZSEF:
KUTYAHÚS

RÉGMÚLT PILLANTÁS

Nagyapám a Fiume Kávéházban

1914. július 27-én délelőtt kilenckor nagyapám fogta magát és be­ment a Fiuméba.
Nem csinált ott semmi különöset az öreg. Sohasem járt ott azelőtt. Kissé ijedten leült a sarki asztalhoz, ahol a pincér rögtön kiszúrta. Le­rítt róla. hogy otthon társadalmi állásának megfelelően a vágásszéli csutkakaszinóba jár biliárdozni, s még véletlenül sem téved a gazda­kör felé.
- Egy habos kávét kérek - suttogta a kifogástalan öltözékben fe­szítő pincérnek.
- Igenis, egy habos kávé uraságodnak! - kürtölte szanaszét a pin­cér, érces hangjában kis irónia bujkált.
Pár színész, újságíró ücsörgött a hátsó asztaloknál ezen a délelőt­tön. Politizálhatlak, mert nagyapám minden kétséget kizáróan Tisza István nevét hallotta.
Kissé föllélegzett. Körbepillantott. Meglepődve tapasztalta, hogy sokfelől saját kalapos feje néz vissza rá: a Fiume falait, oszlopait ugyanis minden négyzetcentiméteren tükör borította. Ijedten a kalapjához kapott, igyekezett azt a lábához dugni. Érthetetlen fényűzésnek minősítette a foncsorozott lapokat, sőt hanyagságnak, hisz a vágásszé­li olvasókör fő ékességei a Kossuth-kép, a kápolnai csata halottainak temetését ábrázoló festmény, s az aradi vértanúk arckép-gyűjteménye voltak. „Ez a sok tükör itten! Ezek talán nem is negyvennyolcas füg­getlenségi gondolat hívei!” - morfondírozott magában nagyapám, s iz­zadt kezét óvatosan a térítőhöz dörzsölte.
- Parancsoljon a kávéja uraságodnak! - szlalomozott az asztalok között a pincér.
Nagyapám gyorsan kiürítette a csésze tartalmát, hüvelykujjával a mutatót kitámasztva megtörölte bajuszát, fizetett, s fejét csóválva kisomfordált a Fiuméból.
Másnap. 1914. július 28-án az osztrák-magyar csapatok gyalogo­saként elindult Szerbia felé.

Rövid, régi mese

Fönn a dombon már pirkad. A gazda reggelihez készül. Fokhagy­manélküli pirítóst eszeget. Mielőtt harapna, utolsó kenetet, késhegynyi vajat hord fel a halálraítélt falatra.
Bőbordó ruhában bepárolog Diána, a lánya.
- Mézes reggelt, gazdácskám - sóhajtja, és szórakozottságában gazdája fejére tölti a teáskanna tartalmát.
- Kihűltek a csontjaim - így a gazda, s eladó lányára gondol: „A hűség a lélek erényöve”. - Egész éjjel lepkékre vadászott egy bambusz­botra kötözött női alsóneművel. Aztán pihegve dőlt a kerevetre, hálóinge agyonizzadt testéhez tapadt. Végül a halott lepkéket lapátra söpörte, majd gyors csuklómozdulattal az erkélyről kidobta. Azok szálltak...
A fiú a hátsó szobában öthúrú gitáron játszik. Nem tud sem a gaz­da reggelijéről, sem a halott lepkékről. Dalait a gazda lányának ajánl­ja: a dalokban Diána máriaarcú szüzek szüze. Isten legszebb lánya, és mellesleg utálja a fokhagymanélküli pirítóst.

A megőrzött szeretők arca

A szeretők arcán lemondás feszül: most forgatják csőköpenyeiket az évek, a polcon felejtett cukorka olvadozik; magyarnóta szivárog a becsukott ablakon át, húsleves és rántott csirke utáni megkönnyebbítő böfögések távoznak az egyébként csókos szájakból; a besötétített szo­bában kattan egy retikül, öltönyök súrlódnak, puncsosüveg koccan fél­decis pohárhoz; a világosság kérészmadarai özönlenek be egy mozdu­latra, verébkölyök ütközik a felállított, kifényezett bútorokba; pala­csintaszagot nyom a belépő arcába a huzat, szódavíz fröccsen fortyo­gó zsírba - : kihalt ősállatok árnyai jelennek meg a kormos konyhafa­lon, az újabb szellőztetés kompromisszuma elfogadhatatlan.
Mennyit álltál itt letakart tükrök, ideiglenesen kiürített képkeretek, fémvázas mosdók előtt! Mennyit bukdácsoltál kámforszagú öregasszonyok kezét fogva ágytól székig, faliszőnyegtől virágtartóig, botladoz­va magasított küszöbökben! Mennyi száraz szőlőlével roppant össze markodban a hisztériás novemberi séták alatt! Ittragadt költözőmadarak bujkáltak a vegetáló gyümölcsösben, éjjelente sírtak a füstifecskék.
A megőrzött szeretők arca megrepedezik, dacolva az egybeforrasztó idővel. Muslincák lebegnek óriási kádak körül - Isten szőlős­kertjét felszántották.

Szolnok után

Szolnok után elkezd remegni a vonat, s én nem tudom, hogy bennem-e, vagy a sínekben: a nyílt pályák síksággá bomlanak. Végtelen elrendező ez: a falvak és a pályaudvarok helyét éppúgy kijelöli, mint ültömet e lezárt vagonban, melyet „élő állatok szállítására használni ti­los!”
Újra ez lesz az otthonom: galambdúcok, kupolás akácok közt jár­tatom szemem, mint te hajdan. Örök honfoglalásom ez: megszorít egy terepszínű marok, de évszázadok múltán cz még simogatássá lényegülhet. Megérkeztem? Megváltoztam?
Olyan az egész, mint mikor a templomban bujdosó üldözött - hasoncsúszva a főhajón át - kiles az elkocsizó gimnasztyorkások után.

A kaporszakállú udvara

Kint tarajos tyúkok szedegetik a grádicson legördült búzaszeme­ket. Potenciális húslevesbe valók ők, de még gyanútlanul koppantanak a hideg betonra. Trágyadomb bábkirálya, sarlótollas kakas sarkantyú­zik peckesen kakasülőtől kerítésig. Lebenyein ősei viadalainak emlé­két őrzi lanyhuló önérzettel. Fejkendős öregasszony töri féltéglával a novemberi hártyát az itatóban, csontos ujjai összerándulnak a jégzenére. A konyhában az ember mereng gyermeki hajjal, pipafüstje vulkán­kitörés utáni ködöt idéz.
Ki lehelne párát a bagolyvár ablakára? Ki öntene kövér gyertyá­kat halottak napjára, ki öltöztetne a sírhantokat virágruhába? Indul­nak-e innen távolsági járatok a kaporszakállúhoz csomagolt ostyát és palackozott bort beszerezni? Melegíti-e sóval töltött kispárna a moz­dulatlan testeket, ha földre szállnak a varjak?
Álomkóros barmok terpeszkednek a sárral kevert almon, csak a szárnyasok kotkodálnak és kukorékolnak töretlen torokkal. A pirkadat most dob szikrát a sötétség üstházába, az olajos forgács belobban.

Hajnalodik

Remegve vártam a jeladásra: sorsomról hogyan dönt a papírszár­nyú pillangó, aki álmában feszülő izmaimat tapodja.
De nem súgott semmi: az éjszaka farkastorkában minden másod­percet ütemesen jelzett egy vekker, mire a zebrapintyek is tromfoltak furcsa torokhangon.
Gondolataimban felegyenesedtél, lenéztél szétálló emlőidre és szóltál:
- Ereszd a kutyát szabadon. Álmos vagyok.
Kezem visszahúztam a levegőben: féltem a felriasztott, megvert állat fel-feltörő zokogásától, ami csak kakaskukorékolásra csöndesed­ne.
Meggörbült hátadtól nem láthattam a szúnyoghálós ablak mögöt­ti, ébredő udvart sem: a jászol előtt hasaló, szájában kukoricacsutkát őrlő tehén szarva között kelt föl a Nap.

Úrrá leszek

Kiengedem. Megcsillan a bundája a szecessziós csillárból kiömlő fényben. Már jóideje vakoskodott ott belül, s most apró rovarszemeit körbejáratja a berendezési tárgyakon.
- Jobb itt - nyöszörgi ahhoz hasonlatos hangon, mint amikor a kis delfinek énekelni tanulnak.
- Azt meghiszem - válaszolom. - Nyugodtan körülnézhetsz egy ki­csit.
Mozgása mind biztosabb, hihetetlen gyorsan elsajátította a kintle­vés finom technikáját. Felmászik a pohárszékre, ügyes kígyómozgásával vcgigsiklik a sósborszeszes üvegen, beleszimatol a porcukorba. Mcgsokallom szabadságát, elvégre az az erősek fényűzése.
Füttyjelre, amely belehasít az elsötétített szoba levegőjébe, visszaiszkol a helyére.
- Na végre! Úrrá lettem! - kiáltom, és kilököm a spalettákat.

A helyzet rövid elemzése

Senki sem jön ide hozzám, pedig egyedül fekszem Ködmönös strandján egy kibérelt gumimatracon. Az előbb még egy fölrepülés esélyét latolgattam a nyárfák fölé, de a kisiskolás gyerekcsapat kikia­bálta matracomból a levegőt, ami eddig mintegy elválasztott a homo­kos földtől.
Egyáltalán: miért néztem ki ide a „bágyadt délelőtti napsütésben”, távolsági busszal araszolva a domboldal kapaszkodó sávján? Véletlen találkozást reméltem Jandával, akivel tavalyelőtt lángost ettem és mál­nát ittam narancsszín napernyők alatt? Szinte látom fekete, kétrészes fürdőruháját átnedvesedni, egy felfújt tárgy leégett combjához pattan...
- Tanulj meg veszíteni, darling - súgta egy fűcsomónak -, én segédszínésznő leszek Körtvélyesen.
- Ez csak természetes - köhintettem tenyerembe -, belőled Thália papnője lesz, s nekem legföljebb oldalpáholynyi rádlátást engedélyezel.
Egy szőke izomembert stírolt a medence szélen, aki már öt perce próbálta a levegőt a tüdejében tartani.
J. valóban segédszínésznő lett Körtvélyesen, egyszer láttam a ne­vét kinyomtatva a plakáton. „IV. Apród - J. J.” - betűztem izgatottan.
Én a kiegészítő parancsnokságra utaztam a városba leszerelés utáni adategyeztetésre, bár testemen még képzeletbeli egyenruha feszült. Ezt, s még sok mást sem sikerült levetkőznöm időközben, a színház üvegajtaján is korábbi arcomat láttam tükröződni. „Minden jegy el­kelt” - olvastam a ferde táblán. Most füstkarikákat eregetek az égre egyre laposabb gumimatracomról, fölöttem feszesre fújt labdák ível­nek.
Talán a kabinoslány később idelép hozzám, szája szögletében kényszerű mosoly.
- Lejárt a kölcsönzési idő, kedves vendég - nyomja el majd hang­ja félresikerült fejesek csobbanását, olajozatlan hinták nyekergését.
Aztán fölnyalábolom strandcuccokkal teli tengerészzsákomat, s a forgóajtón át a közepesen forgalmas utcára lépek.

Cinkosok

A háztető doromboló macska háta, a gerinc cserepein tollászkodó galambok piros csőrei érzékeny ujjak. A dimenziók szorításában értel­met veszti a homlokzat és a tisztítótűzfal elhatárolása, az ereszcsator­nából csorogjon habos esőlé. A kemény: mint fallosz.
E kapualjban éltem át a vetítések utáni katarzisokat, míg orromat kabátod gallérja és szőrpihés nyakad közé fúrtam. Ó, remegő térddel álltam előtted, mint megfürdetett gyermek, akinek lúdbőrös tagja tö­rülköző meleg árnyékára vár.
És kitágult pupillával, boldog igyekezettel hordták a kofaasszo­nyok portékáikat a vásárcsarnokba, hajnali répafejek kandikáltak ki kosaraikból.
Tejlopó suhancok kúsztak a szemközti üzlet ládáihoz, és mi cin­kos türelmetlenséggel velük vétkeztünk.
Reklámfények spektrumában hullt darabjaira igézetünk, a tiszavi­rágos lépcsőház első dörrenései élesztgettek. Papírzsebkendővel megtörültem a szád.

A történelem átvonult Ködmönösön

- Elmentek a németek - könyökölt nagyanyó a kertkapura, s a ko­csiúton lassan ülepedő, felvert port bámulta. Remélte, hogy már hol­nap lehozhatja az ólpadlásról a falu - időközben deportált - zsidó bol­tosától vásárolt, selyempapírba csomagolt ezüst étkészletet, a tanyán élő család egyetlen polgári fényűzésre utaló ereklyéjét.
- Biztos az amerikaiak - emelte kezét kalapja karimájának meg­hosszabbításába nagyapó, és hálát adott az Úrnak a kert végében meg­ásott gödörért. Békeidőben mise ürügyén szívesen ácsorgott elfröccsözgetve a félkezű Derék Károlynál a templom melletti korcsmában.
- Ezek az oroszok - nézett a kilőtt katyusák után a sihedernyi fiú, hunyt szeme mögött lyukak vésődtek a gigászi lemezbe.
A barna kanca homlokának közepén lévő csontszínű félholdat si­mogatta.

A megérkezés pillanata előtt

Hozd közelebb az ásító üvegpoharat, helyezd a terítő két csíkjának metszéspontjába; magad borulj az így kialakított formára, nyelveddel próbáld elérni a maradékot.
Vademberi hajad takarja el egészen a mutatványt.
Mint fuldokló a kinyújtott kézbe, kapaszkodj te is úgy a pohár tal­pába. De ne szédülj meg az üres ködtől.
Inkább hozd közelebb. Tükröztesd vissza kitágult pórusú bőröd a felszínen; azért sejts valamit a relatív mélységben úszkáló buborékcápákról is. Csak alkalomra várnak, és láthatatlan uszonyuk fodrozva hasít.
Borulj a formára. Próbáld elérni.
Győzelmed jelentéktelenségét később megmosolygod.
Kapaszkodj te is.
A hajszálgyökerekhez hiába kötözöd magad, azok a megérkezés pillanata előtt elpattanhatnak. De ne szédülj meg.

Gőzölgő föld

Napok óta esik - a fiatal lány későn kel ki az ágyból, válláról lelóg az anyjától kölcsönkért rózsaszín hálóing, haját csomókba fogja az ál­ma önmagáról, amelyben dinnyét árul ókori piactéren.
Alábbhagy, eláll: az ablakon túli létben éppen kacsa dugja lapított trombitához hasonlatos csőrét a megrekedt vízbe, a szétfröccsent, sá­ros lé hideg vasat ér.
Kukoricatörés utáni, szétszórt megelégedettség az udvaron: ka­szák, morzsolók, fenőkövek, csuhék hevernek evilági tükörképeikben. A disznóólhoz vezető betonjárdán szanaszét meztelencsigák: harctéri tetemek visszavonulás után. A gőzölgő föld fölé sátoros lakodalmak emléke úszik: a cigányprímás fekete-fehérben, homlokába hulló, olaj­tól csöpögő hajjal húzza a menyasszonytánchoz: papírpénzek röpül­nek szalagos kalapba, sárga bor feszíti a kancsókat, tortakrém kenődik sötét öltönyökre. Leskelődő fiúk botlanak a sátrat feszítő kötélbe: így omlik össze a hirtelen kimuzsikált rokonság elkocsizásával a megidé­zett dáridó is, szájnyaló kutyák osonnak a kertek alatt.
Így omlik össze a hálóingben botorkáló lány álma is: már inkább traktoros férjjel szökne meg éjfélkor a berúgott vendégek elől, és meg­játszott izgalommal lepne ki szoknyájából kitakart lehetőségei előtt.

A varázsló

Sokáig emlegette a fiút.
A legbelső szobát viaszkatlan sárgította, bezárult lexikonok tartot­ták a homály szálain árnyékaikat. Púposhátú macska élezte tűhegyesre karmait a százéves szőnyegen, finom szarupor lepte be a rojtokat. Az elme apró tudatrobbanásai verődtek vissza a foncsorozott hajlatok­ból, megrezegtetve a kifeszített bőregerek vitorláit.
A szemközti falra akasztott térképen egy elsüllyedt birodalom vö­rösbarna foltja bontakozott: foszforeszkáltak a városok, a folyók, a sáncok.
A varázsló diófából készült íróasztala mögött gubbasztott. Egy kapcsos könyv különleges betűformáit nézegette: megjegyzésekkel a lapszéleket még hűtlen tanítványa látta el, nagyhasú magánhangzói alig fértek a nyomtatott szöveg melletti keskeny sávon.
A varázsgömbön megjelentek a ketrecen kívüli világ történései is: a bolyongó ismeretlen metropolis lépcsőin lépdelt görnyedten, arcán a megismerés és a nélkülözés csalhatatlan jeleivel. Majd kültelki poharazóban dudoros bőrű lányok ültek ölébe, rosszfogú nevetésük buja burokkal fogta körül a halovány idegent.
De félelemmel tekintett a kiloccsant alkoholra, mely beszívta ma­gát az elrongyolódott kézelőbe, a kipeckelt mosolyú csaposra, aki a hallucinációt adagolta összefogdosott poharakba.
A varázsló - mert tényleg varázsló volt - elhessenthette volna a züllött cigarettafüstöt, de nem tette.
A kályhánál melegedő csavargó alakját öltve figyelt csöndesen.

HÁLYOGÁTOK

Kitágult ég

Az asszonya kapuban álldogált, a könyökét az oszlophoz támasz­totta. Fönt, a töltésen autók és munkásbuszok húztak el a délelőttös műszak után. Nehezen tavaszodott. Pár napja már hóvirágok napoztat­ták fehér fejecskéiket a kert végében, s most ismét kétcentis hó borí­totta az almafák alját.
Férjét és fiát várta haza a gyárból. Némi meleg csapódott a hom­lokának, s ez azt jelenthette, hogy hamarosan megérkezhetnek az övéi. Mostanában igyekezett minden idejét velük tölteni: tudta, nincs sok hátra, megmondták az orvosok is. Határozott, nyugodt nőnek tartotta magát, szükségtelen apró és nagyobb hazugságokkal tartani az életét. Mellrákja volt.
Bablevest főzött és palacsintát sütött ebédre, utóbbiból megevett az ura akár tizenkettőt is. A családfő hangja olyan hízelgő lett, mint há­zasságuk elején:
- Mama, ez jobb, mint amit anyám csinált! Gyere fiam, ebédelj te is, hagyd azt a motort! Milyen motor az, mikor lesz abból szárnya­ló masina!...
Ütött-kopott karosszéria hevert az udvar hátuljában, balra kerék, jobbra kipufogó, a kútnál valami kormányhoz hasonló... A fiú autósze­relőnek tanult, gyakorlatait töltötte a műhelyben, ahol az apja lakatos­ként dolgozott. Milyen más itthon az öreg! Bent büszke fia iskolai eredményeire, különösen a főnök előtt dicséri agyba-főbe, itthon meg csak piszkálja. Egy csavart nem segítene meglazítani, kulcsot is csak hosszas könyörgésre ad kölcsön... Mindezek ellenére már látta magát a nyeregben, a többiek között este a téren, a hátában érezte a pólóba bújtatott lánykamelleket... Ó, az lesz majd a száguldás, ha külterületen végre úgy istenigazából rátaposhat a gázpedálra! Suhan, suhan, össze­mosódik minden... Nyakig olajosan, szemgúvadásig, sötétedésig sze­relt, szinte kínozta a szerszámokat.
Március közepétől végre betört a tavasz az emberek gondolatai kö­zé is, fürkész pillantások hizlalták a bársonyos rügyeket. A beteg utol­só megújulásként üdvözölte a lábánál totyogó kis állatkákat: kölykeit mutogatta neki a macska, és Kondás, a kutya is. Őszintén beszélt a fi­ához:
- Meglátod, májusra összehozod azt a motort, de én már nemigen érem meg azt. Van egy kis dugipénzem, azon megveheted a hiányzó alkatrészeket. Apád nem is tud róla. Te se szólj semmit!
- Ne mondj ilyet, anya, még száz évig élsz! - rázta fejét a fiú. Ezen nevettek mindketten. A fiú is megkönnyebbült. Tudta, hogy az anyja gyógyíthatatlan. Egyszerűen nem tudott és nem akart gondol­ni a rájuk bizonyosan mihamar lesújtó tragédiára. Mindennapi vágyai tizenhét évének összes energiáit lekötötték, a holnap tündökölt, akár egy fiatal csillag.
Az anya odabent büszkén próbált lépkedni az ura előtt, ahogy if­júasszony-korában. Mintha nem is pusztító kór zabálná érett, asszonyi testét! A gáztűzhely előtt megállt és oldalról nézett a férjére:
- Apuci, milyen feleséged vagyok én neked? Vajon lesz még egy bolond, ha én már...
Férje összerántott szemöldökkel emelte föl a fejét.
- Ugyan, édes, fölösleges beszéd! Te itt vagy, és mi megdöglenénk nélküled. De hagyd is, hányszor megbeszéltük ezt!
És újra megérintette a még mindig erős, kerek csípőt, hurkavastag ujjaival megsimogatta a bongyor hajat, szájával palacsintás csókot nyomott a fülcimpa mögé.
Csak a karok nem szorítottak úgy, mint a satu.
A zöld lassan meghódította az unt barnaságot, itt-ott sárga és piros foltok tünedeztek elő a lombosodó világból. A fiú rettentő harcot ví­vott a csapágyak, küllők, gyertyák ellen, a könnye kicsordult, míg vég­re gurult a masina.
Leizzadt, de alaposan. Beesteledett. Szülei lefeküdtek. Felállítot­ta a motort. Tolta. Nézte. Berúgta. Recsegő, otromba hang vágott a csöndbe, ám az ő fülének mennyei zene. Feje fölött az esti ég kitágult, kitágult olyan nagyra... Szokatlan, édes bűnnek találta a gép közelsé­gét, a rázkódó motorból fokozatosan erő szállt át az izmaiba. Megbo­csátott az apjának is, aki hosszú ideig piszkálta ügyetlen próbálkozása­iért. Mámoros fejjel, mégis határozott kézzel váltott sebességet, s a motor bőgve vágtatott végig az úton, mint valami csapdából szabadult, lomha vadállat.
Hasította, szelte a levegőt. Nyomában felvert por kavargott, for­gószél tépkedte az árokparti lapuleveleket. Kedve lett kicsit rákanya­rodni a főútra is, csak úgy jogosítvány és bukósisak nélkül. Érezte a si­maságot, a vonzást a távolból. Egy másodpercre behunyta a szemét. Jaj, bár örökké tartana!
Másfél óra múltán holtfáradtan nyomta le a kapukilincset. Bor­zongott, remegett a combja, az ina, kapaszkodott a kormányba; nem is ő tolta a bűvös gépet, az húzta őt. Odaosont a kisablakhoz, bekopogott, kiáltott is:
- Megjöttem! Kész a motorom!
De még villany sem gyulladt belül. Ritkán fújó, nyugati szél bi­rizgálta a spalettát.

A kocsmáros fia

A nekem kiutalt részt - törékeny nagynéném elmenőben - én rövid­nadrágom korcát babrálgatva fogadom. Most elfelejtem unokaöcsém farkasösztönét, aki nagynéném elmenetele után a nekem kiutalt rész felét bekebelezi. Elsomfordálok. A kisszobában kibontom ajándékom, a nagynéném retiküljében kissé megolvadt maradék csokoládét.
Cipője orrára pillantva Feri bácsi lép be. Nekem ez elég ahhoz, hogy a csoki maradványait a bevetett ágy terítője alá dugjam, aztán a betolakodó szemébe nézzek.
Feri bácsi szerepe nálunk tisztázatlan. Egyes rokonaim szerint ő az apám, de ez lehetetlen. Ha göndör hajára és kagylószerű fülére pil­lantok, biztosan érzem: ő nem az én apám. Az én hajam kissé hullá­mos ugyan, de korántsem göndör. Ennek az idegen embernek a fülé­hez hajolva a tenger morajlását hallom: víz csapódik a parti sziklák üregeibe.
Az én apám a kocsmáros. Erős, szőrös kezében tartja a pálinkával teli üveget, a sörfoltos bádogpulton féldecis poharak. Apám az üveget megdöntve töltöget, egy csöpp sem megy mellé. Egy vendég fejét hir­telen hátravetve kiissza pálinkáját, torkát köszörüli. A fogadó egy percre elcsöndesedik, az agyak a kelleténél jobban elborulnak. Apám pálinkája erősebb a megszokottnál.
A fogadó lépcsőjénél állok, rugdosom a biciklitároló betonoszlo­pát. Zita néni orrát megcsapja a pogácsák dohos szaga. Szájából kivesz egy félig szívott, filteres cigarettát, és az asztalon lévő réz hamutartó­ba hamuzik. Zita néni abban az iskolában gondnoknő, ahová járok, is­meri szüleimet. Mielőtt kávéját a szokásos fél rummal megissza, szót ejt mai viselkedésemről is.
Nem vagyok rossz. Bár szünetben néha bemegyek slukkolni a körbeadott cigiből, ritkán én is zavarom a lányokat a folyosón, de erről Zi­ta néni keveset tudhat. Gondnoki irodáját csak a csöngetések idejére hagyja el, meg mikor hazafelé indul. (Információit nyilván tanáraimtól szerzi be, akik órákon lesik mozdulataimat. Ezek kiveséznek engem!)
Összeszedem a kerthelyiségben az üres korsókat. Salakút vezet az istállóhoz, füves részen lovak legelésznek. Szeretnék a barna kanca há­tára pattanni, de vágyam csak pillanatnyi, tudom a dolgom: a legna­gyobb tölgyfa halványzöld lombozatát kell figyelnem, meg a kéreg te­kervényes árkait.
Mindkét kezemben négy-négy korsóval a folyosón haladok: ha akarom, lépteim könnyűek, ha akarom, szurokkal lekent betonon kell eljutnom a mosogatóig.
Balra a konyhalány szobája: benne ágy, asztal, szék. A háttámlá­ra vetve Joli kardigánja, az ülőkén kockás kartonszoknya. Ami biztos: Joli ezekben a percekben húzza le a bugyiját, majd lassú mozdulattal orrához emeli. (Én ilyenkor varázspálcával a fejemre ütök, és légy képében, a kulcslyukon át, bejutok a szobába. Bent visszanyerem erede­ti, daliás alakomat, Joli háta mögé kerülök cs átkarolom).
Nyikorgó ágyon szeretkezünk. Joli mellei nem egyformák, de ez engem nem ér váratlanul. Eleget olvasgattam esténként a paplan alatt orvosi szakkönyveket ahhoz, hogy átvészeljem az érzékeléstől a meg­szokásig eltelt időt merev hímvesszőm lanyhulása nélkül. Készültem.
- Mondd azt, hogy ma jöttél először és utoljára - suttogja fülem­be Joli, és én megígérem.
Másnap ablaka alatt állok és Feri bácsit látom beosonni.
- Elvitték hűséges kutyánkat, Samut - szól anyám az ebédlőben, hangja tiszteletet parancsol. A falu sintérét látom kapunk előtt állni, éppen a csengőzsinórt készül megrántani. Samu letetvesedett, ezt min­denki tudja, de nem merik szóvá tenni. Kedves kutyánk leépülése fo­lyamatos: kezdetben szájával oda-odakap teste különböző pontjaihoz, végül csomókban hullik ki gyönyörű szőrzete.
Anyám ujjait imakönyve féderén nyugtatgatja; az ablakon át bá­mulja a megújuló-meghaló vegetációt; a kályhához lép és hasáb fát dob a tűzre, megigézik a kipattogó szikrák.
Samut barátaim is hiányolják, mert tiltott és titkos vadászatainkon ő fut a lelőtt madarakért, amelyeket aztán szájával lábaink elé helyez. Légpuskával lövöldözünk verebekre, vadgalambokra, bíbicekre. Cin­kére és fecskére fegyverünket nem fogjuk, hiszen így tanuljuk az isko­lában.
Zsiday tanár úr horgas ujját a levegőben tartva magyaráz környe­zetismeret órán. A naplót lapozgatja és olykor felpillant ránk. Nádpál­cára erősített lúdtollal áll a térkép előtt és Délkelet-Ázsia folyóiról be­szél megszokott, erős hangján.
A középső padsor második padjában ülök, innen jól látom a táb­lát. A felelők szájmozgását figyelem, s megpróbálom befogott füllel megérteni szavaikat. Súgásra nem vetemedem, ugyanis tisztában vagyok azzal, mi történne, ha Zsiday tanár úr észrevenné. Nyilván a sa­rokba állítana, vagy tőlem kérne számon az előző napi tananyagot.
A középső padsor második padjában csupán az elöl ülő társaimat látom, ennek ellenére sokat tudok a tanterem hátsó részében történő dolgokról. Legtöbbet a szünetbeni élménybeszámolókból, de sokat sejtetnek a zörejek, kuncogások, tompa ütések is.
Nem figyelek. Vonaton utazom nagynénémmel, aki az érintett vá­rosok történelméből vizsgáztat. Tudnom kell, hogy a nagy parasztve­zér mikor mondott beszédet ott, ahol nagynéném megpillantja a forgal­mista feltartott jelzőtárcsáját; az Ideiglenes Kormány miért költözött oda, ahol kísérőm kedvenc költőjétől idéz e helyre jellemző sorokat.
Kiosonok a peronra, hogy rágyújtsak egy otthonról lopott cigaret­tára: ide őrzőm fájós lába miatt nem követ, s én (nagyokat szippantva a „Mázból") kapkodom a fejem a távíróoszlopok után.
(Cigarettát lopni egyébként nem könnyű: lámpaoltás után kilopó­zom a konyhába és a sötétben matatva megkeresem apám dózniját, mi­közben ügyetlenségemben majdnem leverem a poharat. A dózni gumi­pántja alól kiszabadítok három szál Kossuthot, és - remegve, akár az első szeretkezés félelmében és kínjában - pizsamakabátom zsebébe csúsztatom. Lábujjhegyen szobámba osonok, fejemre húzom a pap­lant. Szapora légzésem visszaverődik arcomra, a huzat mosott-vasalt szaga altat cl. Álmom háziállatokéhoz hasonló: előhívok pár képet ab­ból a koromból, mikor még gyanútlanul sétálok óriási fák ágai alatt és a közeli bokrokról ismeretlen bogyókat szedegetek).
Reggelente háromnegyed nyolckor ébredek óracsörgésre. Becso­magolom füzeteimet, felhúzom a nadrágomat, begombolom a köpe­nyemet, elindulok az iskolába. Az út öt perc sincs odáig, de éppen nyolcra érek be, mert a könyvesbolt előtt elábrándozom. Egy Moravia-könyvet nézegetek hosszasan, szeretném megvenni.
Beleolvasok unokaöcsém könyvtárból kölcsönzött könyvébe, az erotikus részek felizgatnak. Azt a fejezetet, amelyben a főhős a szere­tője mellét „kihámozza a vajszínű melltartóból", többször olvasom el. Az egészet ismertetem a mellettem ülő Ecseginek, mire ő zavartan vi­hog. Most nem egészen értem, hiszen a legtöbb titkunkat megosztjuk egymással.
Matematika. A Limesznek csúfolt tanár magyarázza a kétismeretlenes egyenletrendszereket, két ezüstfoga ki-kivillan. Az óra feléig figyelek, később inkább a szélső padsorban ülő Tüsike mellére összpontosítok, amely napról-napra növekszik. Vajon mekkora lesz jö­vő szeptemberben osztálytársam melle?
Csak a fejemet forgatom, testem mozdulatlanul feszül a háttámlá­hoz. Hazafelé álldogálok a könyvesbolt kirakatánál. Estére kérnem kell apámtól pénzt, legalább ötven forintot. A könyv árát golyóstollal tenyerembe vésem.
Otthon egyedül vagyok szobámban. Apám a fogadóban, anyám a templomban, testvérem még nem jött meg a gimnáziumból. Biztosan megint a barátnőit kísérgeti fagyizni a kávéházba. Utána a park padján üldögélnek, dobálják egymás táskáját, esetleg cigiznek.
Néha kilesem őket biciklizés közben. A kerékpárt óvatosan a fű­be fektetem, majd kúszva a közelükbe jutok. Indián vagyok, nem árul­kodhatok senkinek.
Ebedet készítek. A zacskós gulyást liternyi hideg vízbe öntöm, gyakori kevergetés mellett tíz percig lassú tűzön főzöm. A főzéskor el­párolgott vizet a végén pótolom. Étvágyam kitűnő: a zacskó tartalma négy tányér leves elkészítéséhez is elegendő, de egyedül is elbírok ve­le. Lekapcsolom a gázt. Tiszta tányért veszek elő a kredencből, szür­csölve eszem a levest. Belemarok a levágott kenyérszeletbe, a számba tömöm. A falatot megöntözöm gulyáslével.
Füzeteim előtt ülök. Fogalmazást írok legkedvesebb nyári élmé­nyemről. Fejemet kezemre hajtom, rágom a grafitceruza végét. Lefir­kantom a címet: „Legkedvesebb nyári élményem". Töprengek.
A csónakázásra gondolok a Körösön és Blanka nénire, amint éppen mákot hint a tésztára. „Fér még abba a büdös bélbe?” Blanka néni, aki­nél kosztos vagyok, mindig "büdös belet” mond viccesen. De hogyan írjam ezt a fogalmazásban?
Az osztály röhög, mert a magyartanárnő felolvasásra érdemesnek találta „művemet”. Ecsegi rázkódik a nevetéstől, a lányok fényes szemmel pislognak rám. Én a cipőfűzőmet, majd az olajos padló folt­jait vizslatom vöröslő arccal. Rigalyost megvárom a kijáratnál, akinek arca rosszul kinyomott és megérett pattanásokkal van tele.
A nappali belső terének végtelenségét érzem: a fehér terítővel le­takart asztalon két sor tányér fut össze a pohárszék és a cserépkályha között, a falon túl.

Karácsonykor

Idősebb Márton lesöpörte pufajkájáról a havat, bakancsát is oda­verte kétszer a lábtisztítóhoz. Vastag ujjai karácsonyi lapot tartottak, amelyen megtervezett ünnepélyességgel két szál gyertya lobogott.
- Nem jön a fiad! Valami koncertre utazik Lengyelországba, Var­sóba! Fontosabb az!
Mártonné hihetetlenül bámult az urára. Hiszen az lehetetlen! Ed­dig mindegyik Karácsonyt, Szilvesztert, Húsvétot otthon töltötte Gyu­ri fiuk, pedig már nyolcadik éve tanul idegen városban. Előbb a gim­náziumban, aztán az egyetemen. Mi történhetett ezzel a gyerekkel? Olyan kötelességtudó, szülőszerető volt mindig!...
- Ez a kölök! Koncertezni Varsóban, arra van esze! Minket meg egyen meg itt a penész!
Mártonné idegesen berohant a konyhába. Mérgében oly szívesen kidobálta volna az asztalon sorjázó kalácsokat, mákosat, diósat, a hókifliket, lepényeket, pogácsákat! Szívében a megcsalatott bosszúvá­gyával öklözne a gerezdekre szeletelt sülttököt, kisfia kedvencét, öntené ki a tálból a tojásnyi diószemeket!
A fiúval suhant az expressz, át a behavazott tájon. A mozdony tes­te magabiztosan hatolt az ismeretlen éjszakába: a kialvó-felvillanó fé­nyek, a lebegő, testetlen száguldás már a jazz izgató lüktetését idézte. A sok okos, csillogó homlok a kupéban, mind az ő tankörtársai, akik­nek hosszú rábeszélésére hagyta magát elcsábíttatni erre az útra. Szemben vele Laura, ez a rejtelmes medika, aki sohasem néz rá, és ez gyanús, sőt idegesítő...
Lelkiismeretfurdalás kínozta az elmulasztott látogatás miatt, sa­jogtatta szívét az emlékes hangulat, a lustító szobameleg, a tárgyak és bútorok alkalomhoz illő jósága. Szinte fájt, hogy erre a két napra nem tespedhet vissza gyermekkora illúziójába, mint dédnagyanyja foteljá­ba, amikor még a szeretet és a gyűlölet egyértelműnek tűnt fel, a nap és a ház reggelente meghódítható, külön kis világnak...
Kazettás magnóból.nyomult elő a zene, nem zavartak mást, csu­pán ők utaztak a fülkében.
- Ez igazi Carpenter - préselte ki száján a szavakat Laura, s tagad­hatatlan izgalom ült ki az arcára.
Gy. a tájat bámulta. Szúrták a szemét a végtelen fehérségen fel-felgyúló pirostetős házak, a téli napkorong ritka tűzzel sárgállott a lá­tóhatár hidegkékjén.
Rágyújtottak. A füst azonnal körbefonta, egymáshoz láncolta őket, hiába tartották testüktől messze a kézzel sodort cigarettákat.
Megint távolodott barátaitól. Újra bűntudatot érzett elodázott ha­zautazása okán, gyötrelmet mostani könnyelműségéért, a zsongító dohányillatért, hangos jókedvük miatt... Nem akart hangulatrontó lenni. Máshol járt, de vitte a vonat.
Otthon közben az ünnep karcsú gyertyái lobogtak vádlón. Ültek a tévé előtt, mint két csínytevő, megfegyelmezett kölyök. Mártonné el­viselhetetlennek találta a család csonkaságát. Kicsit meghalt ezen a szentestén a fia. A ruhásszekrény mélyéről barna dobozt vett elő, amelyben a régi fényképeket tartogatta. Régi szokása volt ez: ha be­csapták, megbántották, megházasodott vagy meghalt, szült valaki az övéi közül, múltidéző összegzést készített a fotói közt.
- Itt még milyen szófogadó volt ez a csavargó! - bökött egy gye­rekkori képre, amelyen Gyuri biciklin ülve, egyik lábát a falhoz tá­masztva bámult az objektív felé..
Elérzékenyült.
Az öreg Márton zavartan köhécselt. - Ugyan, anyukám! Nem gyerek már...
Egymásra nem haragudtak csöppet sem. Törtek a kalácsból, po­hárka bort ittak hozzá, lefeküdtek
A szoba lassan elcsöndesedett, s ők kéz a kézben aludtak el, talán még álmodtak is.

Kezdj bele!
(prozódia-paródia)
kezdj bele valamibe mondjuk egy történetbe
persze ha egyáltalán van még elmesélhető
történet s ami ennél is fontosabb
talán van aki képes végighallgatni illetve végig-
­olvasni azokat a történeteket amelyekben a
főhős (egy alteregó?) a hajnali resti piafé-
­leségeit kóstolgatja mellesleg összemosó-
­dik agyában a csaposnő alakja de azért a főhős
szakadatlanul asszociál és néhány ol-
­dallal odébb komoly erekcióval hatol a csa-
posnőbe a raktárhelviségben

- FELEIM, HIGGYETEK A VIVISZEKCIÓBAN! -
sz. ida mondta egy vándorgyűlésen egy pa-
­raszti származású fiú végül is nem lehet
egzisztencialista különben is régen divatja-
­múlt irányzat legújabb nyersfordításaim-
­ban sem találok semmi semmire utalót ma­-
gam sem vagyok képes semmiféle undorra ha
csak a férjemre nem gondolok mikor beton­-
részeg

- MI VÁLTOZIK? AVAGY MI VÁLTOZUNK? -

tűrhetően élek gyakran féldobom magam nem
ez az első generáció amely szívesen él
narkotikumokkal azon vitatkozhatnánk hogy
a szilvapálinka a kőbányai a palmatex e-
gyeseknél a tömény pár db tablettával tör-
­ténetileg hogyan követték egymást na igen
nagyapáink nem dupla rumadaggal a gyomruk-
­ban hasaltak európa változatos lövészárkaiban?
s nem lopták-e meg szökésben a szláv
borosgazdák hordói/?

- DUNA-TISZA-DRÁVA-SZÁVA   KIS GA­LAMBOM NEM VAGY ÁRVA -
egy lenyomat préselődünk préselődgetünk
mi marad meg mi megmaradunk-e lassan
számot kell vetnem (mivel is?) Benő azért a
fejem lánya könnyű volt lázadozni a 3x2
m-es régi kamrából átalakított szobából
ahol az istennek sem lehetett kiszellőztet-
­ni az almaszagot nem is szólva az egerek-
­ről amik a takarón futkároztak éjszakánként

- EZ A MEGÉLT MÚLT VAGY A MÚLT MEGÉLÉSE? -
szárnyalások te már öreg vagy mert nagy az e-
red én fiatal vagyok mert kicsi az erem te
vagy a legöregebb az egész családban talán
még papánál is sokkal öregebb ez is miattad
van itt minden miattad van hát mit meséljek?

- KIÉGTEM MINT EGY SZAVANNA SZAVAMRA -
csak pocsékolod a tintát tudom még mielőtt
befejeznéd egy buli leírásával akarod letag-
­lózni az olvasót hát akkor kezdj bele

- KIÉGTEM SZAVAMRA MINT EGY SZAVANNA -
ezt éreztük akkor is mikor kitudjahányadik
happeninget rendeztük h. pirke örökölt héderé-
ben h. pirke apja 2 óránként jött különböző ü-
rügyekkel bennünket ellenőrizni nyilván arra
volt kíváncsi hogy ki ázott már el meg a
csajokkal mit csinálunk hát barátom nem lát-
­hatott ott az öreg sokat jól tartottuk magun­-
kat nem festem le h. pirke faterját perverz
kukkolósnak mert valóban tisztességes család­-
apa, és becsületére legyen mondva estére már
ritkította látogatásait én már legszívesebben
délelőtt megkeféltem volna b. Jutkát aki úgy
tett, mintha az egészről nem sejtene semmit

b. jutka a középsuliban a legjobb segg kitün-
­tető címet kapta meg egy vécébeli szavazás
során szellemi képességei ugyan nem álltak össz-
­hangban kivételes testi adottságaival minek
jellemzőbb paramétereit a padba véstük de ha
éppen nem jutott valami idősebb bikával rö-
­vid bájcsevegés után kiszemeltjével üres
szobába távozott mi mindannyian kiszemeltek
akartunk lenni

DE NEM MINDEGY HA A VÁLTOZÓ MINDIG EGY
akkoriban nem fújt a szél szüntelenül csu-
­pán szemünk fényesedett sz. ida közelében az
utóvédharcok is simán lezajlottak mondhatni
egész éjjel gitározás agyondohányzott tüdő
bekapott rágógumi a mosdó árnyékában el-
­titkolt hányinger ami aztán kíméletlenül kitör
megpecsételve lila folttal a gusztustala-
­nul sárga függönyt sőt marad belsőség a
hóval belepett erkélyre is igen kellemetlen
ez ha a vacsora hal céklával hiszen a lenyelt
szálka eltávozása a torkon át nehézkes

- DE LÉGY EGY KICSIT KÖNNYED NE HULLJON HÁT A KÖNNYED -
játsszunk olyat meg kell mondani melyik a
nehezebb amelyik a nehezebb kezedbe adok egy
micsodát valamelyikbe
a szemináriumokról sűrűn átrándultunk a sil-
ver tócsa nevű étterembe leültünk a piros te­-
rítővel bevont asztalhoz hágé pogácsát evett
jágó kólát ivott sz. ida érezte mindenki őt
nézi én folyton dilis játékokat játszottam
kostenka marival mindketten untuk úgy tet-
­tünk mintha fontos lenne a másik a dolog i-
róniáját az adja mari beleszeretett jógába en­-
gem pedig sz. idáért evett a fene mindenki a
másikba mint csehovnál
gondoltam egy tárgyat te csak kérdezz nyu-
­godtan próbáld elkapni a lényeget ez a leg-
­fontosabb igaz egész idáig mellébeszéltem
te csak kérdezz nyugodtan nem igen nem jel-
­lemző nemigen nem
egyszer aludtam kostenkával jágó pedig sz.
idával recsegett alattuk az ágv engem mar-
hára zavart kostenkát is nem akarta leven-
­ni a melegítőjét az igazság az nem merevedett
eléggé a fütyim biztos megérezte az ilyes-
a gyakorlottabb lányok megérzik

A gyors ötkor indul

Borszegivel röpül a vonat minden hétvégen. Hatalmas, fekete uta­zótáskájában sosincs más, mint pár friss folyóirat, meg néhány antik­váriumban vásárolt, régi könyv.
- A gyorsra kérek jegyet - hajol be a pénztár ablakén. - Oda-vissza. A restiben debrecenit eszik mustárral, két pohár narancslével kí­séri.
Ködmönösig két óra az út. Dohányozva áll a peronon, néha egy­kedvűen kifelé bámul. Úgy ismeri az elsuhanó tájat, mint unott szere­tők egymást.
Gyermekkorában rajongva nyomta orrát a párás üveghez, szeret­te volna kezecskéjével megérinteni a palatetős házakat. Apja, a terme­tes, kékruhás kalauz állt a háta mögött, aki a váltóknál kézzel tartotta kisfiát egyensúlyban.
- Egyél - szól ki az anyja a konyhából -, kihűl a húsleves.
A rántott csirkecombra gondol, de ettől sem lesz jobb étvágya. Bekapcsolja a tévét. Erre a hangra kicsoszog a szobából apja is, a meg­fáradt vasutas.
- Mi van a csarnokban? Minden a régi?
- Semmi. Gyarmatit nyugdíjazták.
Összecsippentett ujjakkal igyekszik egy hússzálat kihúzni két fo­ga közül.
- Sári megint érdeklődött felőled - teszi a felbontott kőbányait asz­talra az anyja.
- Hagyjon nekem békét! - replikázik a fiú.
A két öreg aggodalmasan összenéz. Sokat rágódnak hétköznap­okon. Mi lesz így gyerekükből, aki három éve ingázik a Város és Ködmönös között?
Borszeginé a kályhát bámulja. Három éve, hogy fia elvégezte a gépszerelő-szakmunkásképzőt, azóta nem lehet visszacsalogatni. Az öreg Borszegi is sokat volt távol szolgálata miatt, de legalább kétna­ponként befutott.
Az ifjabb Borszegi sohasem csomagol semmi hazait az útra. Pe­dig évente kétszer vágnak hízót, tele az udvar kacsával, csirkével.
Szégyenli talán?
S egyáltalán: az övéit szégyenli-e?
- Ha gondolod, nevedre íratjuk szegény nagyanyád portáját. Rád akarta hagyni mindig. Kérj ki egy nap szabadságot, szerdán kint lesz az ügyvéd a hivatalban! - így az anyja.
Ifjú Borszegi újságot lapoz.
Az öreg eltapossa a csikket.
- Én már ilyen idős koromban megnősültem, fiam. Ez a te mosta­ni életed nem vezet jóra! Mit tudsz te felmutatni? Ezért taníttattunk? Ezért neveltünk?
A fiú idegesen kimegy a konyhából. Az idősebb követi a tornác­ra.
- Eliszod te a fizetésed, fiam? Évek óta nem jutsz ötről a hatra. Mi lassacskán megöregszünk, de nem vagyok biztos benne, hogy méltó­képpen eltemettetsz bennünket.
- Hagyjanak nekem végre békét! Elmegyek! El innét, erről a mocskos vidékről! Nem lehet nyugtom.
Néhány könyvet dobál a táskájába, kirohan köszönés nélkül. Borszegiék megbabonázva állnak, a falakat nézik. Nem szólnak sokáig egymáshoz sem.
Etetésre legalább egymás elleni haragjuk megenyhül kissé.
- Hová rohant el így, semmi nélkül ez a gyerek? Hisz még fél öt sincs!
- A gyors meg csak ötkor indul.

Ötven malac

Pista a Vágásszélen él és ötven malacot tart. Hasonlatos ő egy robotoló remetéhez, kinek vallása a fogcsikorga­tó munka, száműzetésének megváltója pedig sokezer papírpénz, mi bőrbukszáját vastagítaná.
Régi, nádtetős házat vett pár portával odébb az anyjáéktól. A nagyszobát, konyhát, kamrát halmozta szalmával, aztán jöhettek a disznók. Valamikor egy öregasszony lakott itt, halk imái tartották a fa­lakban a lelket. Most kívülről kell már támasztani a főfalat is, három lefűrészelt akáctörzs feszül a vályognak.
Állkapcsot merevítő ez a hajnal is, akár a többi januárban. Lassan kikecmereg az ágyból. Csak úgy gatyában odalép a konyhaszekrényhez, kupica szilvát tölt. Fölhajtja. Aztán még egyet. Fejfájása lassan korai mámorrá változik, a tárgyak engedelmesen simulnak a kezébe. A kava­rófa mesebeli fütykösként pörög a markában, szinte teste meghosszab­bításának tűnik, mintha csupasz karjával hatolna a zsíros moslékba.
A közeli főúton elzúg az első távolsági buszjárat: ebből ő ponto­san tudja, hogy fél öt van.
Két éve meg ő is bumlizott minden hétfőn a fővárosba. Építkezé­seken keverte a maltert „nagy pénzért”, dc hónap végére láthatatlan kezek kiemeltek utolsó fillérét is a zsebéből. Nem értette őt meg a bri­gád egyetlen tagja sem, ő csak lapátolt egész nap, alig beszélt valaki­vel. Azok este vendéglőben vacsoráztak, bikavért ittak, hazafelé a bor­tól dalos kedvük támadt, trágár nótákat énekelve vonszolták részeg testüket a szálló felé. Pista legföljebb külvárosi mozik előcsarnokáig jutott, önkiszolgáló éttermekben vacsorázott, mégsem gazdagodott úgy, ahogy azt elgondolta.
Etetés után levág egy darab kolbászt, karéj kenyeret, leül az asz­talhoz reggelizni. Mindig etetés után. Neki már fontosabbak ezek a malacok, gyarapodásának biztos zálogai, mint ő maga. Ráér az evés­sel. A malac kényes jószág, megkívánja a pontosságot, a rendszeres evést. Háromnegyed ötkor, amint a vödörcsörgést meghallják, éktele­nül visítani kezdenek, s nem is hagyják abba addig, amíg a kenyérhéjjal finomított moslék nem gőzöl vályúikban.
A reggelt szereti. Ilyenkor még olyan erősnek érzi magát, hogy tízezer moslékos vödröt is kihordana, százezer süldőt is oldalba rúgna a csizmájával.
Később sem tud mit kezdeni az erejével. Ül magába roskadtan, ökölbe szorítja a kezét, majd tehetetlen dühében kimegy fát aprítani. Úgy belevágja a fejszét a megfagyott fába, hogy majdnem a tuskó is széthasad. Tudja jól, mi baja. Ismeri magát. Harminc év alatt volt ideje megrágni a gondolatait. Érzi, hogy a célt nem látja igazán maga előtt, a miértet képtelen megmagyarázni annak az elbizonytalanodó másiknak, aki benne lakik. Asszony, feleség, s egy egészséges kisfiú, aki ott botladozna a darásban a lábánál, ha jobb lenne az idő, sütne a nap. Igen. Ez kéne. így csak elpazarolódik az a rengeteg erő, ami iz­maiban feszül. Hogy védené őket másoktól, mint egy hím kotlós! De nem mozdul az élete, az ötven malac teljesen leköti, felügyeletet igé­nyelnek, sőt követelnek, mint a betegek.
Miért ilyen az ő sorsa? Belenéz a tükörbe: borostás, mogorva arc néz vissza rá. Úgy gondolja, hogy ez a riasztó külső nem ad kielégítő magyarázatot társtalanságára, hiszen vannak lányok, akik az életüket teszik fel ilyen vadember megszelídítésére. Neki mégsem kerül senki. Nem érti. Pedig milyen erős, vállas, megbirkózna egy anyamedvével is. ha föltűnne a kertek alatt! Nem igaz az sem, hogy nincsen szíve. Te­nyerén hordaná azt a lányt, aki hinne neki, aki krumplit sütne kolbásszal. aki kimosná gatyáját, ingét.
Kemény elhatározása gyöngülni látszik, amivel odahagyta pesti állását. Az ottani rosszlányokat jobb nem is említeni! Ha ritkán össze­jött valami nőfélével, az olyan is volt. Mindnek fizetni kellett, konya­kokat, kávékat, némelyik még még márkás cigarettát, Marlborót, Kentet sem átallott rendelni a számlájára. Egyik-másik csak összekacsin­tott a pincérrel, s az már száguldott is megpumpolni őt. Pedig nem volt ő hülye akkor sem! Sejtette, hogy a háta mögött buta falusi fiúnak né­zik, partnernője itala gyakran kólaszínűnek tűnt, de úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit. Egy-egy ilyen kiruccanás után hetekig krumplifőzelék következett fasírttal...
Vannak itthon is lányok. Tizennyolc évesek, nevetgélnek, színes kalapokban utazgatnak a reggeli vonattal a gimnáziumba, cukorgyár­ba, hozzájuk sem mer szólni. Biztosan kinevetnék őt az örökké malactrágyás csizmájával, svájcijával, pufajkájával. Ezek adminisztrátorok, programozók, főiskolások, önálló gyári munkások lesznek, míg neki marad az akol, a trágyahányás.
Dél van. Harangoznak. A református templom nagyharangja belekondul a mozdulatlan levegőbe, az utcabeli konyhaajtók nyitogatásakor fűszeres levesek illata csapódik ki.
Nézi a postást, mint halad végig biciglijével a járdán, kihez leve­let, kihez újságot bedobva. Hozzá ritkán tér be... Újságot nem járat, le­velet meg ugyan ki is írna neki. Néhanap a tanácsról egy-egy felszó­lítás, adó, vízdíj... Bizony elkeseredik, de a világért cl nem érzékenyül, elvégre férfi lenne...
Már hallott olyanról, hogy hirdetni is lehet lapokban, társat keres­ni... Beszélik a pletykások, hogy Görbe Ferke is így talált magának fe­leséget, és tessék, két gyereket szült azóta neki az az asszony Szabolcsból!...
Havazik. Szokatlan ez a déli havazás, nem is emlékszik rá, mikor kezdett cl esni egyáltalán ilyen időben. Mehetnékje támad, nem bír már ülni a kisszéken. Gondolja, megiszik egy sört a Csutkásban, ahogy a környékbeliek csúfolják az új presszót, ami az ABC mellett épült. Odapöndörödik mellé Betyár, szürke terelőpulija, együtt indulnak a pernyével felszórt úton. Irdatlan hosszúnak tűnik fel még előtte a mai nap, az etetés oly távolinak...
Annyi emberi melegre, társalgásra föltétlenül szüksége van, amit a pultnál álldigálva kap. Enélkül elpusztulna. Igaz, most éppen csak a fuvaros a rakodójával, és az öreg, leszázalékolt Cserepes iddogál ott.
- Elhiszed-e, Pista - így a rozoga csontú -. hogy milyen szívesen cserélnék én tevéled? Fiatal vagy, erős vagy, néked áll a világ! Dolgoz­hatsz annyit, amennyit csak bírsz. Én meg?! Kinek kellek mán én? Alig múltam ötven... Egy roncs vagyok. Én mondom, emberi roncs... A gyerekeimnek se tudok segíteni semmit, egyszerűen nem bírok. Fö­löslegesnek érzem magamat a világban. Tudod, a betegségem óta...
Nem volt tovább kedve hallgatni a siránkozást. Hányszor, de hányszor szaggatta már a dobhártyáját a keserű férfipanasz! Kis könnyebbséget jelentett neki, hiszen gyarló az ember, hogy vannak nála szerencsétlenebbek, de végtére is, ez a Cserepes fél lábbal a sírban, ő meg éppen csak kimért ideje feléhez közeledik, és sehol semmi.
Kihörpintette maradék sörét, csókolomot köszönt Margónak, a presszósnőnek, és becsukta maga mögött az ajtót. Érdekes: szomjazza az emberi szót, előfordul az is, hogy félhangosan beszél elképzelt sze­mélynek vagy önmagának, ennek ellenére hamar ráun a fecsegésre. Zúgott a feje, zúgott a világ körülötte, gyors ború öntötte el a tudatát.
Mintha a havazás örökre betemetné újjászületését, tavaszi feltámadá­sát. Nem is lesz tavasz. Ó, mikor léphet ki ebből a lelkét szorongató csapdából?
Megvetette lábát a hóban, s ferde nyakkal, felfelé irányuló tekin­tettel bámulta a végtelen csapatban szálló varjakat. Nem vágyott velük repülni, de gyermeki rajongással nézte a millió mozgó pontot az égen. Milyen rendszerhez igazodnak azok ott fönn? Nem tudja. Kik vannak elöl és kik vannak hátul? A vezérek? Az erősek? Akik meg tudják vé­deni a gyöngéket, vagy akik ismerik az irányt? Harminc éve nem ké­pes megfejteni a titkot, ami izgatja, s ami így késő délután megint két­séggel gyötri. Elhatározza, hogy a végére jár egyszer. Elindul és meg­keresi azt az erdőt, ahol a varjak éjszakáznak. Ott felüti tanyáját, s vi­gyáz, hogy még véletlenül se aludjon el, el ne szalassza a másnapi in­dulást a havas mezőkre.
Mert azt azért feltételezte: erdőről mezőre járnak ezek a madarak, az erdőben alszanak, a mezőn táplálékot keresnek.

Utazás

Meglátta a két rendőrt az érkezési oldalon, ösztönszerűen elkanya­rodott a Balkány pályaudvar főbejárata felé. Ugyan nem volt semmi bűne, hacsak az nem, hogy szeretett szombatonként vidékre utazni. A zenekar, amelyiknek a zenéjét szívesen hallgatta, leggyakrabban falu­si kultúrházakba nyert bebocsáttatást. Ő nem tartozott semmiféle fal­kához, messze kikerülte a "bőrösöket", akik hangoskodva rohangász­tak kupéról kupéra, kezükben almabor, szájukban cigaretta.
A nő a szemközti ülésen ült. Valami formátlan, lógós ruhát viselt, amit régen moshatott ki, mert izzadtságszag terjengett körülötte. Tás­kájából kötőtűket varázsolt elő, és fürge mozdulatokkal kötni kezdett. Mereven bámulta a szaporodó láncszemeket.
Miksin egyre rosszabbul erezte magát a nő közelségétől. Félt.
Rejtélyes útitársának váratlanul beszélgetőpartnere akadt. Szavai zakopanei sítúrákat emlegettek föl nagy esésekkel, horzsolásokkal a testrészeken. A férfi rumos teáról ábrándozott és kétértelmű célzásokat tett egy menedékházban eltöltött estére.
Átokháza vasútállomása előtt megállás nélkül suhant el a gyors. A harmadik Mákonynál szállt le.
„Mi lenne, ha ez a különös nő most fölpattanna és néhány sebet ejtene rajtam hosszú, hegyes kötőtűjével?"
Szomszédja narancsot bontott. Céltudatosan tépkedte le a gyü­mölcs bőrét, majd az ehetetlen részeket a hulladékgyűjtőbe dobta.
Miksin kinézett az ablakon. Egy számára ismeretlen pályaudvar nagyórája 21. 35-öt mutatott.
„Hol járhatunk most?”
Amaz a megtisztított narancsot gerezdekre szedte és szépen a kö­nyöklőre rakosgatta.
„Ha most megkínál, nem fogadom cl. Ez egyértelmű lepaktálás lenne, amiben én húznám a rövidebbet. Biztosan meghívatná magát a végállomás restijébe, sőt a lakására is felcsalogatna”.
A nő félrerágott.
„Fix, hogy erősen hiányos a fogazata, hátul meglazult koronája van, az ételmaradékot gyufaszállal piszkálja ki. Ha nincs a közelében senki, nyelvét a lukba dugva hangosan szörtyögtet”.
Kalauz lepett a fülkébe.
A jegyek kezelése után Miksin idegesebb lelt. A nő keresztbe rakta a lábát, és bal lábfejével Miksin nadrágszárát súrolta.
Úgy tett. mintha nem vett volna észre semmit. Zavarában a szem­közti fémkeretes, légyszaros képet kezdte bámulni, amely legalább tíz eve függhetett ott érintetlenül. A képen tengerparti szállodasort látott, a háttér végtelen kéksége itt szürke foltnak tűnt fel.
„Már sokkal megnyugtatóbb, bár még mindig idegesítő. Útszéli trükk”.
Egyszerre a nő gyors pakolásba kezdett. Szatyrába dobálta újságjait, a félig telt simphoniás dobozt gyufával együtt. Levonszolta kopot­tas bőröndjét. Miksin nem segített.
Szemével követte még egy darabig, s mikor az eltűnt a trafik és a vécé között, megnyugodott.
Most pillantotta meg a henger alakú, fekete táskát a csomagtartón, közvetlenül a feje fölött.
„Hát mégis sikerült neki! A megátalkodott! Éreztem sunyi tekin­tetén, hogy végül egy trükkel átvág. Utazhatok egy megfojtott csecse­mővel vagy feldarabolt szeretővel százhúsz kilométeren át!”
Kiugrott a folyosóra. Hirtelen benézett a másik fülkébe, ahol egy ingázó hevert végig az üléseken, kezében sörösüveg.
„Ha csupán piszkos alsóneműkkel tömködte tele, már az is bor­zasztó! Úgy nézett ki, mint egy elmebeteg!”
Meg messze járt végcéljától, de a veszteglést megunva lelépett a zúzottkő ágyazatra.
Belevágott az éjszakába.

Rockvár

A plakát ott virít sárgán a művelődési ház ablakában, de még leg­alább tíz helyen a kisközség utcáin: deszkakerítéseken, vastagabb fá­kon, villanyoszlopokon. Bármerre hajtja, űzi K. Nagy Lajos segédmo­toros kerékpárját, csak ez ötlik a szemébe mindenünnen: ROCKVAR, ROCKVÁR, ROCKVÁR.
Itt lesznek, ma este már, hacsak nem gyűlnek villámokkal jólla­kott fellegek Ködmönös fölé, és a Barca gátját sem szaggatja, tépi szét a júniusi zöldár.
Délelőtt is alig fért a bőrében! Úgy fűrészelte azt a colos vascsö­vet a műhelyben, hogy még a reszelék is összevissza szálldosott külö­nös, karácsonyfás csillogással.
Nem ott járt ám az esze sem. amit csinált: gondolataiban már raj­ta feszült fényes szögecsekkel kivert dzsekije, s agyonmosott, kidör­zsölt farmernadrágja.
És az a lány a Kabai útról! Talán elengedik a szülei. Ha ott a tö­megben a közelébe férkőzhetne, hozzá sem nyúlna, csak állna mellette és dúdolná a Rockvár számait, mert ő kívülről fújja az összes Rockvár-slágert: nagy, kék füzetbe gyűjti a dalszövegeket a kívánságműsorból.
Nem beszélne, mert nem a beszédre született ő. Az apja sem be­szél otthon sokat, hazajön, megkeveri a moslékot a malacoknak, meg­iszik két-három sört a sarki csehóban, és kész, lefekszik aludni.
Az öregnek még nem is mutatta azt a dzsekit, mert akkor... lenne nemulass!
Ám a tükör előtt csak felpróbálja titokban, mikor senki sincs a házban.
Micsoda dzseki az! Oldalt a sok cipzár, eleje-hátulja szegecsekkel kivert, rajta néhány kismirglizett gomb! Maga a bőr sem olyan ám, mintha most hozták volna ki az áruházból, hanem régies, kopottas. Persze, annál értékesebb, hiszen azok a fiúk is így hordták, akikkel a városban gyakran találkozott szakmunkásképzős korában.
Lopva elindulhat végre. Ahogy megy, erősebben ütődik a járdá­hoz a talpa, talán hosszabbakat is lép.
Aztán meg azt érzi: gyomra összeszűkül, mintha egyedül baktat­na ezen a végtelen úton, láthatatlan törpeként az óriási nyárfák köré­ben. Jobb lenne elbújni egy kapualjban, vagy egyszerűen visszafordul­ni, bekapcsolni a rádiót, végignyúlni az ágyon a kisszobában, nézeget­ni a falra kiragasztott fotókat.
De nem lehet feladni most már! El kell menni arra a koncertre.
Ott lesz minden ködmönösi fiatal, sőt biztosan jönnek a szomszéd községekből is. Ott van az ő helye is közöttük. Nem különb azok kö­zül senki nála, és ezzel az új dzsekivel aztán végképp olyan lett, mint ők. Új szerzeményére még a nagy Szakáll is büszke lehetne, akinek sú­lyos öklétől mindenki tart. Lehet, hogy ő is közéjük állhat, elszívhat velük egy cigit, megjegyzéseket tehet a lányokra?
De nem... nem mehet minden egycsapásra.
Bár ki tudja... ma bármi megtörténhet.
Odaér a kocsmához. Odabent borostás, svájcisapkás fejek inog­nak a vastag füstben, sörszagú, borszagú, pálinkaszagú párák csapnak össze rekedtes beszédfoszlányokkal. A padlóra kiloccsant alkoholtócsában lépésnyomok ajtótól pultig, pulttól ajtóig...
Miért nem jön ide hozzá senki? Hát nem látják? A szemek, ezek a megtört fényű szemek pillantásra sem méltatják őt, aki már nem a ré­gi K. Nagy Lajos, hanem olyan, akivel számolni kell, aki bármikor megjelenhet ezentúl koncerten.
Mi lesz vele? Nem változik akkor semmi?
Beáll a sorba. Egy srác a Szakáll köréből elébe áll, mintha ott sem lenne.
Végre a csaposhoz ér, kér egy féldecit.
Kezében a pohárral a lépcső mellett álldogál. Csak nézi az áttet­sző italt, agyában görccsel, mint egy rosszul idomított kis állat, amely képtelen a legegyszerűbb mutatványra is.
Bejön három műszakis a zenekar kíséretéből. Hangosak, maga­biztosak. Sört rendelnek. A pillanatnyi dermedt csönd után folyik to­vább a szó, de egyre inkább hallani suttogásokat: - Ezek már azok...
- Nézd, ez úgy hasonlít a dobosukra! - csudálkozik barátnőjének egy tizenéves lány, ámulatában a cigije füstjét sem fújja ki.
Olyan keserű az az íz is, ami a tömény lenyelése után érez Lajos, mintha egyre távolibb, elsüllyedt gyerekkorának orvosságíze törne utat egyenesen a torkán keresztül a szájába. Mélyről, valahonnan nagyon mélyről...
Elkezd dönögni a basszusgitár odakint, hangolnak a Rockvár ze­nészei. A tömeg mintegy vezényszóra kiárad az ivóból, be a nézőtér­re. Néhányan a színpad előtt csápolnak, énekelnek, kiabálnak.
Ő is igyekszik minél közelebb kerülni a hangfalakhoz, most nincs is más vágya, mint hallani a zenét, nem gondolni semmire, ütemre összeverődni az átforrósodott testekkel.
- Gyertek ki, gyertek ki! - zengi a tömeg, s a lámpák melegen, biz­tatóan felizzanak.
És elkezdődik. Az énekes fújja az "Álmodban pillangó" című slá­gert, miközben fel s alá rohangál, grimaszokat vág, amelyek százfelől tükröződnek vissza a rajongó szemekből.
Lajos tátott szájjal bámulja a fentieket. Valószerűtlenül boldognak érzi magát: igen, boldognak, ha ez a boldogság, állni itt és ritmusra bó­logatni, hagyni, hogy a zene átjárja-átlüktesse egész testét, elkáprázni és megborzongni, lebegni, mint gazdátlan csónak a vízen, amelyet mágnesként vonz láthatatlan sugárláncain át a part. kék, narancs, vö­rös reflektoraival a színpad.
Mintha egész életében erre várt volna. Eddigi napjai, évei fölös­legesen elfecsérelt időnek tűnnek a szemében, zavaros kockákon pö­rög előtte a film, sorsának filmje.
Most megmutathatná.
Az énekes közben egészen közelre jön, a "Soha ne légy áruló!"-t kezdi el, a gitárok fájdalmasan vonítanak, a közönség összefogódzva hullámzik.
Lajos tülekedik a színpad felé: a dalból csak foszlányok jutnak el tudatáig, nem érzi az oldalába fúródó könyököket sem fájdalmasnak, csak a hívogató magasságot lesi megbabonázva, ahol mint szabad és korlátozhatatlan gyerekek ugrándoznak, táncolnak, ringatóznak a Rockvár tagjai. Még néhány méter és felléphet oda, ahol nem álmodo­zás az élet, hanem maga az álom! Már kezével a szegélybe kapaszkodik, már emeli a lábát, gyűjtene erejét, szökkenne föl... amikor az egyik ren­dező észreveszi, ujjait a karjára bilincseli, úgy rángatja le és kíséri hátra.
Micsoda kijózanodás, szörnyű visszaérkezés a földre! Megszé­gyenülten futni haza, nem látni senkit, nem beszélni senkivel!
- Szegény fiú, biztosan sokat ivott! - így a jegyszedő.
Otthon dühében letépte, leszaggatta szobája faláról a képeket. A gyanús zajra fölébredt az anyja is, aki hálóingben sietett a konyhán ke­resztül. A fia ekkor már a tükör előtt vonaglott félmeztelenül, gitározást utánozva. Haja az arcában, így nem láthatta száraz, könnyezni képtelen szemét sem.
De az új dzseki a sarokban hevert: alvó szegecsei úgy világítottak a szoba félhomályában, mint rejtett kis lámpák az esti díszleten.

Fülszöveg

Az első szivar emléke megőrizhető.
És az első mámoré is: szerenádozunk szeretett és tisztelt ofőnk er­kélye alatt, s közben magunkra nem eléggé vigyázva sokat iszunk a há­tunk mögé rejtett borosüvegből.
A közös bennük talán annyi, hogy mindkettő után a vécécsészébe kapaszkodva - vagy egy útmenti fát átölelve - öklendezünk verítékezve.
Persze, az ofő bonbonos dobozból kínál bennünket. Előzőleg neuraszténiás feleségét gondosan bezárta a másik szobába, nehogy éret­len kamaszok bújjanak röhögve társaik mögé.
Otthon céklát vacsoráztunk hallal: emiatt torkunkon képzelt szál­kák, a rusztikus belső tér elviselhetetlen. (Kikötővárosbeli halászha­jók kirakodásánál érezhető szagról szó sem lehet, legföljebb közönsé­ges halastóról, akció után fél órával).
Legkisebb szerelmünk gyémántos tincseit féltékeny glória övezi: legnagyobb ellenfelünk karjába kapaszkodva kacarászik süket poéno­kon, felénk fénylő pillantásokat lövell. (A vetélytárs később megpisilteti a bokrok között, hőstettét sokáig emlegeti még).
Megszökni fentiek ellenére Janda veled fog először. A sarkon túl kiadós sírás után - családi problémák - válladra borulva közli megmá­síthatatlan akaratát. Végül futva menekültök a Szőrösmellű bandájá­nak tagjai elől, akik a Szúnyog-szigetre teendő csónakkirándulás fele­lőtlen ígéretét akarják behajtani.
Április közepe. Hogyan kerültetek ide. erre a kiugró terraszra, és a csapóajtót milyen kéz lebegteti? Az úr a szemközti asztalnál talán tollkereskedő - a pincérnek egyetemista-arca van, ráncok rajzolódnak szeme köré fizetésnél. (De az úr lehet tanár is, a pincér pedig leszáza­lékolt bányász).
Ti itt ültök. A komp 5 perce elment, a következő 25 perc múlva indul. A kiugróról jól látható Visegrád romos vára. Figyelmed megosz­lik Janda fülbevalója és a háttér között.
Málnát isztok, szívószál nincs.

Távolsági járat

Május volt.
Ki tudja, miért csiklandozta hamisítatlan orgonaillat az utasok or­rát? Talán a kalapos lányka könyvének lapjai közül szivárgott elő, aki az első ülésen Krúdyt olvasott. Ezen a távolsági buszjáraton találkoz­tam Pakac Pannival, akit tíz éve nem láttam már.
Gyerekkorunk legelején egymás mellett ültünk az iskolapadban: valami vibrált a levegőben, ha savószőke hajával közelebb hajolt hoz­zám, és szemérmetlenül puskázott rólam. Bizonytalan voltam: beáruljam-e a hosszú, festett körmű tanítónőnek, akinek le-lecsapó vonalzó­jától - mit tagadjam - jobban féltem, mint Panni kioltott nyelvétől - vagy cinkosan és elnézően pillantsak rá?
Nem értettem, milyen felfoghatatlan erő nyomott le mellé az ülés­re, hiszen lett volna hely bőven: csak ingázók, diákok, kofák ücsörög­tek ezen az orgonaillatú távolsági buszon. Panni dolgozni ment a szikvízüzembe, ón éppen érettségire készültem, napok választottak el a magyar írásbelitől. Agyamban nagy költők születési dátumai, hitval­lások, eszmei mondanivalók zúgtak, és nyeldeklő vágy remegtetett, hogy végre lányt szerezzek, aki velem hajlandó.
Homályosan emlékeztem a Pakac-család eltűnésére falunkból. Én csak azt állapíthattam meg, hogy mellettem a pad megüresedett. Temp­lomba is járó nagyanyám pletykája alapján úgy rémlett: a Pakac-csatád felbomlott, a kocsikísérő apa szétitta magát, az anya elkurvult, Panni állami gondozásba került.
Beszélgetni kezdtünk. Szégyenlősen összezárta a száját, tőmon­datokban beszólt csak. Ilyen arcot azelőtt sosem láttam: ha egymásba akadt tekintetünk, egyszerre nézett vissza rám egy örökké kislány, ti­zennyolc éves nő, meg egy ötvenéves matróna, az a típus, aki ronda vicceket szokott mesélni vasúti restikben.
Miután leszálltunk, elindultunk albérletem felé. Beszéltem, beszéltem, a kisiskolás élményekről, a gimnáziumról, zenéről - Edda-ra­jongónak vallottam magam, mert azt hittem, ezzel közelebb kerülünk egymáshoz -, a falunkról, tanárokról, mindenről, ami érdekelhette őt. Főztem teát, megettük otthonról hozott sonkámat, aztán ahhoz hason­ló szexrohamot indítottam, amilyet mozifilmeken láttam a kor szuper­hőseitől. Néhány percig tartó ügyködésem-ügyetlenségem után, amit mozdíthatatlan fadarabként tűrt, elaludtunk.
Hetekig lakott nálam Pakac Panni. Sem a háziúr, sem a tanáraim nem sejtettek semmit, olyan szépreményűen leérettségiztem, mint ahogy azt várták tőlem. Az egészet csak Szendeffynek meséltem el, az osztálytársamnak, akivel éppen formabontó drámát írtunk, s aki matu­ráló kora ellenére meglepő ismertségnek örvendett a város éjszakájá­ban. Kiderült: ismeri Pannit is, a Kishajó bárban többször látta focis­ták társaságában, akik egymás között csak „fuvolás lánynak” emleget­ték. Sőt, egy ízben tanúja volt egy kisebbfajta botránynak is, amikor a szikvizes lányok úgy ültek a bárszéken, hogy a közelükben iszogató férfiak cipőik talpáról olvashatták le a tarifát: 500 forint. A főpincér a rendőrök megjelenése után elsőként Pannit tessékelte ki az ajtón.
Elhittem, vagy nem hittem? Utólag lényegtelennek tűnik, ráadá­sul maga a banális történet is jelentéktelenné zsugorodik. Továbbra is találkozgattunk, néha barátnőt is hozott. Ilyenkor hármasban ücsörög­tünk rozzant vaságyamon, teázgattunk, cigiztünk. Megtudtam, hogy eszeveszettül szerelmes Gurigásba, a Dózsa balhátvédjébe, akivel már kétszer lefeküdt, és akitől pofont is kapott. (Nem tudtam eldönteni, fél­tékeny legyek-e, avagy sem - mindenesetre kazettát cseréltem a Szendeffytől kölcsönkért magnóban).
Amíg ki nem tört a nyár, rendíthetetlenül főztem teáimat, otthon­ról küldözgették a pakkokat, indítottam görcsös rohamaimat Panni (olykor a barátnő) irányába. Sohasem volt még olyan szembántóan sárga az aranycső, fehér a cseresznyevirág szobám ablaka alatt, mint éppen akkoriban.
Úgy tűnt, bosszúvágyam teljes elégtételt kaphat: a szikvizes lá­nyok szoknyái alól kezdett lenézhetővé válni az a világ, amelynek meghódítására éppen indulni készültem.

Két kísértet

Öten lakták a kisméretű téglából épült házat: a két szülő, a két ka­masz (fiú és lány), meg a 78 éves nagyapa. Az épület bepucolatlanul állt a falu közigazgatási határát jelző táblánál, néhány méterre a kaná­lis partjától. Szeptemberre már elfogyott a pénz, ugyanis a kőműves és segédei naponta legalább egy láda sört ittak meg a család kontójára: a mész, a homok, a cement szilárd halmazállapotból folyékonnyá átala­kulva csordogált a kiszáradt gigákon.
- Nem tudom, hogyan megyünk így neki a télnek! - tördelte kezét a korán őszülő anya, aki mostanában meghalt, egykoron szigorú anyó­sával álmodott szüntelen. Fekete fejkendős, apró öregasszony szelle­me járt-kelt az alig felépült házban, csontos kezével összetapogatta a világos csempéket, letördelte a csapokat, szerelvényeket. „Én meg­mondtam neked, Guszti” - kárált kísértetiesen a lakásban a hang -, „ez a nő nem hozzád való!”
A családfő nemigen törődött a mindennapi gondokkal: feladatá­nak a kenyérkeresetet tartotta. Miként az apja fiatalabb korában, ö sem ártotta magát az apró-cseprő zsörtölődésekbe. A helyi termelőszövet­kezetben dolgozott traktorosként, havi 4500 forintért. „Plusz a ter­mény” - mondogatta szűkszavúan a vasárnapi ebéd után, ha városi ro­konok jöttek vendégségbe és a fizetésre terelődött a szó. (Fiatalabb korában bányász volt a távoli Dogmándon, de a honvágy hamarosan hazaűzte. Ő már a síkságon nőtt föl, ezt szokta meg, nyugtalanság töl­ti el, ha nem látja akár 20 kilométerről is a református templom tornyá­nak rézgombján meg-megcsillanó napsugarat. Békésen elszántogat egész nap, egész tavasszal-ősszel a határban, nem visz haza soha ma­dárlátta kenyeret, kitűnő étvággyal befal mindent. Csak zárszámadás után rúg ki a hámból, ilyenkor többnyire beleesik az árokba és ott al­szik el a helyszínen. „Részeg a bácsi, részeg a bácsi!” - mutogatnak a fattyúk a sáros vízben hempergő testre).
Fia a nyári szünet véget élvezte látszólag gondtalanul: még nem kellett visszautaznia a megyeszékhelyre, ahol a géplakatos szakmát igyekezett kitanulni. Esténként, ha elballagott a csorda, MK 25-ös magnójával kibiciklizett a gyöpre. Egykori iskolatársaival vad rockot hallgattak, miközben néhány cigit elfüstöltek. „Dinamit a vérem, per­zsel, mint a tűz” - dübörgött a zene a már sokszor letörölt szalagról.
Öregapja fülében békésebb melódiák szunnyadtak: gyakran elénekelt egy-egy magyarnótát a tornácon elüldögélve, kezét a légycsapón nyugtatgatva. Memóriája nem bizonyult már elnyűhetetlennek, sokszor szöveget tévesztett: közeli agyvérzést jósolt arcszíne, tekintete.
A fiatal lány már nyolcadikos korában asszonyi formákat dom­borított. Öltözködése legalább öt évet öregített rajta, nem is barátkozott korabeli lányokkal. Legszívesebben a vendéglő előtt álldogált, hiszen a húszéves legények bent emelgették a korsókat, hajították a kuglit.
Azon az estén is mindenki megszokott dolgát tette: az anya éppen rántást kavart a csirkehúshoz, közben igyekezett - már húsz éve siker­telenül - szóra bírni a férjét. A családfő maga előtt ugyan a Népújsá­got tartotta, de csak ürügyként: munkahelyi problémákon emésztette magát, ki lophatta cl a csavarkulcsot. Túri többet keres.
A fiú a faluszélen kártyázott, a lány a főutcán flangált, ezért ők sem vették észre az öreget, aki a kamrában lett rosszul. Összefüggés­telen mondatokat kiáltozott: „Föl, föl vitézek a hagymára! Örökölhet­tek! Engedjétek hozzám a tanácselnököt! Hahaha! Én már negyvenöt­ben megmondtam Sándornak! Haha!”
Leesett a kisszékről, de a padlón fekve is tovább kiáltozott: „Bü­dös kölök, mocskos kölkei! Szép lány, mondhatom! Előre! Utánam! Majd én lesöpörlek titeket! Kamatostul! Dögöljetek meg! Hálátlan bi­tangok!”
Később elméje kitisztult még, látta maga előtt a régi házból átho­zott stelázsit, a frissen elrakott szilvabefőtteket. Nem kelt föl, pedig szólhatott volna a fiának, akár a menyének is.
A második roham végzett vele.
Ketten kísértenek immár az új házban. Ha az öreg feltűnik éjfél­kor hű feleségével a kanális felől, csak a megkötött kutyák ugatnak hangosabban.

Csonka Hold

Fátrai a konyhában ült a viaszosvászonnal borított asztalnál és a rá­dió éjfél utáni tánczenei műsorát hallgatta. „You can't always get what you want” - nyávogta az énekes. Fátrai kávéskanállal verte a ritmust a teáscsésze oldalán.
A konyhában egy szeneskályha szolgáltatta a meleget, s mivel no­vember volt, erre Fátrai rá is szorult.
Nem különbözött ez az este az előzőektől semmiben sem. Egy ho­kedlin ücsörgött és ábrándozott: még most. huszonhat évesen sem mondott le arról a nagy tervéről, hogy igenis, viszi valamire, lesz be­lőle valaki, költő, író, feltaláló, ilyesmi.
A belső szobában az anyja és az apja horkolt kánonban. Nemigen lehetett különválasztani a két hortyogást: a vékony menyecske-hang a harminc év alatt elmélyült, a vastag férfibasszus pedig - kintről úgy hallott - egy oktávval feljebb muzsikált.
„Nem az a sorsunk, hogy végigvergődjük az életet, hanem hogy leéljük” - jutott eszébe hirtelen a valahol olvasott idézet, és ezen elgon­dolkodott. Mi az ő sorsa? Harminc év múlva ő is itt hortyog a „páros ágyban” egy elhízott asszonnyal az oldalán, és egy álmodozó, félig-felnőtt fiúval, aki idegesítően tanácstalan, nem fog semmihez, elrohan mel­lette az élet, képtelen önmaga irányítani a sorsát? Egykori iskolatársai sorra megnősültek, házat építettek, autót vásároltak... Míg ő, ő csak mú­latta az éveket szép sorjában. Egyszerre csak azt vette észre, hogy már férfi, legalábbis annak kellene lennie, de csak ül itt a konyhában, mint mozdulatlan vonatban, amely régen száguldhatna célállomása felé...
Odalépett a besötétített ablakhoz, kezével kis rést csinált a függö­nyön, kilesett. „Milyen csonka ma a Hold” - mondotta önmagának, és szemében ezer apró csillag parázslott. A fogashoz rohant, felkapta bőr­kabátját, kitépte az ajtót, végigvágtatott a főutcán.
„Nem az a sorsunk, hogy végigvergődjük az életet, hanem hogy leéljük”. Házak maradoztak cl mellette, lehúzott redőnyök mögött aludtak az álmok.
„Milyen csonka ma a Hold.
Az éj milyen sivatag, néma.
Milyen egyedül vagyok én ma.
Milyen csonka ma a Hold”.
Lihegett futás közben, félhosszú haját arcába csapta a novemberi szél. Mégsem fázott.
A Szabadság hotel sarkán egy részeg ődöngött céltalanul, nyitott sliccét próbálta begombolni. Fátrai felpillantott a homlokzatra. Nem akart hinni a szemének: az állványok fölött a Pimodán feliratot olvas­hatta! Valami hülye tréfa ez? Hihetetlen.. Egy infantilis piktor vicce lenne? És ezek az asztalkák a teraszon... Novemberben!
Odarohant az egyik ablakhoz. Azt hitte elszédül: az egyik asztal­nál A. ült hatalmas kalappal a fején, kabátja hanyagul a vállára vetve, előtte abszint. Minden bátorságát összeszedve a késői vendéghez lé­pett, aki erre a mozdulatra nagy szemét kérdőn szögezte rá.
- Öööö... beszélhetünk magyarul. Magyar vagyok és... bocsánat... Fátrai Tamás... Ön itt... Mester... - nyeldekelt F. Majdnem bepisilt ide­gességében.
- Maga turista? - érdeklődött A. magázódva, pedig látszatra alig nézett ki idősebbnek F.-nél.
- Nem. Illetve... én itthon vagyok. De hát hol vagyunk tulajdon­képpen? - kapta hirtelen tekintetét F. a bejárat felé, ahol a takarítónő ürítgette ki a hamutálakat.
- Mi itt vagyunk, barátom, ez pedig köröttünk kétségtelenül az Élet - mondta révetegen A.
Készülni látszott. Felhörpintette maradék italát, F. számára isme­retlen papírpénzt dobott az asztalra, és méltóségteljes, ám tétova lép­tekkel az ajtó felé indult.
„Ez valóban olyan gőgös, mint hírlik. Egyszerűen lelép. Meg sem hív az asztalához. Kimegy”.
Úgy ugrált a kifelé igyekvő A. körül, mint egy túlbuzgó majom. Fogalma sem volt arról, mi játszódhatott le vele az utolsó órában. Za­varta, idegesítette ez az álomszerű helyzet, de legalább annyira félt at­tól is, hogy egyszerre vége lesz. Mindenáron maradásra akarta bírni A-t. Azon törte a fejet, mit is mondhatna neki.
- Milyen csonka fent a hold - bökte ki. - A. már a járdáról nézett fel a mélyfekete égboltra.
- Valóban. Ön romantikus lélek, ennek ellenére remek megfigye­lő is. Jó éjszakát.
F. még percekig állt bénultan és egyedül a járdán. Az ismerős ide­gen eltűnt az őszi ködben.
Átment a túloldalra. Az iménti feliratnak nyomát sem találta: a megszokott „Szabadság hotel” pislákolt a tető alatt.
Végigporoszkált a macskaköves Győzelem úton, aztán szaporáz­ni kezdte lépteit.

A néma kacsa

A néma kacsa a kocsma oldalában álldogált, egyik lábát kissé fel­jebb húzva a földtől. Csupa üvegből készült csehó volt az, bár törzs­vendégei nem éppen az úri körökből kerültek ki. Télvíz idejét mutatta a naptár, a hőmérő higanyszála mínusz tíz fok körül matatott.
Kővágó Lackó a szemközti házban lakott, s már egy ideje szem­mel tartotta a gyanúsan magányos szárnyast. Kell-e mondani? Feltá­madt benne a vadászösztön, s szerette volna megkaparintani a jószá­got. „Valamelyik trehány gazda hagyhatta itt, esetleg a közeli tanyából menekült ide”,- morfondírozott magában, miközben fel s alá járt a konyhában. Újból résnyire húzta a sötétítőt s kilesett.
- Asszony, készülj! - vetette oda foghegyről feleségének, aki a té­vé előtt ejtőzött. - Megszerzem azt a fránya kacsát. Nézd, micsoda pompázatos fej ül a nyakán!
Ami ezután kettejük között kezdődött, nem nevezhető a békés egymás mellett élés jellemző fejezetének. Kővágóné finoman szólva lekapta tíz körméről az urát. Azt vágta a fejéhez, hogy mohósága im­már nem ismer határokat, lassacskán az utcáról gyűjti be a neki tetsző tárgyakat, élőlényeket. „Annyira azért nem megy rosszul, hogy lop­junk!” - replikázott a feleség, s ezzel a maga részéről minimálisra csökkentette a baromfipucolás esélyét.
De Lackó, vagy ahogy mindenki hívta a faluban, Lacó, nem nyu­godott bele a megváltoztathatatlanba. Az igaz, hogy nem éheznek, ő hivatalosan mégis munkanélküli-jövedelempótlós, vagy mi. A téeszt felszámolták, de neki nem jutott belőle semmi. A gépeket a főnökök vitték, a földet a gazdák bérlik, számára csak az üres padlás kulcsa ma­radt. Feketén dolgozik, otthon jószágot tart, szóval akad éppen mit a tejbe aprítani... Az a kacsa mégis olyan csábítóan nyújtogatta a nyakát a vendéglő sarkán, hogy esze ágában sem állott letenni szándékáról. Praktikus madár ez, hang nem jön ki a torkán, kóbor ragadozó vagy rossz úton járó rabsic azt teheti vele, amit akar. A finomabb falatokat már a saját tányérján látta gondolatban, a fejét-lábát pedig előre oda­lökte az örökké éhes kutyának. Képzeletben egy nagy lábos vizet ra­kott forralni a kályhára, kést fent, tollat tépkedett. A kóbor kacsa is ka­csa.
A kacsa mit sem tudott az ellene készülő merényletről, örült, hogy szusszanhatott egyet. Balta elöl menekült gácsérként tengette óráit az utca kövén. Életét annak köszönhette, hogy erős szárnya a röpülést is lehetővé tette, s ha gyorsan csapkodni kezdett, akár három villanykaró közti távolságot is megtett a föld felett. Farktövén igazgatta a tollat, épen maradt evezőit vette számba, széles csőrével hátrafelé kapdosott. Nem gondolta, micsoda erők fenekednek rá.
Közben besötétedett. Lackó újra kikémlelt a nyíláson, kíváncsis­kodott, tiszta-e a levegő. A hideg téli estén nemigen járt senki az ut­cán, a kocsmáros lehúzta a rolót. A néma kacsa fejét hátrafelé csavarintva, csőrét a hátán pihentetve szunnyadozott a lépcsőn. Lackó kisettenkedett, ám fülét megtöltötte a szomszédból átszűrődő zaj. Vödör­csörgés, szerszámpakolás zöreje hallatszott át. „Talán ők is észrevették a könnyű prédát”. Hirtelen elszégyellte magát. „Micsoda blamázs, a kertlábasnak három gyermeke van, s még én akarom a zsákmányra tenni a kezem!” Fülét-farkát behúzva visszaoldalgott a fűtött lakásba.
De a kíváncsiság csak nem hagyta nyugton. Szűk óra elteltével új­ra kidugta a fejét. Kint a kacsa! Az utcán sűrű köd ülte meg a faluszé­li sötétséget. Az asszony lefeküdt aludni, teremtett lélek sem mozgott a járdán. A kacsa hátába került, mint valami ravasz vadász vagy két lábon járó róka. Csak úgy puszta kézzel óhajtotta megkaparintani a hőn vágyott tollast. Már nyúlt volna érte, már markolta a tollba burkolt finomságot, amikor...
A néma kacsa felriadt, a közeli veszélyt érezve meglebbentette szárnyait. Elszállt. Mégpedig legalább százötven méterre, mert a néma kacsák sokat megőriztek ősi, vadvilágra emlékező génjeikből. Lackó majd elsüllyedt szégyenében.
- Szerencse, hogy tényleg néma ez a kacsa - vigyorgott kénysze­redetten a bajusza alatt. - Ezért nem verte föl rikácsolásával a környé­ket, s nekem nem kell holnap magyarázkodnom senkinek.
Rosszul aludt. Álmában madár volt, ólomsúlyú repülése okán sű­rűn csipkedték a társak.

BOLONDOK TÜZE

Hadd legyen!

Bár távol az Óvárostól, a kastély kertjében egybegyűlnek a fiata­lok, de soha nem is gondolnak az ősi parancsra, hanem mozdulatlanul és fenyegetően kólát szürcsölnek és tökmagot rágcsálnak, motorjaikat berregtetik. A pálca, a szigor, a kényszer nélküli világról álmodoznak, ahol a paréjjal benőtt park fái mögül nem figyelik őket láthatatlan ka­merák, ahol a Nagy Szűrő nem rostálja meg gondolataikat, s ahol szá­mukra többé már nem olyan elviselhetetlenül könnyű lenni.
Ha egybegyűlnek is tehát az öreg eperfa alatt, melyet állítólag még az utolsó fellángolás emlékére ültettek, nincs erejük lehajolni a gyorsfolyású várpatak kavicsaiért s bevágni azokat a helytartó abla­kán, mert eszükben sincs tiltakozni, kimosták tetteikből az ellenállást, örök lemondást operáltak agysejtjeikbe, csupán álmodoznak a pálca, szigor és kényszer nélküli világról.
Közben rendszerint beesteledik, hidegen csillan a motoruk fénye, a szögecsek halott szentjánosbogarakká változnak a bőrdzsekiken, lá­nyok is jönnek a templom felől, pórusaikba növényi pára utánozhatat­lan illata ivódik, mosolyukban furcsa félelem.
A rettegések és lidércnyomások kora még nem ért véget bennük, homlokukon a század jele, úrrá lett rajtuk az aktuális láz, éleseszűek, tudásra vágyakoznak, de könnyen kezelhetőek, lomhák és engedelme­sek. Ha véletlenül rosszindulatúak és ravaszok keverednének falkájukba, első dolguk lenne a megátalkodottságot legyőzni a jövevényekben. Elsősorban önmagukon kell uralkodniuk, korlátozni a játék utáni vá­gyat, zabolázni a a türelmetlenséget, durcáskodást.
Hogy nehezen változik a semmi, ezt tudják jól, hagyják hát a kor­pán hízott disznókat a gyöngykaviccsal felszórt úton turkálni, s lámpa­oltás után mindig hazaballagnak a pálca, szigor és kényszer legyőzhe­tetlen fegyelme alá.

H. monológja

Ismered a lejáratot a tudat hűvös hasadékain? Ott a szabadság fluidumát M. nagy, lusta testének meghitt illata nyomja el: bárhova indulsz, nem menekülhetsz tőle.
Gondolataid kémek, árulók, külföldi hatalmak ügynökei: ilyen körülmények között ugyan ki ne gyanakodnék szándékosságra?
Ismered M. hónaljszőrzetének mély, ébenfekete színét?
Hát azért csúsztál idáig az ikrás havon, hogy tarkódba rozsdás szög fúródjon éppen oda, ahol az öreglyuk található a nyakszirtcson­ton?!
Nézz a halottak szemébe, akik M. testén át indultak az ismeretlen felé.
Azokban már minden önmagáért nincs.
Ismered M. levedlett bőrét, a pompázatos álcát, amit még a vidék legvásottabb kölykei is félnek megérinteni?

East side story

Mikor Nemtudomka felnőtt lett és már Nemtudomka úrnak szólí­tották, gondolt egyet: mivel megunta a sok repülést, léghajójával egy számára ismereteién városka középkori főterén landolt. Nagy napra virradt a fogyó század. Nemtudomka rögtön evett is egy tejfölös lán­gost a piactér üzletsorán, szivacsbabát lőtt a félsüket Katalszöghy cél­lövöldéjében, aztán Pravdát vásárolt az újságostól, amit ezen a tájon Szabad Népnek hívtak.
Később szerelmes lett, megnősült, kitöltötte a katonaidejét, befi­zetett egy Trabant személygépkocsira, cs esténként büszkeséggel ve­gyes elégedettséggel locsolgatta zöldségeskertjét.
Telt-múlt az idő, Nemtudomka kicsit meg is hízott, s ha a Híradó előtt ücsörgött, egyre gyakrabban jutottak eszébe a Többiek.
Egyik reggel váratlanul különösen furcsa, már régen tapasztalt, torok­szorító érzés hatalmasodott el rajta. Szűknek és rohadtnak érezte egész mostani életét, a városkát felül is zárt medencéhez hasonlította, önmagát pedig valaki más karikatúrájának vélte. Csapot-papot maga mögött hagy­va kirohant az óváros felvonulási terére, kikaparta az elrejtett léghajót, és szaporán verő szívvel, verítékezve dobálni kezdte a homokzsákokat.

Szabadulj meg!

1., Hasonlítsuk össze pszeudo-Fehérnek a forradalmárok helyzeté­ről tett megállapítását Arisztotelész egy tanítványának (melyiknek is?) szavaival: "A forradalmár életét három dolog tölti ki: maga a forradalomcsinálás, a fenyítés (fényesítés?), és a táplálkozás".
2., Lélegezzünk mélyeket, avagy hadonásszunk: kanonizálódik a nyomor.
3., De mit mondott pszeudo-Fehér?
4., „Nem félek senkitől, kivált magamtól se. A tárgyak ellenállób­bak, mint a test”.
5., Naiv filozófia vezényel: győzni. A világban nincs mindennek helye. A pokoli gép csak recseg, recseg... A csönd nem a zajtól van, s a zaj sem a csöndből, hanem az életösztön rezdülése.

A plakátfiú

Eper és festett ver a plakátfiú szájszögletében. Arcvonásain az ártatlanok merészsége.
Mielőtt közénk a falról lelépett volna, egy ideig ismeretlen dimen­zióban tusakodott vonalai meghatározásával.
Vagy disznópásztorkodott Guatemalában, a keskeny parti síkság festékfáinak árnyékában?
Mit tudom én, és nem tudhatod te sem!
Avagy egy fényes csillagot követve érkezett megvilágosodásunk­ra, hogy mi - egymással is vetélkedve - aranyat, tömjént és mirrhát hordjunk cérnavékony lábai elé?
Nem tudhatjuk.
Egy láthatatlan kéz ceruzája életet lehelt belé s most úgy jár kö­zöttünk, mint aki végigszenvedte a mi történetünket. Ki állhat mögötte? Talán senki. Talán az Isten.

Szájsztornó

A szád egy valóságos kis börtön. A fogak benne: apró, zománcos rabok. Annyi idegen nyelv kutakodott már a szádban, hogy számomra nem maradt benne felfedezendő.
Ajkaid alig titkolt gyönyörrel formálják a hangokat. Honnan a pergő r-ek, az afrikai csettintők ismerete?!
Ó, féltékeny vagyok az egzotikus szavakra, amelyek könnyedén, szinte pőrén hagyják el a szádat, a szádat, a szádat, a szádat!...
Beszéded dobhártyasimogató, akusztikus toroköblítés. Beszéded kifejezi kínjaimat.
A tc izmos, jóindulatú mirigyektől dús nyelvedtől megterméke­nyül az irodalom, fellendülnek a tudományok, megerősödik a nyelvtisztítást sürgető nemzeti öntudat.
Felőle tehát már semmi lényegeset sem mondhatok, mint az én szájamban fészkelő csíkos, gyilkos darazsakról.

Törek

Lenni annyit jelent, mint hosszasan szeretkezni a temetőárokban. A múlt: egy egész pokol- és kárhozat-mitológia. A jelen: képmutató iste­nek hatalma rajtad.
Kockán kivetve halálom. Hogyan érinthetném könnyedén, mikor ha közelítek, ragad?
Jelen lenni annyi, mint elfogulatlanul szemlélődni. Amint napon­ta megismétlem előző életek stációit, úgy múlásom is mintegy eleven haláltörténelem lesz, sőt bepillanthatok általa a semmi előtti korba is.
Vagy mielőtt árnnyá változnék, választhatok-e egyáltalán a gyö­nyörök kertje és egy zacskóstejnek álcázott ciánkapszula között? Úgy vélem, nem.
A gigantikus csodavárás tehát a kozmikus köldökcsonk begyógyulásáig tart.
Eljövendő kultúrák kacagják mítoszainkat.

Antinri

2001-ben az egyik magas fekvésű, zárt kárpáti medencében (egé­szen pontosan a Háromszéki-medencében) havasi pásztorok gyerme­keként megszületett a Szent Kölyök.
- Messzi délről került ide, citromfa ágáról? - tanakodtak a bölcsek, mert a bőre olyan sárgának és fonnyadtnak tetszett, mint az öreg cit­rom héja.
Csak a messziről jött idegenek sejtettek valamit, eljövetelről és megváltóról fecsegtek, nyelvük gyanúsan feszülő ínyvitorlájukhoz ta­padt.
- Mindez valamikor már megtörtént velünk - fecsegtek a vének -, de mára felesleges mozdulataink kiküszöbölődtek.
- Az ember legyen is az, és csak az, ami lehet - tették hozzá a legvénebbek.
A Kisgyermek-Kölyök legbüszkébb arra a képességére volt, amellyel el tudta magát határolni a környezetétől, bár indulatát olykor kínosnak és szégyenteljesnek tartotta.
Értelme gyarapodásával tudatosan az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig terjedő flóra és fauna tartozékának vallotta magát, és úgy gon­dolta: neki ez elég. Kamaszként, ha elballagott a csorda, szívesen el­bámulta a hegyvidéki út melletti padon ücsörgő, tanyázgató öregasszo­nyokat, hallgatta történeteiket. Néha olcsó pénzen szappant, szalámit, sajtot (AMO, PICK, MACKÓ) vásárolt az autóikkal meg-megálló tu­ristáktól.
A félelmetes média újra eljövetelről és megváltásról susogott, de a magas fekvésű, zárt kárpáti medencébe nem juthattak el a mikrohul­lámok.
A Felnőtt-Kölyök már nem is foglalkozott ideológiákkal, a meg­élhetés állati nehézségű munkára kényszerítené. Neve elől a szent jel­ző lekopott lassan, 32 éves korában kölyöknek sem szólította senki. Alkoholistaként, májzsugorban vagy végelgyengülésben múlt ki? Nem jegyezték föl a tömegkommunikációban.

Az érintés

Képzeljétek el, ti kedves, kedves fiúk, hogy az én fejem piros, kön­nyű gázzal töltött léggömb, és ez oly jól áll nékem. Báránybőr kala­pom ide-oda fújja a szél, szemem, szám, orrom fekete filccel ügyesen kanyarította a lánykakéz, mi még sohasem matatott tilos hely közelé­ben. Nem bántok én senkit, ne tévesszen meg titeket a nyakamra csa­vart kendő, a hátamra és mellemre izzadt bőrkabát, foszladozó torna­cipőm, miből nagylábujjam kandikál ki. Mindez oly jól áll nékem!
Barátaim, ti kedves fiúk, mit tudtok ti az engemet mégis földön tartó erőkről, amiért nem röpülök a kék ózon felé, szóval fölfelé, hogy itt vagyok köztetek, végre köztetek. Pedig egyszerű! Hosszú vagy rö­vid hajatok, csupasz vagy szakállas pofitok annyira kedves nékem, hisz meg is szoktam már, megszoktam már.
Ha elmegyünk egymás mellett az utcán, esetleg álldogálunk so­runkra várva, ez mindig csalfa, vak reménnyel tölt el: hátha beszélget­ni kezdünk. És végre elmondom én, elmondanám, hogy az én fejem, ez a piros, könnyű gázzal töltött gömb, a testem része úgy nem az enyém, mint ahogy nem a tiétek vékony, érzékeny bőrrel takart arcotok, lélegző testnyílásotok, fénylő szemetek. A kéz, a kéz, mi felém trükkösen gombostűt tart vagy épp megpaskol csak, felétek is nyújtó­zik cáfolhatatlanul.
És az érintés pillanata! Még messze van, szerencsére, szeren­csénkre, de lehet közel is, egészen közel. Arctalan, kortalan, nemtelen ember, frissen vasalt öltönye kifogástalanul feszül a testén. Egyik ke­zében hegedűtok, de lehet orvosi táska is, esetleg barna bőrönd, kopot­tas. Ahogy megáll velünk szemben, minket vizslatva, tetőtől-talpig vé­gigmustrálva, elbizonytalanodunk: féljünk-e, vagy ellenkezőleg, könnyebbüljünk meg?
Hozzánk lép: hihetetlen, de mintha mágneses erőtérbe kerültünk volna, amint a kezét kinyújtja, kinyújtotta.